Mióta az Opel elhatározta, hogy nem kizárólag Stuttgartból közép-európai gyarmatmunkára rendelt, szürke kosztümös középvezető nőknek, és az érzelmi életüket ötletes Android-alkalmazásra bízó, fejtetőn kopaszodó férfiaknak készít átlagautókat, egyre jobban tetszenek az ötleteik. Már-már vágyom egy saját Opelre.
Átéltem az Insignia-tulajdonosnak járó katarzist, amikor menet közben megvető pillantásokat vet a forgalomban egy Vectra C-re, majd módszeresen elkezdtem feltérképezni a presztízs-Opel trükkjeit. Kíváncsi voltam, milyen közelről kell nézegetni ezt az autót, hogy kiderüljön, miért nem szűnt meg alternatívának lenni egy Audi A4, egy hármas BMW vagy egy Ford Mondeo. Megnyugodtam, elég közelről. Például hozzá kell érni a kormányhoz, hogy műanyagropogást halljunk. Életszerűtlen? Akkor ne aggódjon. Ja, és ne nyúljon a kardánboxhoz se. Az is ropog, mégpedig nagyon.
Ha valaki nem technofil, esetleg éppen jól felszerelt cégautót kell választania a 6-10 millió forintos ársávban, valószínűleg a Mondeo és az Insignia közt tipródik majd. Utóbbi egyébként a legnépszerűbb típus a saját kategóriájában. A brit The Telegraph azt írja, az elmúlt évben 46 ezer darabot adtak el belőle Európában. Hogy a két típus közül melyik a vonzóbb, az egy kicsit ízlés kérdése is. Az Insignia részletmegoldásai, úgy értem, azok az apróságok, amelyeket az első néhány hét után fedez majd fel a tulajdonos, nem mérhetők a valódi prémiummodellek mércéjével, bár közelebb állnak ahhoz, mint eddig valaha. Ennél is fontosabb, hogy a színek kombinálásával elűzték a letargiát az utastérből.
Amikor megszoktam, hogy például a kormánykapcsolók, az elektromosan állítható vezetőülés gombjai, illetve a kevésbé látható műanyag alkatrészek minősége nincs galaxisnyi távolságra például egy konszernen belüli Chevrolet Aveóétól, elkezdtem értékelni azokat a részleteket, melyeket viszont kifejezetten jó nézni és tapintani az Insigniában. Ilyen például a műszerfal látómezőnkbe eső felső fele, a többszínű borítások és tulajdonképpen a középkonzol gombjai is. Kár, hogy a kapcsolókból nemcsak túl sok van, de matt felületükre úgy ragad az ujjunk nyoma, hogy azt egy zsebkendővel nem is lehet eltávolítani.
Ezenkívül ott van a presztízsautókban ma már elmaradhatatlan központi irányító kerék, vagyis a szegény ember iDrive-ja, a kardánalagúton. Nem irányít nagyon sok funkciót, nem csökkenti a gomberdőt, nem jó használni sem, de jelen van. Így aki csak belenéz az utastérbe, tudni fogja, hogy ez egy komoly autó. A tesztpéldány legkívánatosabb extrája az Indian Summer fantázianevű, perforált, szellőztethető bőrülés. Ilyet önök biztosan nem rendelnek majd, ezért elmesélem, milyen. Szerettem benne helyet foglalni, és amennyire ez az OPC Line csomaggal kiegészített autó sportos, annyira pont tart is. A középbarna bőrgarnitúra felára brutális, azt is az Audi ihlette. 864 ezer forintba kerül, míg a legolcsóbb, de még mindig bőr Siena bézs változatot megkapjuk már 339-ért.
Elöl ülve talán még komor szövetülésen is vidám az élet ebben a nagy Opelben, feltéve, hogy valakinek nem széles a lába. Az Insignia ugyanis annyira körbefonja a vezetője altestét, hogy annak már a kisterpesz sem lesz reális opció menet közben. Széles a középkonzol, ezért olyan kevés hely jut a lábnak a kormány alatt és a pedálok környékén, hogy erre nem orvosság az ülés állítgatása sem.
Panaszra persze semmi ok, gondoltam, miután beültem egy kicsit a hátsó ülésre. Az ötajtós Insignia formája annyira domináns, olyan szigorúan ragaszkodtak a névtelen formatervezők a karakteres sziluetthez, hogy az első próba után, utasként már egy egyszerű bécsi kirándulást is kétszer meggondolnék. Fejtámlára nincs is szükség, hiszen minden különösebb nyújtózkodás nélkül eléri a fejem a tető ívét, így gyakorlatilag mozdulatlan élő rakományként utazhatok beékelődve. Ha előrébb csúszom, eléri a lábam az első ülés támláját, ha ilyenkor kicsit görnyedek, még a szintén nagyon szűkre vágott oldalablakon is kilátok. De csak akkor. Így ez egy büntető Ryanair-járaton való utazással is felér.
Hogy a csomagtér kialakításával is követi a fapadosok helytakarékos filozófiáját, azon már nem is lepődtem meg. Papíron nincs gond az űrmérettel, de ez kicsit csalóka, hiszen a csomagtartó inkább befelé terebélyes, magassága kicsit több, mint egy sporttáskáé, vagyis a mélyéről kiszedni valamit, szép kihívás lesz egy 165 centis nő számára. A fentieket önök tárgytalannak tekintik majd, ha nagyon fontos, hogy szép autójuk legyen.
A számtalan motorváltozat közül nekem a vadonatúj, kétliteres biturbó-dízel jutott. A common-rail motorra egy kisebb és egy nagyobb feltöltőt szereltek, hogy szélesebb fordulatszám-tartományban legyen használható ereje. Akik mentek az egyturbós változattal, nagyon meggyőzően nyilatkoztak nekem az új motorról, mondván, sokkal egyenletesebben jön meg az ereje. Én viszont eddig két benzines Insigniával mentem egy keveset. Az 1,4-es, 140 lóerős turbómotorra azt mondtam, tökéletesen elég lehet ehhez az autóhoz, ha valaki lemond az extra dinamikáról. Az OPC-ről viszont Vályi Pista állította, hogy jó-jó, de borzalmasan sokat fogyaszt, felül mégis elfogy.
