Teszt: Nissan Murano Cross Cabriolet - 2012.

Mert ugye ez a Murano CC, összesen két ajtóval, motorosan lenyitható-öszecsukható vászontetővel. Ez azt jelenti, hogy miután a reptéren bepakoltuk a táskáinkat , maradt nagyjából két visszafogott sóhajnyi hely a csomagtartóban, a tetőt már nem lehetett lenyitni. Pedig a Murano CC fő erénye pont ez, a lenyitható vászontető. Mert szépnek, bárkinek mutattuk indulás előtt a fényképét, senki nem mondta. Sőt, a kedves kollégák előre csapkodták a térdüket, hogyan fognak a két kerekfejű majomra ujjal mutogatni. A kegyelmet nem ismerők kijelentették: ők ebbe bele nem ülnének. Egyesek szerint a Kék Osztriga Bár klubtagsága alapból jár a kocsihoz.

Miután megszabadultunk a cuccainktól, végre megnyomhattuk a tetőtlenítő gombot. A súlyos szerkezet határozott rántásokkal kezdte behajtogatni magát a csomagtartó alatt kiképezett üregbe –ilyenkor annyi cuccot lehet betenni hátra, amennyi egy családnak elég egy hétvégére, feltéve, hogy mindenki csak egy váltás alsóneműt, és a legszükségesebbeket viszi magával. Esetleg egy laptop befér még, de csak táska nélkül. Ha ennél több pakkunk van, hajtogathatjuk vissza az egész sátrat a fejünk fölé. Ez pedig fizikai fájdalommal jár.

Egy nagy autó nagy és súlyos szerkezetét mozgatja a mechanika, ezt minden alkalommal tudtunkra is adja. Az öltözködési folyamat során egyszer megáll a tető félúton, a legelső szegmens még lendületből megrángatja az egész kasztnit, majd mikor ezt a részét a szélvédőkeretre ejti a gép, akkorát ver a masszív keretre, közvetlenül a fejünk felett, hogy az ember agya beleremeg. Ebben van anyag, az biztos. Reméljük, a csuklópontok bírják majd a gyűrődést.

Ha viszont már kigombolkoztunk, élvezhettük, ahogy simogat a kaliforniai nap. Váltókar D-be, hangerőt fel, és csak gurulunk. Az első lámpáig, ahol a mellénk érő kocsiból elkezdenek mutogatni. Balázzsal csak egymásra néztünk –mégis csak kellett volna az a két papírzacskó, a fejünkre húzva, szemeinknek két lyukat fúrva. Így viszont majd jönnek a megjegyzések a két cukipofára, hogy milyen édesek így együtt. Kellett ez nekünk?

A sötétített üveges terepjáróból egy napszemüveges csaj kezd el mutogatni: a hüvelykujját felfelé tartva kiabál: Cool car! Visszakérdezünk, hátha rosszul értettük. De nem, többen is ujjonganak, és dicsérik a kocsit. Ötszáz métert nem tettünk meg lenyitott tetővel, és megvolt az első véleménynyilvánítás, méghozzá pozitív. De egy kúlkározásból nem vonhatunk le semmit. Aztán aznap még kétszer, majd minden nap legalább három alkalommal integettek át autóból, motorról, kamionból, mutogatták a thumbs upot.

Nem állítom, hogy nem voltak negatív vélemények, azt hiszem, összesen három ember mondta, hogy nem tetszik, amit lát, de még az egyik hot rod műhely főnökének nője is kinyomult a kapu elé, hogy körbenyálazza a kocsit. Pár nap alatt világossá vált, ez az autó tényleg az amerikai átlagízlésnek megfelelően készült, mondhatunk mi bármit, nekik tetszik. Ugyanakkor a tíz nap és 1600 mérföld alatt egyetlen egy Murano CC sem jött szembe. Talán éppen ez a ritkaság magyarázza, hogy sokan azon lepődtek meg, hogy Nissant látnak –voltak, akik azt hitték, egy új BMW-ben ülünk.

Nem is lesz gyakori látvány, tényleg csak a módos anyukák engedhetik meg maguknak a közel 48 000 dolláros autót. Tegyük hozzá, ezért a pénzért elég sokat adnak: csak a lehető legmagasabb felszereltségben kapható, benne nagy Bose hifi, műholdas rádió, bőrkárpit, hangvezérlésű navigáció, villanyos ülések, xenon fényszórók, CVT váltó, 3,5-ös V6-os motor 265 lóerővel, meg persze a kötelező apróságok. És jelenleg ez az egyetlen kabrió SUV a piacon. Exkluzív, nem?

Látványos méretű, 235/55R20-as gumik vannak alatta (a vicc, hogy a CC bálna teste alatt még ez is kicsinek tűnik), ezeknek, meg az állandó öszkerékhajtásnak köszönhetően a kocsi gumicsikorgatás nélkül 7,5 másodperc alatt van százon. Nagy száguldozást azért nem lehet csapni, a végsebességét 185 km/ órában korlátozták. A fejvesztett rohangálás egyébként sem a Murano CC-nek való, a kanyarvadászat irtózatosan nincs kedvére. Két tonna feletti önsúlya, a kabriósítás miatt nem éppen betonmerev kasztnija nem teszi ideális szerpentingyilkossá. A bódé tekeredési hajlamát némiképp enyhíti, ha felhúzzuk a tetőt, de nyitott állapotában erőteljesen beremeg az útegyenetlenségeken. Mindez viszont mit sem számít, ha csak krúzolgat vele az ember. Különben is, a felhúzott tető bár elég fejteret hagy, és kellemesen csendesé is teszi az utasteret, a két aprócska ablakcsík ellenére szinte semmit sem hagy látni a mögöttes forgalomból.

A Los Angeles környéki autópályákon a Murano CC kedélyes bálnaként úszott a forgalommal. Ez a neki való, békésen suhanni, de persze ha kellett, korpulens testét elementáris erővel lódította meg, csak hogy a felhajtóról besorolva felvehessük a ritmust. Aztán a gyönyörű, világos bőrülésekben, a minőségi hifit hallgatva csak rányom a tempomatra az ember, ha nagyon bevág a szél, felhúzza az oldalablakokat, és csak gurul. A forgalom és köztünk elterülő műszerfal formái finoman utalnak a 370Z-re. Az anyagok kellemes tapintásúak, a középkonzol és az ajtó világos tónusú (mű?)fabetétjei tán nem mindenkinek tetszenek, én szívesen simítottam végig a vastag lakkon az ujjammal. Ez a feláras beltéri színkombináció igazán kellemessé teszi még a dugóban ücsörgést is.

Igazából az a furcsa, hogy kevés konkrétumra emlékeztem vissza, pontosan milyen volt másfél hét Murano CC-zés. Beültünk, mentünk, megálltunk. Tető le, tető fel, kormány tekergetés, gáz-fék. A szépségéről kár is lenne vitatkoznunk, az ízlés nem egy egzakt dolog. Nekem mindenesetre a világ egyik legjobb autója lesz, hiszen olyan helyekre vitt, ahol sosem látott és tapasztalt dolgok fogadtak minket, és akkora közönségsikere volt, mint még semminek. És kicsit olyan, mint a rakkendroller. Mert a rakkendroler nagyon drága, nem kapni a mi utcánkba' -háó.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!