Menetpróba: Ssangyong Korando - 2012

Első ránézésre az Antarára emlékeztet. A hunyorgó pofája, a nagy lemezfelületek, de még a hátsó lámpa is hasonlít, bár szerencsére nem annyira, hogy az zavaró lenne. Giorgetto Giugiaro stúdiója tisztességes munkát végzett, a Korando láttán fellélegezhetünk, vége a ssangyongos borzalmaknak. Nem mondom, vannak nála csinosabb SUV-ok, de ezzel legalább nem kell már egy háztömbbel odébb parkolni, hogy ne lássák, mivel jöttünk.

Sőt, tovább mennék, a Korandónak kimondottan barátságos pofája van, inkább érdeklődő, mint szörnyülködő reakciókat vált ki. Újnak mondjuk csak nálunk új, 2010 óta van gyártásban, Európában is bő egy éve árulják már. Sőt, a tanulmányautót először 2008-ban mutatták be a Párizsi Autószalonon, és nagyjából az akkori ízlésvilágot is képviseli. Kár, hogy ennyire elhúzódott a bevezetése, a Dacia Duster és a Kia Sportage előtt sokkal jobb esélyekkel indult volna.

De így sem reménytelen eset, a kinézetével nincs sok baj. A telibe krómozott hűtőrácsot mondjuk kár volt erőltetni, a tavalyi modell, amilyen a fekete autó a képeken, szerintem kulturáltabb. Sebaj, ezen egy flakon matt szürke spray-vel hamar segíteni lehet, kívülről másba nemigen lehet belekötni. A macifül-alakú hátsó lámpáknál érzek még egy kis bizonytalanságot, de emlékezzünk vissza egy percig a Rodiusra, és azonnal iparművészeti remekműnek látjuk őket. Ha beállítjuk a népes kompakt SUV-sorba, nem nagyon lóg ki, ami a márka történelmében igazi mérföldkőnek számít.

A bajok odabent kezdődnek. Ha a külső dizájn az élvonalhoz képest öt évvel van lemaradva, belül saccra inkább tíz évet kéne behozni a koreaiaknak. Nem is a formákkal van baj, sok túlburjánzott műszerfalnál kellemesebb látvány egy ilyen egyszerű alakzat. Hanem az ízléstelenség határán táncoló szín- és anyagválasztás. A karbonminta mint díszítőelem sajnos kevésbé szerencsés az orrunk előtt, mint a tavalyi, simán csak négyzetes textúrás műanyag. Az üléskárpit apró kagylócskás mintájáról pedig önkéntelenül nagyanyám tapétája jutott eszembe, és a drappos színvilág is valahogy egy tónussal odébb van, mint amit elegánsnak érzünk. De ez végül is ízlés kérdése, akinek nem tetszik, választhat szürke belsőt.

Zavaróbb ennél az anyagok tapintása. Pont a középső könyöklő és az ajtóbehúzó puha borítása készült valami tapadós, gumiszerű anyagból, ami némi megszokást igényel. Minden más körülöttünk abból a sprőd plasztikból készült, amivel a középkategóriás márkáknál a ritkán érintett felületeket gyártják, mint például a műszerfal legalját, ahová nem is nagyon látunk be. Sorjából ehhez képest kevés van szem előtt, de a jobb minőségű utakon is nyekergő műszeregység nem hagyja elfeledtetni, hogy nem az Audi minőségellenőrei álltak fenyegető ostorral a koreai gyártósor mellett.

Az első kulturális sokk feldolgozása után kellemes meglepetés, hogy a klíma tekerőgombjai például bársonyos puhasággal járnak, a bajuszkapcsolók, és alapvetően minden kezelőszerv finoman működik; csak aztán megpróbáljuk felnyitni a könyöklőt, és megint találkozunk az olcsó műanyaggal, a kevésbé meggyőző kiképzéssel, és a primitíven klaffanó zárómechanikával.

Mindezekért a felszereltséggel kompenzál a Korando. Villanyablak elöl-hátul, bár csak a vezetőnél van automata funkció, ott is csak lefelé. Távirányítós központi zár, igaz, kardnak beillő, régi módi kulcsra akasztott gyári távirányító bumszlival. Klíma is alapáron jár hozzá, és – sóhajtsunk halkan – azon nincs is kivetnivaló. A fapadnál eggyel magasabb csomagban már benne van az USB-s, Bluetooth-ról zenét is lejátszó gyári rádió – látszik az igyekvés.

De milyen autózni a magát előszeretettel terepjáró-specialistaként emlegető gyár első SUV-jával? Merjünk vele dagonyázni? Lapozzon!