Teszt: Mahindra XUV 500 – 2013.

Az új XUV 500, amire még Anand Mahindra is egy egész évet várt, már egészen más: terepjárásra alkalmas, de ez már rendes, városi, mi több, trendi autónak van szánva. Indiában valósággal őrjöngenek is érte a népek, a Hindustan Timesban Renuka Kriplani szakíró egyenesen vonzónak minősítette a megjelenését. Magam is egyre inkább hajlok rá, hogy azt mondjam, nem néz ki vészesen, mert kollégák, barátok, ismerősök és ismeretlenek is jobbára ezt mondogatták. Az egész pofás minősítéssel továbbra is óvatosan bánnék, mert például egyszer a városban megláttam magam mögött egy másik XUV500-ast. Csodálkoztam, hogy nem integet, meg villog a tulajdonos örömében, hogy lát egy típustársat, úgyhogy kimentem a külső sávba, hogy elengedjem, és megnézzem hátulról is, na akkor realizáltam, hogy az egy Hyundai Terracan. Ami egy 2001-es formaterv a második generációs Mitsubishi Pajero alapjain.

Olyan, amilyen - az ízlésterror egy állatság, ha valakinek tetszik, áldásom rá. Valószínűleg kell egy Henry Ford pályafutásához mérhető autóipari múlt, hogy valaki olyan világautó-dizájnt hozzon létre, ami mindenhol érvényes formavilág, mint mondjuk a Mondeo, a Fiesta vagy a Focus. A belsejével, meg általában a XUV 500 vezetési élményével kapcsolatban érdekes természettudományos tény, hogy a Top Gear, ami nem merek belegondolni, milyen üzleti viszonyban áll a Mahindra&Mahindra Corporation-nel, milyen cikket írt a típus dél-afrikai bemutatójáról. Itt olvasható az egész, letölthető PDF-ben. Hogy az autóról alig írnak valamit, talán csak kicsit furcsa, bár egy új típust azért érdemes volna alaposabban kivesézni. Viszont fotózni is úgy sikerült, hogy külsőből van négy totálkép, hátulról nulla, hat teljes újságoldalon, az autó belsejét pedig egyáltalán nem sikerült megörökíteni.

Aki látott már belül Mahindrát, nem éli át az esztétikai ökölcsapást, amit a Mahindra-szüzesség elvesztése jelent. A piros hangulatvilágítás a levegőbeömlők csúcsíveivel párosítva erős indonéz transzvesztita kuplerájos belvilágot varázsol. A piros hangulatvilágítás megjelent már a Kia Soulban is, és nagy szerencsére kikapcsolható. A belső világítás érdekessége, hogy az első ülésekhez tartozó térképolvasó lámpát a megfelelő kínai LED-gyár eredetileg olcsó, hordozható légvédelmi reflektornak fejleszthette, mert nem egyszerűen túl erős a fénye, hanem elviselhetetlen. Egyébként jó volna, hogy magát a burát megnyomva kapcsolhatjuk fel-le, de közben semmiképpen nem nézhetünk rá, mert csak egyetlen fokozattal gyengébb, mint az atomvillanás.

Egy vietnámi marihuánatermesztő tökéletesen be tudná vele állítani a virágzás időpontját, vagy az UTE lejátszhatna a segítségével egy villanyfényes kupamérkőzést, de feltehetőleg nem ez volt a cél, amikor a Mahindra beszállítót választott. A vezetőoldalon nincs sminktükör, az utasoldalon van, hasonlóan brutális fényerővel – itt minden sminkelő nőből Lucy Liu lesz, csak pupilla nélkül. Ha már a napellenzőhöz értünk, nem hallgathatom el, hogy a szélesítő műanyag tolattyúkat, amik arra szolgálnának, hogy az ellenző által le nem fedett részt is kitakarjuk, nem lehet kihúzni, semmilyen pozícióban.

Ázsiában valahogy kedvelik ezt a kéttónusú barna összeállítást. Maguk a műanyagok nem rosszak, bár a gyakran tapogatott részeken akad kemény is gazdagon. Vagy egy furcsa faerezet-szerű mintázata, valahol a kocsányos tölgy és a fókabőr közt félúton, ami egyébként a tető textilborításán is jelen van. A műszerfalborítás is kéttónusú barna, amivel nincs baj, de érdemes lenne matt felületekkel dolgozni. Középen a csukható rekesz fényes fedelén tükröződnek az út menti fák, és ha erősebb a nap, az egész roadmovie-t felvetíti a szélvédőre, mint valami Head Up Display. Még úgy is zavaró, hogy eleve látunk két fényes sávot a szélvédőn a rekeszt két oldalról határoló műfém sávok miatt. Megnyugtató ugyanakkor, hogy az öv be nem csatolására csak a műszerfal kis piros jelzőfényét villogtatja, de két rövid csipogáson kívül nem zaklat. Én ezt tenném európai szabvánnyá, hiszen a figyelmeztetést bőven megkapjuk, a felesleges okvetetlenkedés pedig nem vezet sehová.

Az oldalablak csak lefelé automata, felfelé viszont akkorát csattan, mintha egy ólajtóból vették volna az elektronikát. Ebből már ki is találhatták, hogy nem rendelkezik becsípődésgátlással; a Totalcar két halált megvető munkatársa is feláldozta egy-egy végtagját, hogy ez a kijelentés elhangozhasson. Az ablakmosó sem gyerekjáték. Ha meghúzzuk a kart, elindul a spricni, de az ablaktörlő is. Ha folyamatosan húzzuk, folyamatosan jön a víz is, miközben az alsó holtponton a lapátok leállnak egy teljes másodpercre, elzárva a víz útját. Ami szépen zubog a lapát szárára, hogy aztán elcsorogjon a szélvédő alatt, afféle védikus áldozatként Varunának, a vizek és óceánok hindu istenének.