Használtteszt: Mitsubishi Grandis 2.0 DI-D – 2007.

Már újkorában is csodabogár volt, az is maradt. Százhúszezret sikerült elsütni belőle világszerte, tízből tíz embernek fogalma sincs, mi ez a furcsa bálna. Akkoriban a Mitsubishinél az úttörő vívmányait próbáltuk polírozni, a LED-es lámpáit, az előugró fényszórómosót, a dupla tetőablakot, ami már-már elment üvegtetőnek. Ma mindez teljesen hétköznapi, de 2003-ban, amikor a típus megjelent, tényleg űrhajó volt. A Sharan és tettestársai ódivatú, kommersz vacaknak tűntek mellette. Bár avantime-i magasságokig nem jutott, azért kellően bohém volt, hogy geekek és nördök vegyék, akik akkor még nem tudták magukról, hogy geekek és nördök. Ez a szürke Grandis is egy osztrák programozóé volt, mielőtt Magyarországra került volna. És már a kétliteres dízel van benne, amitől mi 2004 környékén a megváltást vártuk.

Ugyanis azzal magyaráztuk a Grandis körül terjengő dögszagot, hogy eleinte kizárólag egy 2,4-es négyhengeres benzinmotorral lehetett kapni. Ezzel az USA számára kitenyésztett mamuttal nyilván nem lehetett Európában nagyot kaszálni. Örömtáncot jártunk, amikor megérkezett a hír, hogy lesz hozzá kétliteres dízel. Csak annyit tudtunk, hogy a Volkswagentől jön, a PDTDI-nek akkor még nem volt pejoratív mellékzöngéje. Nem tudhattuk, hogy a Grandisból sosem lesz sikersztori.

Kívülről egyébként még ma is teljesen vállalható. Nem néznénk 2014-es, friss dizájnnak, de érdekesebb látvány, mint a korabeli tohonya egyterűek zöme. Nagy, jámbor tengerlakó, aki próbál morcosan nézni, de nem sikerül. Ráaggatták az akkor éppen aktuális Micu-maszkot, ami végül is nem rossz kezdés, de aztán mögötte sokáig a nagy semmi jön, hogy végül egy drámai hátsó lámpával fejeződjön be a még formálhatónak tűnő, körvonalai miatt enyhén képlékeny állagúnak érződő test. Nem tudnám megmondani, hol vannak a varázslatos vonalak, de az összhatásban van valami izgalmas. Mintha nem tudnánk, mi fog történni a következő másodpercekben ezzel a kreatúrával. Átváltozik ragadozóvá, vagy visszatér egysejtű életformába? Egyértelműen él.

Odabent kevésbé érzem lehengerlőnek. A terebélyes műszerfal idomai ugyan szépen rímelnek a gömbölyded héjra, de a részletek 2014-es szemmel inkább komikusak. Az óracsoportnál használt betűtípust mintha a Windows 3.1-ben találták volna, és természetesen véletlenül sem egyezik az amúgy ijesztően modern, színes érintőképernyőével. Akkoriban többnyire a monokróm pontmátrix ment még a többi autógyártónál.

De kit érdekel a tipográfia egy tíz év körüli egyterűnél? Mennyi benne a hely, mit eszik és milyen gyakran megy tönkre? Ezek a nagy kérdések a használtpiacon. Kezdjük a helynél, és nyugodtan el is időzhetünk egy darabig, mert ha a Grandis csaj lenne, ezt tenné ki a kirakatba. Káprázatos adottságai vannak, és tudja is használni őket. Nem csak papíron hétüléses, valóban elfér még két felnőtt is a leghátsó sorban, és nem csak gúzsba kötve. A középső pad kétharmad-egyharmad arányban felosztva tologatható, ami nem csak azért jó, mert így igazságosan el tudjuk osztani a helyet a hátul ülők között, hanem azért is, mert lehetővé teszi az emberhez méltó beszállást leghátra.

Ha nem vagyunk ötnél többen, a hatodik és hetedik széket be lehet hajtogatni a padlóba, és gyakorlatilag egy furgon rakterére emlékeztető, saccra köbméter körüli csomagtartóba hajigálhatjuk a holminkat, de teljes ülészettel is marad egy kisautós, 320 literes puttony. Boszorkányos helykihasználás egy alig 4,7 méteres autótól, amire az lehet a magyarázat, hogy a Grandis inkább hosszú, mint széles. Ezért például nem is fér el benne három gyerekülés egymás mellett, ami a hétülésesben gondolkodóknál fontos szempont lehet.

Míg kívülről nehezen tudjuk eldönteni, kombi vagy egyterű, beszállva egyértelmű a ráutaló magatartás egy műszerfalból kinövő váltógomb és a trónszerű fotelek formájában. A Grandis ennek ellenére az a kompromisszum akar lenni, amit még éppen le lehet nyomni egy közepes pórázon tartott családapa torkán anélkül, hogy azonnal elrohanjon a boltba egy hot hatch-ért. Vezetni ugyanis sokkal személyautósabb élmény, mint a legtöbb dömperkormányos, klasszikus egyterűt.

Legnagyobb meglepetésre a papás helyről kinövő váltóbot atom precíz, igazi japánautós, zsíros váltásérzetet ad. A kormány a gyártóra jellemzően enyhén túlszervózott, de szintén pontos, és ingergazdag visszajelzésekkel ajándékoz meg. Ha nem lenne ekkora puttony a hátunk mögött, éppen elég inspiráció lenne egy kis betyárkodásra, főleg, hogy a futómű is ügyesebbnek tűnik az átlagnál. Viszont a magas súlypont és az üléspozíció két olyan járulékos adottság, amivel nehéz mit kezdeni. Ettől függetlenül azt érezni a Grandison, hogy nagyon igyekeztek a Mitsubishinél rendesen összerakni, és akkor még nem felejtettek el tisztességes autót építeni. Hét évesen, bő 160 ezer kilométerrel az órájában sem érezni fáradtnak, mindene működik.

A probléma ugyanaz, mint tíz éve: a motor. A 2,4-es benzines Magyarországon, sőt, igazából egész Európában nem pálya, úgyhogy a kisebbik rossznak a VW-től bevásárolt kétliteres PDTDI tűnik, ez van a szürke tesztautónkban is. Csakhogy ez a Grandis kellemes tapintású, puha bőrét kicsit reszelőssé teszi. Még a tulajdonos is beismeri: alapjáraton kissé traktorhangja van.

Máskülönben szépen viszi az 1,7 tonnás testet, és amint mozgásba lendült, eltűnnek a kellemetlen rezgések, csak a baritonos morgás marad, meg a tesztautó esetében jól kivehető turbófütyülés. Igaz, gyárinak mondott tuningdobozka is van benne, ami a 140 lóerős teljesítményt megtolja úgy húsz-harminc lóerővel, de egyáltalán nem érezni alulmotorizáltnak a 2.0 DI-D-t. A hatsebességes váltót tényleg élmény kapcsolgatni, és a Grandis jól halad a forgalomban.

A nehezen megjósolható élettartamú PD-elemek mellett van még egy kis gond a VW dízelével: nem igazán szereti a rövid utakat. Az egy dolog, hogy a központi képernyőre kiírt 6-7 körüli fogyasztáshoz képest városban a tulajdonos szerint úgy egy literrel többet fogyaszt, de ha rendszeresen úgy használjuk, hogy nincs ideje rendesen bemelegedni, a részecskeszűrő regenerálása érdekében időnként ki kell vinni megfuttatni országútra vagy autópályára, különben tiltakozásképpen kigyújtja a kis sárga lámpáját, amit illik komolyan venni. Márpedig ha hetekig csak a városban van dolgunk, teljesen fölöslegesen tesszük bele a kilométereket a regenerálás miatt.

Ennek ellenére uralják a dízelek a kissé belterjesnek tűnő Grandis-piacot, amely a rendszámokat elnézve zömében használtimportokból áll. Hirdetés alapján vállalhatónak tűnő autók kétmillió körülről indulnak, fiatalabb évjáratok, jobb felszereltségek és keveset futott példányok, mint például a 2007-es tesztautónk, inkább bő félmillióval efölött.

Ennyiért pedig hasonló korú és állagú Sharant/Alhambrát/Galaxy-t is lehet találni, hogy a közhelyeknél maradjunk, és abban például elfér a három gyerekülés egymás mellett. Csak meg kell békélni a kisbuszos hangulattal, aminek persze számtalan előnye is van. De már a C4 Grand Picassók, sőt, az S-Maxok is lecsúsztak ebbe az ársávba, azok pedig egészen más élményt adnak. A Grandis mellett a személyautósabb megjelenést és viselkedést lehet felhozni, de ezzel együtt nincs könnyű dolga az erős mezőnyben. Különcök autója marad.