Egy 1,2 literes benzines turbómotor igenis tud erős lenni, de ahogy megláttam az új Qashqait a parkolóház sötét szegletében, felerősödtek bennem a kételyek. A szűk helyen egyenesen óriásinak látszott – lélekben már készültem a szánalmas vánszorgásra, ami egy ilyen párosítástól elvárható. Az első kilométereken az okozta a legnagyobb gondot, hogy visszafogjam a tempót.
Ezzel az új modellel most találkoztam először, de a Qashqai előző generációjához néhány éve már volt szerencsém. Már akkor is feltűnt, mekkora szemfényvesztők a Nissan tervezői. Készítettek egy kompakt méretű autót, ami magasabb a szokásosnál, így legalább egy számmal nagyobbnak látszik, mint valójában. Az új forma gömbölydedebb lett, ami önmagában is nagyobbnak láttatja, ráadásul halványan emlékeztet a márka legnagyobb hobbiterepjárójára, a Nissan Muranóra. Az összhatás tényleg impozáns, annak ellenére, hogy valójában alig nőtt.
Ám a Qashqaiban az az igazán zseniális, hogy mennyire nem leplezi le magát később sem. Az első ülésen elhelyezkedve továbbra is úgy érezzük, igazán nagy autóban ülünk, ráadásul úgy, hogy közben a vezetőtér nem is feltűnően tágas. Próbáltam rájönni, mi lehet a trükk – arra tippelek, hogy a magas üléshelyzet, a műszerfal kifelé keskenyedő, felfelé húzódó kialakítása, és a motorháztető bordái együtt hozzák létre az érzéki csalódást. Másról nemigen lehet szó, hisz a valóságban a Qashqai csupán 4,7 centit nőtt hosszában és 1,5-öt széltében, ráadásul a maga 4,37 méteres hosszával a kategóriához képest sem nagy: rövidebb, mint az ötajtós Opel Astra. Ráadásul alacsonyabb is egy centivel, mint az elődje, és a tesztautó szinte teljesen fekete belső tere sem használ a térérzetnek. Így tényleg csoda, hogy egy pillanatra sem esik ki a szerepéből: mindvégig azt az érzést táplálja az emberben, hogy egy igazán nagyszabású járművet irányíthat.
A hátsó ülésekre bepillantva, vagy a csomagtartóba nézve persze megtelepedhet az emberben az érzés, hogy valami mégsem stimmel. Hiába van magasan a tető, a hátsó lábtér legfeljebb átlagos. Nem mondom, hogy kényelmetlen hátra ülni, de nem lenne baj, ha ebből a Qashqaiból is készülne nyújtott tengelytávú +2 változat. A 401 literes csomagtér kifejezetten csekély, és bár az aljában van egy néhány centi magas csempész-rekesz, ez sem segít sokat, ha négy-öt személy csomagját kell elhelyezni. Nincs drámai helyszűke, családi járműként kielégítően ellátja majd a feladatát, de itt már kibukik, hogy a Qashqai mennyivel többnek mutatja magát, mint amire valójában képes. Valószínűleg épp ez a sikerének a kulcsa: ki ne vágyna egy autóra, amely, ha nem is rendelkezik kivételes képességekkel, legalább úgy néz ki, mint ami jócskán túlnő az átlagos járműveken.
Ugyanez a kétarcúság érezhető a belsejében is. Az ülések kényelmesek, a műszerfal és az ajtók burkolatai puha tapintásúak, a zongoralakk-fekete elemek is szépen, pontosan illeszkednek, de a műszerfalban ha halkan is, de zörgött valami, és még itt is akad néhány rosszul öntött kapcsoló. Látszik, hogy komolyan vették a minőségérzet-tervezést, de az is, hogy itt-ott azért közbeszólt az autógyár pénzügyi osztálya: ahol kevésbé látszik, ott megelégedtek egyszerűbb megoldásokkal.
Lassan érdemes hozzászoktatnunk magunkat, hogy a kompakt benzinesekbe egész kis motorokat szerelnek – olyanokat, mint ez az 1,2 literes négyhengeres. A régi 1,6 literes szívómotort felváltó gép az adatok alapján azonos azzal, amelyet a Renault Clióban is alkalmaznak: a csúcsteljesítménye 115 lóerő, a maximális nyomatéka pedig 190 Nm. A kis turbómotor hozza is a papírformát, de nem a legkellemesebb karakter: van benne valami a rosszul hangolt turbódízelek nehéz kezelhetőségéből. Az alapjárat közelében teljesen erőtlen – úgy 1400-as fordulatig – ugyanakkor a nyomatékcsúcshoz tartozó 2000-es percenkénti fordulatszám közelében váratlan erővel lódítja meg az 1,4 tonnás karosszériát. Így viszont az átlagos haladáshoz szükséges, közepesen dinamikus gyorsításokhoz a két érték közti keskeny sávban kell tartani a fordulatszámot. Szerencse, hogy a motorhoz tartozó hatfokozatú váltó jó, így néhány nap után már nem jelentett nehézséget a megfelelő váltási pontok megtalálása.
A motor másik furcsasága – ami eddig szintén inkább a dízelekre volt jellemző – hogy egyáltalán nem érdemes forgatni. A csúcsteljesítménye ugyanis 4500-as fordulatnál jelentkezik, és bár hatezerig simán elpörögne, itt már csak hangosabb lesz, erősebb nem. Nyugodt stílusban használva nem különösebben iszákos: városban 7-8 liter körül lehet tartani az étvágyát, ami meglepően jó eredmény, a gyári adat is 6,9 liter. Ugyanakkor előfordult, hogy sietősebbre vettem a figurát, és sokat forgattam a turbómotort a 2000-es fordulat feletti erős tartományban – erre a szakaszra a fedélzeti számítógép 11,8 literes átlagot írt. Azaz itt is igaz, ami az összes benzinesnél: a fogyasztásra sokkal nagyobb hatással van a gázpedál-kezelésünk, mint a dízelmotorok esetében.
Nem csak a motor okozott bosszúságot az első napokban, hanem a kormányzás is. A villanyszervó alig ad visszajelzést, és alig akart visszaállni középállásba, különösen lassabb haladáskor. Igaz, hogy a kormányon nem kell sokat tekerni parkoláskor, de az érzéketlen kormányzás nagyobb sebességnél nem kellemes érzés. Persze ez is olyan tulajdonság, amit néhány nap alatt meg lehet szokni – aki nem vezet másik autót, annak fel sem fog tűnni – de ezen a téren bőven volna még fejleszteni valója a Nissan, illetve a kormánymű-beszállító tervezőinek.
A futómű kellemes meglepetést okozott, annak ellenére, hogy itt egyértelmű visszafejlesztésen esett át a Qashqai. Az igényes, többlengőkaros hátsó futóművet csak az összkerékhajtású, dízel csúcsváltozatban tartották meg, a többi kivitel, így a tesztautó is jóval egyszerűbb, csatolt lengőkaros hátsó felfüggesztést kap. Ezt azonban alig érezni: a futómű annyira kényelmes, amennyire egy ilyen, magas építésű modellnél ez lehetséges. Egyedül a rövid úthibák rázásából jön át egy kevés, cserébe gyors kanyarban sincs jelentős oldaldőlés, és autópálya-tempónál sem tapasztaltam bizonytalanságot.
Kellemes meglepetés, hogy a Nissan ezen a szinten már nem próbál olyan megoldásokkal spórolni, mint a hátsó dobfékek: már az alapmodellhez is négy tárcsa jár. A kézifék is automata – feledékenyeknek nagy könnyebbség, induláskor magától old, és a Qasqaihoz jár visszagurulásgátló is, ami meredek emelkedőn való elinduláskor felbecsülhetetlen.
A benzinmotoros Qashqai azért érdemel figyelmet, mert messze ez a legkedvezőbb árú változat, így valószínűleg ez lesz itthon az egyik legnépszerűbb. Az alapára 5,49 millió forint a legegyszerűbb Visia felszereltséggel, bár akcióban hirdetik 4,99 millióért is. Nálunk a 6,05 milliós Acenta járt, 615 ezer forintnyi extrával. Utóbbiak közül 65 ezret ér a fehér fényezés, 200 ezret a biztonsági csomag, és 350 ezret a Nissan Connect fedélzeti rendszer. Így a végösszeg 6,665 millió forint lenne – ennyiért vihetnénk haza egy, már épp nem fapados, benzines Qashqai-t. Ugyanez dízelmotorral 790 ezer forinttal lenne drágább – ez már elég tisztességes összeg, hogy végiggondoljuk, mennyi használat után térül meg az alacsonyabb fogyasztáson.
