Teszt: Mercedes-Benz C 300 Bluetec Hybrid T-Modell - 2014.

Nem vagyok mercista, és ez a C osztály, ami annyira más, mint az eddigiek, nem fogott meg mostanáig. Nézegettem a szalonokon, és megmondom frankón, nem tetszett a zsugorított S osztály ötlete. Kipróbáltam a 180-ast, de a nyüzüge motorral ekkora flancolást lerendezni nevetségesnek tűnt. Hű, de nagy fiú vagyok, majd szétrepedek a krómtól meg fától, mondta a legkisebb C, aztán nyöszörögve odébbvonszolta magát. A fölösleges extráktól is ostorral tartanám távol a habzsoló vevőket, de a fölösleges szót a Mercedes esetében úgyis hiába emlegetem. Mindegyik Benz az.

Olvassa el tesztünket a C 180-asról és a C 220 CDI-ről!

Aztán ezzel a vaskos véleménnyel a zsebemben beültem ebbe a dízel hibrid kombiba, és össze kellett szorítanom a záróizmaimat. Köpni-nyelni sem tudtam. A látvány ugyanaz, de egészen másképp viselkedik. Mintha egy kínai Stratocaster-másolat után egy amerikai vintage Fendert dugtam volna a csöves erősítőre. Sokkal édesebben szól minden megpendített dallam.

Vigyázni kell itt a Tannistesten, mert nagyon odafigyelnek a gyáriak, hogy minden stimmeljen a tesztautókkal, és akkor finoman fejeztem ki magam. Így van ez a C 300 Bluetec Hybrid T-modellel is, hogy teljes nevén nevezzük; szinte valószínűtlenül finom, bársonyos, a 180-asra csak nyomokban emlékeztet.

Nem véletlen, hiszen ebben például már van erő is. A Mercedes 2,1-es csodadízelét, a 204 lóerős négyhengerest rakták bele, ami a C250 turbodiesel Bluetecben is van, és megtoldották egy 27 lóerős villanymotorral, vagyis egy szoft-hibridről van szó. Akárhogy is nézem, ha összeadjuk a két motor teljesítményét (ami persze nem ilyen egyszerű), jelenleg nincs erősebb hajtás a C-ben. Sőt, sajnos hathengeres sem, de az már más tészta.

És ez csak a kezdet. Eleve T-modell, vagyis kombi, ami nálam hatalmas, túlbecsülhetetlen jelentőségű pluszpont. Nem csak azért, mert ugyanakkora alapterületen megszámlálhatatlanul praktikusabb, de a C Merci esetében jobban is néz ki. Nem akar S osztálynak látszani, plusz az esetlennek ható, pucsító, de hájas far helyett ennek csinos, formás feneke van. Szerintem.

Folytatnám a légrugós futóművel. Meg a ledes fényszóróval. A Burmester-hifivel. Nem hiszem, hogy C osztályt ennél jobban fel lehet extrázni. Árat nem is mertek írni rá, mert még nincs is neki hivatalosan. Árlistában nem létezik – nincs -, csak a hibrid szedán és a dízel kombi árából lehet megsaccolni. Valahol 13,7 körül van az alapár, és ehhez jönnek a súlyos extrák. Gyanítom, ez a kocsi valahol húsz körül áll majd meg.

De ha valaki éppen húsz misivel a zsebében császkál, és autóvehetnékje támad, próbálja ki. Már beülni is élmény. Azok az ülések, jézusom! Jó, a vaníliafagyi-szín nem valami praktikus, de legalább húsz százalékot dob a kényelemérzeten. Letoljuk a széket a padlóra, persze lágyan, motorral, és a jobb oldali bajuszt megpöccintve elindulunk. Szerencsére már megszoktam ezt a kezelőszervet, és azt is, hogy a mai Mercikben levegőrostélyok kereszttüzében kell vezetni, így teljesen immunis vagyok a lényegtelen apróságok iránt.

Ezért teljes meggyőződéssel állíthatom, nem parasztként vakultam meg benne. Fotonágyú volt, ide a szemembe, ezért pislogok még most is. Mellbevágó a futómű kigrammolt lágysága, ami már néhány méter után feltűnik. Úgy huppan le a járdaszegélyről, mintha először odanézne, és tudatosan lelépne, úgy megy át a fekvőrendőrön, mintha rámpát tenne maga elé. És mindezek ellenére nem fullad meg a saját zsírjában, ahogy a túlpuhított futóművek szoktak, kanyarban lustán ugyan, de követi a kormányt, a kocsonya fokozatosan nekifeszül a tányér szélének, és az autó a vártnál sokkal pontosabban megtalálja az irányt, amerre menni akarunk.

Kapcsoljunk komfortból sportba, és megnő akaratunk hatalma. Határozottabban kell tekergetni a kormányt, de sokkal több minden is történik. Agility kapcsolónak hívja a Mercedes a varázsgombot; találó. A zselé, amin eddig pihentettük a fenekünket, felére vékonyodik, az oldaldőlés is. Sport pluszban, ami a kényeztető C Merci filozófiájának kigúnyolása, még mindig megmarad a zselé, csak megvadul alattunk a hétgangos automata. Kétezer fölött tartja a fordulatszámot, hogy mindig megfelelő krafttal tudjon megindulni, úgyhogy sokáig nem maradunk itt. Pedig mesésen el vagyunk szigetelve a kerregő négyhengerestől, vattával kitömött zugunkban ilyenkor is csak diszkrét brummogás hallatszik.

De nem passzol hozzá a sportolás. Nagyot lép, nyilván, bődületes erővel tol meg száz fölött is, bármikor. Ám a fölényes, álszerény viselkedés illik a modorához, inkább egy jól célzott megjegyzéssel továbbmegy, minthogy leálljon szkanderozni. A párnázott, körülölelő kabinban annyira jó csak úgy menni, hogy az embernek esze ágában sincs sietni.

A fantasztikus légrugós futómű mellett a nyugis kormányzás volt az, amitől elernyedtem, mint egy békebeli bőrfotelben. A sok idegbajos, egyre rövidebb áttételű kormány után el sem tudom mondani, mennyire jól esett egy egészségeset tekerni a volánon. Nem kell kidülledt szemmel koncentrálni, nehogy túlhúzzuk, ékszerészi pontossággal szögpercre fordítani. Kanyar jön? Ráhúzom, azt' jó napot. Ezt nagyon eltalálták.

Papás? Jogosnak tűnhet a vád, de nem érzem annak. Annál élénkebb a gázpedál, pontosabb a futómű, és ez a kimért kormány se az a tohonya malomkerék, ami a 190-es Merciben volt. 2014-ben vagyunk, és ezt nagyon jól tudja ez a Benz. Annyira, hogy raktak bele villanyhajtást is. Amolyan adócsaló hibrid, hiszen 94 grammot, 3,6 literes fogyasztást hazudik az adatlapja, amivel tőlünk nyugatabbra komoly kedvezményeket lehet bezsebelni - valószínűleg ez a születésének az oka. De érdekes dolgokat művel.

Egészen kicsi hibridakkuja van a csomagtartóban, akkora, mint egy teherautó indítóakkumulátora. Tisztán elektromosan ezért csak lépésben tud araszolni, nem is túl messzire. Viszont menet közben be tud segíteni, amíg be nem indul a dízelmotor, vagy éppen fel nem épül a turbónyomás. A fordulatszámmérő alá épített villanyhajtás-visszajelző gyönyörűen mutatja, hogy éppen mi történik. Ha hirtelen letapossuk a gázt, azonnal odacsavar a villanymotor, és megpróbálja áthidalni a néhány nehéz tizedmásodpercet, amíg elkezd dolgozni a turbó, aztán azonnal lekapcsol. Fékezéskor pedig visszatermeli, amit elgyorsulgattunk.

Eco módban, amikor leszedált jegesmedveként ballag a C, odáig merészkedik a rendszer, hogy pár másodperc gázelvétel után bármilyen tempónál leállítja a motort. Spúrmesterek tudják, kimért gyorsítással, majd kigurulással lehet a legjobb fogyasztást elérni. Ezt a hatást fokozza a hibridhajtás, mivel az előrelátással igen hosszúra nyújtható kigurulások alatt egyáltalán nem fogy üzemanyag. Aztán ha megint nekiindulnánk, ott a villanymotor, míg beröffen a dízel.

A turbólyuk kiirtását ünnepelhetnénk zajosan, ha tökéletesen működne a rendszer. De már az adatok alapján is sejthető, hogy egy vézna, 27 lóerőnek megfelelő teljesítményű elektromotor nem tud helyettesíteni egy 204 lovas dízelt. A gyakorlatban el kell ismerni, sokat simít a nyomatékhorpadáson. Viszont nagyon érdekes megfigyelni, hogy a Mercedesnél nem sikerült tökéletesen felprogramozni a rendszert. Nem mondom, hogy egyszerű feladat volna, az is lehet, hogy nincsenek még teljesen kész vele, hiszen ez az autó hivatalosan nem kapható.

Véletlenszerű, finom rántás volt a jelenség, ami elsősorban kigurulás utáni gázadásnál jelentkezett. Mintha túl lelkesen kezdene tolni a villanymotor, de aztán nem bírná. Lassításnál pedig néha a megszokottnál később jött meg a motorfék. Nincs szó borzasztó bakkecskézésről, csak a végtelenül kifinomult, tökéletesre csiszolt, polírozott és vastagon bezsírozott gépezetben még egy apró döccenés is feltűnik.

Úgy adódott, hogy a Tannistest éjszakai szeánszára pont ezt az autót vittük el, így a valóságban is megláthattam, mit tudnak a ledes fényszórók, amikkel az E osztály frissítésének bemutatóján dicsekedtek. Káprázatosak.

Ez ugye az a rendszer, ami a led fénycsóvájába alulról kis tüskékkel nyúl bele, hogy kitakarja az előttünk haladókat. A szembejövők vakítását pedig úgy kerüli el, hogy bal oldalon felülről vesz le, amennyit kell. És tényleg: autópályán felcsapjuk az automata fényszórót, és késedelem nélkül odatartja a varázsló a kezét a lámpa elé. De csak ahol kell. Az előttünk menő a távolban kap egy árnyékos foltot, a szembejövő előtt elfeketül az út, és mivel folyamatosan változik a helyzet, a sötét mezők kísértettáncot járnak előttünk. A közlekedőket körbefolyja a fény, ők nem is tudják, mi történik, csak mi látunk el olyan messzire, mint nappal.

Ledes fényszóró? Imádtam. Légrugó? Anélkül fele annyit érne. Hibrid hajtás? Azt inkább kihagynám, inkább egy jó kis V6-os kéne. De azért nem rúgnám le az ágy széléről, ha hazajönne velem ez a Merci. Nagyon nem.

Úgy érzem, a trendek kedveznek a Mercedesnek. Mostanában egyre inkább arrafelé megyünk, hogy a valóságban a rettenetesen sportosnak látszó, agresszív pofájú autók is bársonydobozkák. Kifelé erőt akarunk mutatni, de inkább legyen puha, és csendes az a doboz, amiben ülünk. Ezzel a C Mercivel meg merték lépni, hogy úgy kényeztessen, mint sok konkurens két kategóriával feljebb sem tud. Szerintem jó döntés volt.