Újabb Prius-olcsóbb üzem: ezt már megszoktuk, igaz a javulás megint tetemes. De ez itt most egy nagyon más autó.
Tudják, utálom a dobozolt jeges teát, pedig a műfajjal amúgy nem lenne sok bajom, csak van vele egy bibi. A cucc ízét imádnám, ráadásul itt van végre egy ital, ami hidegen finom, de még langyosan is iható marad. Csak sajnos valamennyiben borzalmasan sok a cukor – én meg ennyire édesen utálok bármit is inni. Gondolhatják, mennyire örültem, amikor pár évvel ezelőtt megláttam a Nestlé hirdetését: „Nestea, mostantól kevesebb cukorral”.
Hurrá, végre egy józan cég, amelyik észrevette, hogy az agyoncukrozott lötty nemcsak káros az egészségre, de sokan nem is szeretik úgy. Végre, itt az én jeges teám! Azt hiszem, a Mammut 2-ben láttam először a megújult terméket, ilyen extra kicsi, kétdecis palackokban osztogatták. Elvettem egyet, úgyis meleg volt, szinte letéptem a kupakját, mohón beleittam, csak úgy horpadt a petpalack. Brr... Majdnem kiköptem. Hiszen ez borzasztó édes! Még rosszabb is, mint előtte! S még az ízét is elrontották... mi a baja? Ja, megvan!
A Nestlé ugyanis nem javított a terméken. Nem nekem. Nem csökkentette az édességét. Helyette az édesség-szintet fenntartva kivett belőle egy rakás cukrot és tett bele egy rakás sztrichnint. Szacharint, letojom. Mindenesetre valamilyen gyanús pót-cukrot, egyikét azoknak, aminek mindnek érzem a kőolaj-ízét. Molekulányi mennyiségben is. A maradék fél üveget kidobtam, azóta messze kerülöm a Nestea teákat. Nem mintha a többiből túl sokat vásárolnék, amúgy.
Valami ilyesmi történt a Priusszal is, most 2015-ben. Laposabb lett, hosszabb, erősebb benne a villanymotor és az akksi, emiatt jobban tol benne az elektromosság, kevesebbet pörög a benzinmotor, ergo csendesebb és takarékosabb. Javítottak az alaktényezőjén (ami most megegyezik a Tesla Model S-ével), emberibb műanyagokat használnak a belsejében, kicsit nagyobb lett a csomagtartója, s az első üléseket majdnem hat centivel lejjebb tették, ettől már nem olyan sámliszerű az üléshelyzete. Csupa olyan dolog, ami a korábbi Priusok szembeszökő hibáit érintette, meglehetős javítási szándékkal. A végeredmény meg – olyan vegyes. Jobb lett, de nem finom. Tudják, mint a cukortalanabb Nestea. Lehet, hogy egyedül maradok a véleményemmel, de azért elmondom.
Az új Priusról már volt korábban egy alapos bemutatónk, ezért aki a technikai részletekre kíváncsi, látogassa meg azt a cikket. Ez itt egy magyar tesztautó volt, amibe sikerült másfél hét alatt belelapátolnom ötszáz kilométert, utaztattam vele a gyerekeimet, összehajtható biciklit, nyulat, Autobianchi-kerekeket, mindenfélét. És árnyalódott a kép.
Merthogy hátul például kevesebb benne most az üléstől-ülésig centi, ezért félő, hogy a taxisok kezdhetnek másik hátsólábtér-kedvenc után nézni, legalábbis az empatikusabbjai, mert az a fajta tirpák, aki úgy fuvarozott a hátsó üléssorban gyárilag híresen szűk 4-es Golfjával anno, hogy fetrengőre állította a támlát, „merazúgyvagány”, s 150 centi fölött be se lehetett ülni mögé, most viszont foghoz verésből priusos lett, annak doszt mindegy volt az eddigi dúskálás a jóban, ahogy a mostani méretcsökkenés is. Nem szűk a 4-es Prius, családi használatra abszolút megfelel, sőt, tágas is, de hosszában, a hátsó üléseknél fogytak a centik, ez tény. Cserébe a csomagtartó 56 literrel tágasabb, de még mindig lapos ahhoz, hogy testes tárgyak elférjenek benne - az olyanok szállításához ülést kell dönteni.
Csodás az új keletű csendesség is. Megfelelő felületen az új Prius szinte csak áramlik, megfelelve ezzel egyben a műszaki koncepciója egyik felének. Az előző mondatban a hangsúlyos rész a „megfelelő felületen”. Mert ha nem „megfelelő a felület”, értsd ezalatt a hazai aszfaltfajták kétötödét, olyankor ijesztően kellemetlen tónusú, erős gördülési zaj zúdul a dobhártyákra, szinte csiklandoz. Lehet, hogy abszolút értékben, decibelmérővel nem nagyobb ez a zaj, mint más autóban, hasonlóan érdesített burkolaton, de a kontraszt – épp az egyébként rettentő csendes működés miatt – óriásira nagyítja az effektet. A korábbi Priusokban, különösen a többinél is zajosabbnak tűnő harmadik szériában ez az on/off hatás nem volt ennyire hangsúlyos, épp mert eleve volt egy adag zúgás a kabinban.
És tény, jobb ezzel az autóval pályázni, mint a korábbiakkal, mert a gépészet stabil 130-as tempóig szinte egyáltalán nem szólal meg benne, s bár gyorsításkor még mindig futballhuligánokként zúgnak az égésterek, de ez is visszafogottabb lett valamivel. Ha hozzáveszem, hogy a motornak ilyenkor egyszerre kell vinnie a nehéz, ám áramvonalas testet, ugyanakkor néha-néha az akkut is tölti, azt kell mondanom, hogy a 4,8 l/100 km-es fogyasztás, ami kijött, kifejezetten szuper érték. De a kormány már túl ideges ennél a tempónál, a futómű pedig libeg-lobog, rámutatva arra, hogy a Prius 4 igazi komfortzónája továbbra is a városhatáron belülre korlátozódik.
Itt magára talál, fickándozik, közben enni sem kér. Ebben a közegben jól jön a gyorsra áttételezett kormány, nem zavar, hogy puha a rugózás, ami kis-közepes bukkanókon – és pláne ilyen magas oldalfalú gumikon – meglepő finomsággal úsztatja át a továbbra is bálnoid kontúrú Prius-testet. Jellemzően nagyon pihentető ebben a kocsiban az utazás. De a nagy gödrök próbára teszik a felfüggesztések türelmét, olyankor a Prius-far hullámzani kezd, meg-megszólalnak a mechanikai összetevők. Alapvetően jó az egész, de szélsőséges helyzetekben érezni, hogy ez itt egy nehéz autó, pici kerekeken.
Viszont az a jellemző, 3,8-4,2 literes száz kilométerenkénti fogyasztás, amit különösebb odafigyelés nélkül ki lehet belőle hozni, egészen fantasztikus. Igazából a „Power” üzemmódba kell átkapcsolni ahhoz a hajtásláncot – olyankor meglepően fürge lesz ám -, vagy nagyon sokat kell hegyen kaptatni vele, hogy ezt az értéket sikerüljön túlszárnyalni. Mi több, villanyról is érezhetően többet gurul ez az új verzió – a régebbiek 1-2 kilométere helyett itt már inkább három jön ki óvatos pedálhasználattal, amit a mindennapokban nagyon is észreveszünk. A fék kellemesebben adagolható, de ettől még mindig nem az, amit az ember igazán jónak nevez 2016-ban.
A belső tér is autószerűbb, ez tény. Jellemzően puhábbak a műanyagok, a jóval alacsonyabb vezetői pozíció eleve sokkal sportosabb érzetet ad, s a középső óracsoport, a kék fejű váltókar, a fura szellőzőrostélyok és a különféle takarékossági grafikonok miatt nagyon is maradt benne a Prius-hangulat, ami nem rossz, sőt, kifejezetten öröm. De a kormányt még mindig nem lehet eléggé kihúzni – bár már állítható hosszirányban is -, az ülés pedig hiába kényelmesebb és ülésszerűbb a korábbiaknál, a Budapest-Földvár távon azért csak-csak megfájdult benne a derekam, mert túl magasan van benne az állítható támasz. Aztán ott van még a sok fehér díszítő elem is – kicsit olyan tőle a hangulat, mintha valaki egy modern fürdőszoba-berendezési szaküzletben hordozná körbe a tekintetét. Javított ezen, hogy a mi tesztautónkban a középső teknő alján fekete indukciós telefontöltő oldotta az 1. o. fajansz hangulatát, de a hatás így is erős maradt.
Aztán később Vályi Pistánál is megfordult az autó, s mivel én csak egészen enyhén klímázok, ő viszont erősebben, nála előjött egy érdekes jelenség: rendes hűtésen a belső berendezés egy csomó eleméből csöpögni kezd a víz – normális ez bármilyen autónál, ha bent maxon megy a légkondi, kint meg vihar utáni negyven fok tombol, de itt korántsem volt ennyire extrém a helyzet.
Viszont ott egy csomó apró dolog, ami mutatja a japánok apró részletekre kiterjedő gondosságát – ezeken látszik, ha valaki ezer évig gyakorolja a teaceremóniát, észreveszi a finomságokat. Például a Prius 4 csomagtérpadlója alatt, a különféle eszközöket rejtő, puha, fekete habanyagban kialakították az összetekert kalaptartó, illetve a rendkívül hasznos, zsákszerű csomagtérháló számára a rejtekhelyet. Magában a csomagtartóban is ott a kampó, a 12 volt, a rögzítőfül, a támlák pedig az első ülések tologatása nélkül dőlnek, sőt, a kapott hely aljában is csak kicsi a lépcső, pedig itt még egy méretes akkucsomagot is el kellett rejteni.
Intuitíven, pontosan (tehát például kanyarban is) jól működik a radaros tempomat, rég láttam ennyire tisztán és zajmentesen pucoló ablaktörlőket, a JBL hifi jobban szól az átlag japán autók hasonló berendezéseinél, végre gyorsan és alig egy-két gombnyomásra csatlakozik a Bluetooth, stabilan tartja a hőfokot és nem fagyasztja jegesre a kart a légkondi, az utazás pedig – megint ismétlem, a megfelelően sima útfelületen – angyalian ringató élmény, soha ilyen jó nem volt Prius korábban.
Ha az összes pozitívumát és negatívumát rápakolom a nagyanyám kétkarú konyhamérlegének réztálcáira, s megnézem a míves acél nyelvet, merre billen, méredzkedés után az új Prius messze jobb autóként jön ki a réginél. De azt is látni kell – csak hogy ebben az agyatlanná váló világban azért kicsit szokjuk az összetett mondatokat és a nem egészen fekete-fehér árnyalatokat -, hogy akadnak területei, ahol nem annyira egyértelmű az előrelépés.
És még nem beszéltem a kinézetéről - amiről nem is akarok, hiszen Woody Allent sem a helyes pofijáért szeretjük. Inkább azt mondom: a legközelebbi sörös-boros-whiskys-unicumos összejövetelre mindenki vigyen magával egy orros és egy faros fotót a kocsiról, és amikor magasan szárnyal a hangulat, vegye elő a képeket a mobilján. Majd dőljön hátra, figyelje a hatást. Lesz.
