Teszt: Alfa Romeo Stelvio 2.2 Diesel Q4 – 2018.

Csodás dolog a feltámadás – amikor valami, amiről úgy hittük, már elmúlt, új életre kel, és még szebben ragyog, mint azelőtt. Valami ilyesmit él most meg az Alfa Romeo is, amely az olyan klasszikusok, mint az első Giulia, az Alfetta, az Alfasud vagy éppen a Montreal után a közelmúltban ínséges időket élt meg. Aztán jött az új platform, a Giorgio, és rajta viszonylag gyors egymásutánban két gyönyörű és igen jó autó: a Giulia és a Stelvio.

Arról persze még korai lenne beszélni, visszanyeri-e régi fényét az Alfa, bár az alapok adottak. Ilyen komoly múlttal rendelkező márka nagyon is megérdemelné, de kemény dió lesz, hogy a vevőkkel is elhitessék: alfásnak lenni jó. Itthon jó közösségük van, szinte bármerre indultam a Stelvióval, pár kilométeren belül integetett vagy villogott rám valaki – természetesen márkatárs. Eddig ilyet semmilyen autóval nem tapasztaltam.

Oké, a Stelviót mondjuk könnyű is észrevenni: közel 4,7 méter, ráadásul piros is, Alfa is, vonzza a tekinteteket. Első ránézésre mintha a Giuliát elküldték volna az NDK-s úszónők edzőtáborába: ugyanazok a stílusjegyei, mint a szedánnak, csak robusztusabb, drabálisabb. A drabális itt pozitív jelző: nem csípem a crossovereket, SUV-okat, de a Stelvio ennek a mezőnynek jó eséllyel a legszebb szereplője.

Elöl ott a Giulia-szerű, lágyan ívelő orr, közepén a hangsúlyos Alfa-maszk, a lökhárító alját sem egyszerűsítették túl, oda is jutott egy-két csúcs. Szinte semmi első túlnyúlás, hátul jókora, de formás fenék. A C-oszlop viszont annyira széles, hogy kamera és radar nélkül elveszettnek éreznénk magunkat nemcsak parkolás, de egyszerű sávváltás közben is. A hátsó lökhárító két szélén jókora krómos kipufogókivezetés – mindkettőben igazi, bár jóval vékonyabb cső. A kaszni domborításain-homorításain, itt-ott élein szépen táncol a fény, érdemes elmerülni a részletekben is. Ha csak a felni hatalmas lyukai mögül kukucskáló féknyeregre pillantunk, az is gyönyörű. Rajta az autóipar valaha volt talán legszebb tipográfiája, az írott betűs Alfa Romeo-felirat.

A beltérben is érződik a Giulia-rokonság, elég, ha csak a szellőzőket, a kormányt vagy a váltókart és közvetlen környezetét nézzük. Kábé egy az egyben ugyanaz. Nagyon rendben vannak a formák, még ebben a szürkében is. A központi kijelző beépítését bátran állíthatják bármelyik, önmagát prémiumnak gondoló gyártó elé is: igen, így is lehet, szépen beledolgozva a műszerfalba, hogy annak szerves részét képezze, ne csak egy hanyagul odavágott tabletnek tűnjön.

Más kérdés, hogy a képernyő méretéhez képest a rajta megjelenő tolatókamera-kép mennyire apró, szinte egérmozi, sokkal jobban kihasználhatták volna az adottságokat. A műszerfalpárnával meg megint az a bajom, ami a Ford Kugáéval: míg más gyártók mindenféle trükkökkel próbálják átverni a szemünket, hogy a kopogós műanyagra ne legyen rossz ránézni, az Alfánál itt a puha műanyag, ami szemre keménynek, durvának és rossz tapintásúnak tűnik, pusztán a rossz textúraválasztás miatt. Felárért mondjuk pirossal varrott bőrt, meg mindenféle luxus fabetéteket is kaphatunk.

Az ülések elsőre nem túl kényelmesek, még akkor sem, ha nem valami luxusautóból, hanem mondjuk a Subaru XV-ből ülünk át: az Alfáé elég kemény, az ülőlapja 180 centi körüli magassághoz kissé rövid, de ha hozzászoktunk, hosszútávon is jó benne ülni. Hátul jó a helyzet, a 2,8 méteres tengelytáv érződik a lábtérben. És mindehhez van egy rendes csomagtartónk is, alapból 525 literrel, ledöntött ülésekkel 1600-ig bővíthető – költözésnél is besegítettem vele, valószínűtlenül sok cuccot tudott elnyelni.

Egy ilyen formájú autóhoz kétféle hangot tudok elképzelni: suhanjon csöndben, és csak fordulaton jöjjön ki belőle valami szép hang, vagy duruzsoljon alapjáraton, és üvöltse le a fejemet, ha odalépek. A Stelvio 2,2 literes dízele egyiket sem tudja. Amikor hidegen beindítom, még bízom abban, hogy bemelegedve kisimul, de nem, ez melegen is épp olyan bántón, hangosan és kellemetlenül kerreg. Mintha lenyelt volna egy kettes Golf GTD-t, csak hát ami nyolcvanhatban még elment dízelhangnak, az 2018-ban már nem biztos.

Mentségére szóljon, a kelepelést menéssé alakítja, pedig ez a gyengébbik, 180 lovas 2,2-es dízel (az erősebb 210 lóerő). Könnyedén mozgatja az 1,6 tonnás kasznit, nem akar elfogyni, közben vegyesben kicsivel nyolc liter fölött fogyaszt. Országúton vagy autópályán már nem is hallani a motorhangot, az inkább lassabb menetben, városban zavaró. Közben a nyolcsebességes ZF-automata simán és gyorsan kapcsolgat, egyedül akkor csúszik be néhány rosszul időzített visszaváltás, amikor kis üzemi fékkel, de inkább a motorfékre hagyatkozva gurulunk közelebb a piros lámpánál álló sorhoz. Ilyenkor a hirtelen felerősödő motorfék miatt ránt egyet rajtunk. Fülek nincsenek a kormány mögött, de azokat én amúgy is tájidegennek érzem egy SUV-ban.

És ha már fék: nemcsak a váltóval nincs meg az összhang, de maga az üzemi fék is szintetikus, az első pár napban nehezen találni a megfelelő nyomáspontját, sokszor kellett a vártnál nagyobb erővel megtaposnom a pedált, pedig épp csak gurultam. Ha életvitelszerűen használja valaki az autót, előbb-utóbb ráérez, és hozzászokik.

Megszokást igényelt a futómű is. Viszonylag kemény, rossz úton pattogós, a kormányzása pedig nagyon közvetlen, az első kilométereken emiatt idegesnek is tűnt a mozgása az M0-n, de ezzel is gyorsan meg lehet barátkozni, nem hiba, nem negatívum, csak sajátosság. Mármint a kormányzás, mert ugye a futómű az a hazai utakhoz bőven lehetne puhább. A Stelvio amúgy alapból hátsókerekes, akárcsak a Giulia, de nálunk az összkerekes, Q4-változat volt – igaz, száraz úton, normál használat mellett ebből semmit sem érezni. Legfeljebb laza talajon, sárban vagy hóban lehet némi haszna, de csak ezért, ismerve a magyarországi időjárási viszonyokat, nem vennék négykerékhajtásút.

Dízel Stelviót hátsókerékhajtással, 180 lóerővel 12,6 milliótól kaphatunk, a Q4 13,3 körül indul. Ha nem szerénykedünk az extrákkal, könnyen felmehetünk akár 18 környékéig is. A BMW X3-as xDrive-val, teljesítményben nagyjából passzoló 20d-vel drágábban, 14,3 milliónál kezdődik, a legutóbb nálunk járt, agyonextrázott tesztautó 22 volt. Audi Q5-ből 13,4 az alap az összkerekes 190 lovas TDI-knél. A Porsche Macant csak az erősebb dízel Stelvióval lehetne párba állítani, hiszen abból 211 lóerős a gyengébbik gázolajos V6. A Jaguar F-Pace 180 lovas, összkerekes automatája 14,6 millióról indul, rendesen felszerelt példányokat 17 fölött kapunk, míg a valamivel gyengébb, 170 lóerős Mercedes GLC 220 d 4Matic 13,4 körül indul. Ha a stílust nézzük, bármelyik mellé odaállítanám a Stelviót, sőt egy benzinest még akkor is, ha a technikát vesszük. De ezzel a hangos dízellel nekem nem ez lenne a választásom.