VETERÁN: Rolls-Royce Silver Cloud III Coupe „Chinese Eye” – 1962.

Az biztos, hogy ez az autó nincs ott a Rolls-Royce-ok szépségversenyén a dobogós helyezettek között. Sőt, feltehetőleg a lista alja felé ücsörög, ha van egyáltalán ilyen vetélkedés. Ahhoz képest, hogy egy igen kívánatos Rolls-széria – az ötvenes-hatvanas évek fordulójának batár Silver Cloudjáról van szó – gazdagon kibélelt kupéverziója, szinte fillérekért mérik. Egy alaposan felújítandó példány már tízmillió forintnyi valódi pénzért megvehető, de úgy vélem, kevés az olyan elmeroggyant, aki egy ennyire komplikált autó fullos restaurálásának nekiugrik.

Tűrhető darabokat olyan húsz-huszonöt misi körül lehet elővakarni a hirdetésekből, de még egy csúcs-csúcs autó sem kerül többe 60-70 milliónál. Drága-e? A Tesco gazdaságos UHT-tej mellől nézve talán az, de megfelelően képbe helyezve, ilyen híres márkától, abból a korból származó, ekkora, ennyire luxuskivitelű, ilyen ritka kupét négy-ötször drágábban szokás mérni a veteránautók Vásárcsarnokában, a Bonhams-aukciókon. Nem, ember, ahhoz képest, ami, ez itt egy olcsó autó. Egy olyan világ olcsó autója, amelynek tagjai úgy keverik a milliót a milliárddal, hogy egy ilyen tévedést lehet, meg se érezne a pénztárcájuk. Nem a mi szintünk, de ismerni azt a világot: szórakoztató.

Elég megpillantani, és azt hiszem, a többség már érti is e viszonylagos félretaszítottságot a népszerűségi listákról. Hátulról valamiféle lengyel kísérleti pickupnak nézhetnénk, a háromnegyedes fotói alapján mintha egy banán és egy 408-as Moszkvics részegen együtt töltött éjszakája után született volna, elölről meg – jaj! Fenyegető, torz pofázat, nem is kell bele ruhásszekrénnyi testőr kitöltőanyagnak, akkor is elfutunk előle, mert az egész kocsit valami súlyos baj hangulata lengi körül. Ha megállna a házam előtt, esküszöm, be se csöngetnének, de azonnal nyitnám a széfet, készíteném elő az aranyat, dollárt, kristályvázát, videót, kvarcórát, csak ne bántsanak.

Belül meg... Egy nyikorgó angol kastély és egy közepesen menő kupleráj ötvözete, bár a galambszürke bőrkárpit kísérletet tesz, hogy eleganciát kölcsönözzön a közegnek. Az ember beül egy ilyen kocsiba, és nem mer körbetapogatni, mert azok után, amit ez az utastér láthatott a közel hatvan éve alatt... hát, furcsa lerakódások lehetnek szerteszét a kárpitokon. Szinte hallani a nyögéseket és sikolyokat, ha pedig elkezdeném feszegetni a fabetéteket, esetleg találnék egy vaskos köteg régi francia frankot.

Persze mindezt csak kitaláltam, mert ez az autó a történelem egyik legizgalmasabb korszakának a legmagasabb szinten mozgó tanúja volt. Hiszen a tesztben szereplő Rolls-Royce Silver Cloud III „Chinese eye” Coupe nemrégiben esett át egy barátságos restauráláson, tehát ennél tisztább és hamvasabb utoljára ötvenhat évvel ezelőtt lehetett csupán. Vagy még akkor sem.

Ez az autó állt 2017-ben a balatonfüredi Tagore sétányon, a Concours d'Élegance alkalmából, messziről jól mutatott ugyan, de aki közelebbről megnézte akkor, láthatott rajta hibákat – impozáns volt ugyan, de ennyi hibával egy kupé Rolls már nem lehet szépségdíj-nyertes. A verseny után a kocsi itt ragadt Magyarországon, s a Totalcar tudósítója, aki most itt a billentyűzetet veri éppen, a németországi tulajdonoshoz való visszaszállítás napján kapta el egy félnapos fotózásra, próbára.

Ez a guruló naszád volt nagyjából a luxus csúcsa 1962-ben. Nézzük csak a svájci árakat, mert ott nagyjából mindenre azonos vámtételek voltak, tehát jó összehasonlítási alapot adnak - egy ilyen Chinese eye kupé árából (a kabriót hajszálpontosan azonos pénzért adták) több mint hat fecskefarkú Mercedes 190-est lehetett venni, s kétszer annyiba került, mint a Mercedes nagy kupéja, a befecskendezős 300 SE. Mára nagyjából kiegyenlítődtek az áraik – az élet kegyetlen, de igazságos, az utókor ugyanis beárazta a Rolls tökélyre finomított teherautós felépítését és a még ma is egész modern konstrukciójúnak mondható Mercedes ügyesebb műszaki hátterét. Mindenesetre a kínai Rolls pokolian drága volt, maradjunk ennyiben. Persze nyilván nem kínai az autó, csak a ferde tekintete miatt nevezték annak, hiszen ez is Crewe-ban (illetve a Mulliner Park Ward karosszéria-műhelyében, Willesdenben) készült, mint az összes R-R akkor.

Hogy mit papolok én itt teherautókról egy finom Rolls-Royce esetében? Ha abban az időszakban, amikor az amerikai kocsikon, a terepjárókon, egyes amerikai mintájú japánokon és a Wartburgon kívül már a személyautóknak jellemzően önhordó karosszériájuk volt, akkor egy külön alvázzal és felépítménnyel készült, hátul pedig laprugós merev hídra támaszkodó valamit hadd tegyek műszakilag közelebb a haszonjármű-vonalhoz. Esetleg a harmincas évekhez, kinek, hogy esik jobban.

Persze a negatív hasonlatokból itt ki is fogyok, mert mint minden Silver Cloud III orrában, a Chinese eye elejében is a szabványos, 6,25 literes, nyomórudas, hidrotőkés, itt már 2”-es SU-karbikkal etetett V8-as Rolls-Royce motor sóhajtozik, a mögé kötött angol gyártású és tervezésű automatával. Állítható a futómű keménysége – a teleszkópos lengéscsillapítók szeleprendszere vezérelhető belülről –, szervós a kormány, nem mellesleg pedig ez volt az első Rolls-Royce, amelybe fordulatszámmérőt tettek – és a mai napig egyike is maradt az ilyen ritka madaraknak.

A kerekek ugyan mind a négy sarokban dobfékesek, de micsoda dobfékek azok – közel ötöd négyzetméter a teljes felfekvő felületük, a vezető izmainak erejét pedig a váltóról hajtott, mechanikus szervó egészíti ki. Ez a fajta szervó egyébként még Hispano-Suiza licenc, a harmincas évekből származik, ha megy az autó, nagyon hatékony, de kis sebességnél szinte semmit se segít rá a lassításra, márpedig egy ilyen bő kéttonnás autónak még parkoláskor is meglehetősen nagy a mozgási energiája. Hát... az ember néha tapossa a fékpedált, erősen. Maradjunk annyiban - ha az alapok erősen konzervatívak is ugyan, a körítés rajta 1962-ben modern volt.

A Chinese eye karosszériája nem a Rolls-Royce-nál készült, hiszen az alvázas szerkezetű autót az anyagcég még több külső karosszériaépítőnek, pőrén is szállította, hogy azok saját felépítményükkel lássák el. Ez itt egy Mulliner Park Ward-féle karosszéria, a formáját pedig egy norvég, Vilhelm Koren rajzolta meg, eredetileg a Bentley S2 Continental Coupe számára. Akkor, 1958-ban még lekerekített élő Bentley-maszkkal, összesen két fényszóróval még nem fogyott sok - alig száz példány -, mert a vásárlók meghökkentek a látványtól.

Így szinte érthetetlen, hogy négy évvel később miért alakították át ilyen furcsa négy fényszórósra az orrát (különben az amerikai normákhoz való igazodás miatt), az meg végképp súlyos magyarázatra szorulna, hogy miért éppen a sokkal konzervatívabb Rolls-Royce-vásárlóknak ajánlották fel az ufóarcú luxusbatárt, amelynek oldalvonalát és a hátsó kiképzését (igen, az utánfutó-lámpákkal) meghagyták a ritka Bentley-ről. Mindenesetre annyira fontos modell lett a márka kínálatában, hogy az akkori katalógusokban a gyári, négyajtós Silver Cloud III és Phantom V mellett ez szerepel harmadikként. Holott – most mindenki kapaszkodjon meg – összesen 328 példány készült a Chinese eye-ból, kupé- és kabrióváltozatok együttvéve.

Nemcsak a mai szemünknek szokatlan a pofa, de az akkori közönség is furcsállotta a kocsit, amely azonban annyira extravagáns volt – ne feledjük, hat évvel járunk a szuezi válság után, amikor egy évig megint jegyre adták a benzint Nagy-Britanniában –, hogy talán épp ez adta el a gazdagoknak. Kicsit tekinthetünk rá úgy is, mint a kor Lamborghini Huracánjára, Pagani Zondájára. Talán nem véletlen, hogy a típus tulajdonosi listáján különcségükről híres embereket találunk – Michael Winnert például, aki a leghíresebb Charles Bronson-filmeket rendezte, de ezer más film, például nagy kedvencem, a régi autókkal és kastélyokkal teletömött The Big Sleep is köthető a nevéhez; York hercegét; a közelmúltban pedig Kate Moss divatmodellt is, akinek új (régi) autójáról így írt a sajtó: „Kate Moss buys an unattractive Rolls-Royce”. Blama, ráadásul ez nem is rég volt, hanem mostanában, amikor mindent, ami réginek és elegánsnak tűnik, az autóhoz nem értő újságírók dicsérő jelzőkkel illetik, automatikusan, mert ez a trend. Nem utolsó sorban egy ilyen Chinese Eye szerepelt a hatvanas évek egyik leghíresebb filmjében, a Nagyításban is, a fotós csávó kocsijaként.

A leghíresebb Chinese eye-celebkapcsolat azonban az volt, ami a típus és Peter Sellers (Rózsaszín Párduc, megvan?) között alakult. Sellers igazi autóbolond hírében állt, 55 évnyi rövid élete alatt 83 autója volt – legalábbis ennyiről tud az utókor, hivatalosan. Sellers híresen zavarban tudott lenni idegenekkel, úgy általában az emberi kapcsolatai sem voltak, khm, problémamentesek, úgy tűnik, az autókkal találta meg legjobban a hangot – mennyire szimpatikus csávó... Egy időben olyan gyakran váltogatta a kocsijait, hogy listát kellett vezetnie a rendszámaikról, hogy tudja, hol tart velük – a kocsi-bizniszeit amúgy Tony Crook, a Bristol cég tulajdonosa kezelte neki. Egyedül a Rolls-Royce-aihoz ragaszkodott, különösen két Chinese eye-hoz – az első egy kupé volt, azt 1965-ben vette újonnan, s tökéletes párt alkotott a színész garázsában akkor parkoló másik kocsival, a Ferrari 500 Superfasttal. Két évvel később vett egy kabriókivitelt (Drophead Coupe) is a típusból, amelyet vagy négy évig megtartott és több filmjében szerepeltetett is.

Most, frissiben egy könnyed restaurálás után, csodásan sima vonalakkal, de kissé szándékosan antikolt fényezéssel, az eredetileg angliai tulajdonú, de már német autó egész mást jelent a szemlélőnek, mint újkorában. Persze, még mindig úgy a legjobb, ha egy Burt Bacharach-szám, esetleg valami bossa nova szól a hangszóróiból, aminek némiképp gátat szab, hogy csak rádió van a műszerfalában és a magyar rádióállomások ritkán játszanak ilyen finom zenéket. Sebaj, egy ügyesen eldugott USB-FM transzmitterrel orvosolható minden ilyen piti probléma. Ja nem, a rádió nem tud URH-t, csak közép- és hosszúhullámot. Szívás.

A közeg, az változott meg körülötte igazán. Régen csak pénz- és társadalom fölött állás-szaga volt neki, most ehhez társul némi izgalmas kísértetkastély-jelleg. Aki ilyen autóval közlekedik ma Európa utcáin, abból bármilyen meredek dolgot kinéz – bárki. Drogbáró, óriási napszemüveg mögé bújó politikus, offshore-cégvezető, híres irodalmár, romkocsma-hálózat tulajdonos, rockzenész – mostanra az excentricitásnak sokkal színesebb palettája elfér a Chinese eye arcán, a zűrös arcoktól a szuper-entellektüelekig. Nekem mindenesetre jókora gombóc van a torkomban, ahogy az 5,3 méter hosszú szörnyeteg kormánya mögött elhelyezkedek, és életre lehelem a motort.

Oly vastagok a Connolly-bőrös ülések, hogy szinte teljesen kitöltik a hangárszerű utasteret, embereknek alig marad odabent hely. A műszerfal kialakításának kisebbfajta dióerdő esett áldozatul, a lakkozásához annyi anyagot használtak el, amiből Fa Nándor egy egész világ körüli flottát felújítana (tudom, azok műanyag hajók...). Jelöletlen, illetve furcsa jelölésű kapcsolók, toló- és húzógombok, finom grafikájú Smiths műszerek, a szokásos, kerek kivágatban lakó Rolls-Royce gyújtás-lámpakapcsoló csoport, mély szőnyegek, de itt még nincsenek meg a később védjeggyé váló bikaszem-szellőzők az orgonagombokkal. Helyettük billenthető kis krómfedeles csöveken tolakodik be a nyomorult külvilág bűze, inkább kizárom, ebbe a miliőbe csak tisztított levegő, drága parföm, esetleg szivardohány illata való.

Ahogy minden Rollsban, itt is betart az összképnek a tradicionális, egyszerű, fekete, háromküllős műanyag kormány. Mellette meg ott van az automata előválasztó karja, amelynek kulisszája kísértetiesen hasonlít az általam korábban kipróbált Jensen 541 S, illetve Austin Princess Vanden Plas váltójához. Hiszen ez az a váltó amúgy.

Vezettem már Silver Cloudot korábban, és akkor is meglepett, hogy az ósdi, katedrális-kinézet ellenére milyen ügyes volt az az autó - a vele egykorú Phantom például nagyon nem ilyen. Könnyen fordul (12,3 méteren), jól megáll, még úttartása is van, nyomokban. Erősnek mondjuk, nem erős, mert ezek a hat és negyed literes Rolls-motorok csak kábé 200 lóerőt tudtak, talán még annyit se (a gyár nem adta meg a teljesítményüket, csak annyit jelzett – éppen elegendő), de szépen váltott benne a váltó, nem recsegett-ropogott-remegett. És ezért a nagy nyomaték hátán álomszerűen elbugyborékol az angol arisztokráciának ez a maga korában kötelező autóviselete.

Ez is, itt. És még kellemesebb a limuzinnál, talán mert lejjebb van a tömegközéppontja. A kormánya gépszerű, a motorzaja – pontosabban a kipufogóhangja – jobban jelen van haladás közben, moccanni is készségesebben tud, bár azért azt remélem, mindenki sejti, hogy ezek a régi, nagy kupék mai szemmel nem tudnak dinamikusak lenni, akármekkora motor is van bennük. Inkább azt kell bennük élvezni, ahogy az a borzalmas tömeg a maga ordító feleslegességében fokozatosan összegyűjti a temérdek egyketted emszervénégyzetet, s ha már elérte a tempót, finom, bőrbevonatú, romboló acéllavinaként robog a mit sem sejtő mai plasztikbuborékok között.

Van egy íze a dolognak, hat literrel meg azért tempót bőven lehet vele még jóval afölött is, ahol az ember rákerül a jelöletlen rendőrkocsik és a Véda-kamerák radarjára, bár az ilyesfajta szórakozás kimaxolásához nem árt, ha az ember kifejleszti magában azt az egyedi képességet, hogy egyformán tudjon örülni a benzinszintmérő-mutató rapid hanyatlásának, mint a sebességmérő-mutató felfelé nyargalásának.

Hazudnék, ha azt mondanám, fel-alá rohangásztam az autóval a Bükk szerpentinjein, bevetettem magunkat a budapesti éjszakába. Még csajokat sem ültettem be magam mellé, imponálásképpen. De az a rövid, fentiek hiányában már-már sterilnek mondható vezetés is mélyen a lelkembe – nem is igaz, a gyomromba – nyúlt.

Hiába van nekem abból a korból Revox G36-os csöves félstúdió orsósom, Spendor BC1-es BBC stúdiómonitorom, eredeti kiadású Jobim-Gilberto lemezem, mindez a kislábujja körméig nem ér fel a Chinese eye-ozás pár percének: ennyire intenzíven soha nem éltem át a förtelmesen gazdag hatvanas évekbeli celebek életének bármilyen apró, nanométernyi spektrumát. Jó volt, tömény volt, megmarad. És azért hihetetlen, hogy ehhez az élményhez olcsóbban hozzá lehet jutni egy új Phantom áránál, ami – ha a kettő utcai jelenlétét és meghökkentés-faktorát összevetjük – ehhez képest tucattermék.

Csakis egyet tudok érteni Kate Moss-szal – lehet, hogy nem egy Pininfarina-féle kandírozott mandulazselészínű áramvonal, de ez itt az igazi, vagány megoldás. Felülről pillanthatsz le belőle az ötlettelen újgazdagokra, mert te tudtad, mit kell keresni. És közben te lehetsz az igényes, híres, excentrikus autóbuzi-király, Peter Sellers. Ami már nem csupán gazdagság, hanem félút az istenségig.