Focus, napszemüveghez

Menetpróba: Ford Focus – 2018.

2018.06.29. 07:03

Először azt hittem, elment az eszem, más esetben a fordosok hazudnak. Semmi se stimmelt tapasztalás és magyarázat között Aztán megértettem az autót. Sőt, megvilágosodtam.

„Húsz éve nem tartottunk ekkora médiaeseményt” – súgta oda a kissé verejtékező Jay Ward a negyedik (mások szerint ötödik) generációs, de mindenképpen vadonatúj Focus dél-franciaországi bemutatójának záróebédjén. Mi, az Év Autója-újságírók voltunk az első csoport, utánunk még 16 csapat érkezik. Pokoli lehet. Biztosan jól keres, de egy centet nem irigylek tőle.

Ward az európai Ford sajtófőnöke, mellesleg előző este, amikor leültünk a közös asztalunkhoz, kilátásba helyezte, hogy nem kapok majd vacsorát. Sokára hozták a kaját, a fenyegetés ellenére tovább fűztem a mondanivalót, ennek következtében nem sokkal később ott tartottunk, már én tartozom neki egy vacsorával. A harmadik mutatóujj-lengetés kibontakozásakor végre meghozták a kaját, amit szerencsére senki nem vett el az orrom elől. A rossz humor is humor, végül is.

A Ford rettentő büszke az új Focusra, és ez érthető, mert papíron elképesztően jó és felfoghatatlanul sokat tud. A súrlódás ott alakult ki, hogy addigra már túl voltam egy változat vezetésén, ami a fizikai valójában nem hozta azokat a csodákat, amiket először a márciusi londoni bemutatón, majd most, a vacsorát megelőző prezentációkon állítottak róla. Konkrétan ott álltam a vacsorát megelőző előadáson, pohár borral a kezemben, a délután szerzett benyomásaim még rendezetlenül, de éles tisztasággal kavarogtak a fejemben, és azt éreztem, nyilván megőrültem, mert az általam tapasztaltak egy része szöges ellentétben áll mindazzal a mennybemenesztéssel, ami a felszólalók szavai nyomán kibontakozott.

Nem kellemes a pillanat, amikor úgy érzed, átverés van a levegőben, s perceken belül le kell ülnöd az asztalhoz egy olyan társasággal, akik hisznek az átverésben. Olyan társasággal, amelynek fele fordos csúcsszakember – nálunk többek között Ward és a motorfejlesztési igazgató Simon Palmer ült, előbbi kettővel tőlem jobbra, másik a közvetlen balomon. Merthogy ilyenkor mindig megkérdezik, hogyan tetszett az autó, én meg nem hazudok, inkább beleállok és elmesélem. Ezek azok a pillanatok, amikor megértem a Winklert, aki nemes egyszerűséggel ki szokta hagyni ezeket a tetemrehívásokkal tűzdelt vacsorákat. De én nem tehetek így, mert a COTY-zsűrori címmel nemcsak az jár, hogy sokszor elsőként ülhetek mindenféle új autóba, hanem az is, hogy a nap végén jön a szkander. Persze egyúttal több infóhoz is hozzájutok, mindennek van jó oldala, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Merthogy én nem ájultam el az új Focustól, cseppet sem. Jó pár dologgal egyetértettem, csendes mint az állat, nem is tudom, hogy van-e másik ennyire zajtalanul futó autó az alsó-középkategóriában. Istenien is rugózik – két héttel ezelőtt kvázi ugyanezeken az utakon teszteltem az új Peugeot 508-ast, amely egy mérettel nagyobb, fél presztízskategóriával feljebb van (vagy a Peugeot-nál legalábbis így szeretnék), ráadásul a márkának hosszú múltja van a finom rugózású autók gyártásában. Az az autó kifejezetten kemény volt az új Focushoz képest.

De sehogyan nem éreztem azt a döbbenetes precizitást a kormányzásban, a milliméterre a kanyar ívére helyezhető futóművet, a nagyon is testközeli élményt adó forgást szűk íveken az autó középpontja körül, amiről az esti előadáson regéltek. Éppen ellenkezőleg – a kormány a menetdinamikai kapcsoló normál állásában még ugyan tűrhető volt, de sportba átkapcsolva szintetikus lett és fura, a futómű a Dél-Franciaországban kedvelt, hirtelen fel- és lefutású fekvőrendőrökön zavaróan belengett. Oké, gurulás közben finom az autó, de sportosnak és élvezetesnek nevezni súlyos túlzás.

Mondták azt is az előadáson, hogy kvázi ugyanakkora ez az autó, mint a régi, csak kicsit alacsonyabb (4,38×1,85×1,47 m), s a nagyobb tengelytáv (2,70 m) miatt tágasabb. Keresgélni kezdtem hát a beígért centiket. Sok időt töltöttem mindenféle vezetési továbbképzéseken, ezeken pedig mindig ülni tanítják meg az embert – praktice leszoktatnak a tehénkedésről. Ennélfogva a 187 centimmel viszonylag helytakarékosan ücsörgök minden autóban, automatikusan. De a Focus hátsó ülésén a térdem így is a támlához ért – mondjuk, éppen csak, de hozzáért –, a fejem pedig csak elbillentett nyakkal fért el. Hol itt a táncterem? Ráadásul elöl az ülőlap első részét sem tudtam elég magasra emelni az igazi kényelemhez.

Pedig tudott ez az autó valamit: a nyugalom szigete volt, a használata még a Nizza melletti hektikus forgalomban is elment volna terápiás kezelésnek. A motorjára és a váltójára – az új, saját fejlesztésű, nyolcgangos automata volt – oda se kellett figyelni; nyomtam a gázt és ment. Annyira nem hallatszott és nem érződött a mechanikai működéséből semmi, hogy arra gondoltam - a következő lépés innen már a villanyautó. Csak az zavaróan sivít, mind, ez meg még olyat se tesz.

Azon az első napon egy egy egyliteres, 125 lóerős, aktív lengéscsillapítós, Vignale-kivitelű ötajtóst vezettem, bazi tetőablakkal. Ez a pár jellemző pedig mindent megmagyaráz, ami eddig zavart. Dekódoljunk:

  • egyliteres, tehát a legkisebb motorral, igaz, annak a legnagyobb teljesítményű változatával szerelték, hiszen van belőle 85 és 100 lovas is. Ráadásul csatolt lengőkaros futómű volt hátul, nem az igényesebb, térlengőkaros,
  • Vignale-kivitel, azaz luxusverzió, a magasabbik futóművel, a kabin körül pedig dupla oldalsó üvegezéssel – igen, olyannal, amilyet alig pár évvel ezelőtt még csak a Mercedes S osztályon találtunk,
  • aktív lengéscsillapítós – ami valóban nagyon komfortossá teszi a futást, de gyanítom, a fix gátlók ennél azért jobban fogják az autót,
  • üveg tolótetős, mely funkciót ebben a Focusban különösen helyrabló módon oldottak meg, s az összes elrabolt centi a hátsó fejtérből hiányzik.

Tehát sportosnak nem éreztem, de kényelmesnek nagyon is, pláne, mert abban az autóban már benne volt a 2-es szintű önvezetést megvalósító, a kocsit finoman a sáv közepén tartó rendszer, amely az autót képes teljesen megállítani, majd onnan automatikusan újra elindítani is. A Focus amúgy az első a szegmensben – és az új Fiesta után úgy általában a második autó – amelyben ez a szisztéma nemcsak a felfestések alapján tud tájékozódni, de a kontraszt alapján észreveszi az aszfalt szélét is, ha esetleg lekopott a festék.

Van még full-önparkoló automatika is – csak egy gombot kell nyomva tartani és az autó párhuzamosan vagy merőlegesen, akár emelkedőn-lejtőn is beáll a megfelelő helyre. Illetve újdonság még, és meglehetősen erős featúra a kamera által feltérképezett látkép alapján a fénykévét precízen módosító, kanyarba és kereszteződésbe bevilágító, fényt beterítő fényszóró is. Szintén megkaptam az autóban a kivetített műszeregységet (HUD), amely ugyan nem az elegáns, valóban a szélvédőre projektáló, hanem csak a műszerfal tetejéből kinyíló, átlátszó plexilapra író fajta, de a kettő között alapvetően csak szerzett egérmozi-pontokban van különbség, hasznosságban nincs.

Sőt. A Focus rendszere jelen pillanatban talán a legjobb a világon, ugyanis elsőként alkalmassá tették arra, hogy polarizált napszemüvegben le lehessen rajta olvasni az információkat – merthogy a többin nem lehet. Mivel a polaroid-rendszerű napszemüvegek igazán otthonos terepe épp az autóvezetők orrnyerge lenne, hiszen ezek nem sötétítenek annyira, viszont a kontrasztokat szépen kiemelik, ezáltal az ember többnyire jobban lát bennük, mint nélkülük, ezért mindeddig elég furcsa volt, hogy az autófejlesztés egyik legkellemesebb vívmánya, a HUD elvérzik a Polaroid-Ray Ban-egyébjószemüveg-teszten. A Focus viszont már átviszi a lécet, hibátlanul.

Nem akarok tételesen belemenni az összes újításba, amit a negyedik generációs Focusról tudni kell, mert azt már mind megírtam a londoni statikus bemutató után, érdemes lesz elolvasni azt a cikket. Van ott szó olyanokról, hogy az új Focus sokkal merevebb, a kombi csomagtartója befogadja a szabványos kutyaketrecet, a benzinmotorok mind háromhengeresek benne (egyelőre), 1,0-1,5 literig, 85-182 lóerőig, a dízelek meg 1,5-ösek, illetve 2,0 literesek, 95, 120 és 150 lóerővel. Hatgangos, új tervezésű kézi váltó és egy nyolcas, szintén új, saját automata viszi a nyomatékot az első kerekekhez. A drágább verzióknál hátul független, az olcsóbbaknál megkeményedő habbal töltött, csatolt lengőkarok végzik a kerekek nyomon tartását, a hibrid verzió meg 2020-ban jön. A háromhengeres blokkokat amúgy annyira átdolgozták, hogy kvázi teljesen új motorszériának minősül, és ezt érezni is valamennyin.

Az új Focus a legjobb autó, amit valaha készítettünk – hangzott el ezerszer már a fordosok szájából az autó kapcsán, és én meg annyira szerettem volna hinni nekik, mert látszott, ők nagyon is elhiszik. De én csak azt tudom szajkózni, amit én tapasztalok.

Még egy szó a motorokról

Ezek elég érdekes blokkok, két éve éjt nappallá téve dolgozik rajtuk Simon Palmer és csapata. A legnagyobb áttörés (az autóiparban az első) a benzines háromhengereseknél, hogy már ezek is hengerlekapcsolással működnek – tehát részterhelésen csak két égéstérben van benzinbefecskendezés és szikra. Az átmenet a két üzemmód között annyira finom, hogy belülről szinte észrevehetetlen, én is csak akkor hallottam meg, amikor Gajdán Autó Magazin Miki fel-alá autózott előttem a második napi, narancssárga ST-Line kombival, hogy meglőjem a behúzott képet. „Milyen furcsa kispolszki-hangja van” - kaptam fel a fejem, és rájöttem, hogy épp lekapcsolós üzemmódban hallgatom a sorhármas EcoBoost énekét. A funkció egyébként öt százalék körüli üzemanyag-megtakarítást jelent az egylitereseknél, ennél is többet a másfél literes motornál, mert ott közepes terhelésig szinte mindig két hengerrel működik a motor.

„Na de, mi történik a kikapcsolt hengerrel, hiszen abban jelentősen lehűl az égéstér, mert nincs robbanás?” – kérdeztem Simon Palmert, amikor már kicsit jóban voltunk megint. „Nos, ez valóban probléma, de nem szabad elfelejteni, hogy a lekapcsolt hengerben is pumpál a dugattyú, tehát nem hűl ki teljesen az égéstér, emellett pedig a motor programozottan be-beindul, hogy a hőmérsékleti különbségek ne legyenek túl nagyok” – válaszolta. „A legtöbbet egyébként azzal dolgoztunk, hogy a motor kis fordulati vibrációit megszüntessük, mert erre a háromhengeresek nagyon hajlamosak. Ebben az új szériában az oldalanként változó vezérlés, a turbónyomás, a befecskendezés mind rendkívül precízen együttműködik, hogy a rángatásos, remegéses jelenséget lényegében kiiktassa, úgy vélem, még a kisebb egylitereseknél is elértük a célt, hát még a másfelesnél” – tette hozzá.

A dízelmotorok? Elég róluk annyit mondani – a Ford az egyik utolsó autógyártó, amelyik talpon maradt a dízelbotrány hullámaiban; ahogy Palmer hozzátette, feltehetőleg azért, mert ők amerikai cég, nálunk sokszoros súllyal méricskélik mindenféle csalások jogi következményeit, mert tudják, hogy egy amerikai bírósági ítélet tönkre tud tenni egy akkora vállalatot is, mint az övék. A másfél literes motorokban két nitrogénoxid-csapda van és nagynyomású kipufogógáz-visszavezetés, ezzel AdBlue-adalék nélkül, valós használatban is teljesítik az Euro 6-os normákat. A kétliteres motornak azonban kell az ureás utókezelés a garantáltan szerény emisszióhoz.

Vissza a vacsorához, ahol kicsit restelkedve bár, mert mégiscsak az európai Ford nagyjábóli topmenedzsmentjének mentem neki, de néhány pohár rosé fölött alaposan kiveséztük az autót, s a végén olyan jó lett a hangulat, hogy a vacsorát se kellett kifizetnem. De biztos ami biztos alapon Jay Ward még ott, a vacsoraasztalnál leszervezett nekünk, a magyar Év Autója-kontingensnek egy olyan autót, ami a Focus-skála túlsó végén lakik. Egyébként egy pont olyat, amilyet ő maga használ mostanában cégautóként, és ami amúgy a fordos vezérkar egybehangzó véleménye szerint a nagy kedvenc. Egy másfél literes motorral hajtott, 182 lóerős, kézi váltós, ST-Line kombit.

Ha nagyon dramatizálni akarnám a dolgot, azt mondanám – másnap megvilágosodtam.

A kombi persze, nagyon más állatfaj, mint az ötajtós ferdehátú. Az azonos tengelytáv mellett eleve hosszabb közel harminc centivel – 4,38 méter helyett 4,67 – tehát már szemre is egy nagy dög; aki nem követi érzékenyen az autóipari változásokat, és először megpillantja, azt nem ítélem el, ha az új Mondeónak véli majd. Rendes csomagtartója is van: az ötajtós 375 literjével ellenben alaphelyzetben 608, leborogatva meg 1653. Az már elég masszív.

Az ST-Line autók futóműve egy centivel lejjebb csücsül, ebben a kocsiban pedig aktív lengéscsillapítás sem volt. A belseje is jobban tetszett az előző napi Vignale verzióénál, mert abban volt ugyan fabetét, ám annak alapján csak annyit tudtam leszűrni, hogy az öreg Alfredo rajongója lehetett a kőolajszármazékoknak. Ebben az ST-Line kombiban viszont legalább valami zavaros, de legalább a háttérben maradó, kicsit kevlárszerű betétek voltak, a műszerfalra se tettek varrást – s mindez az elvonás érdekes módon jót tett neki. Az automataváltó forgókapcsolós előválasztója helyett szokványos, fémgombos, hatgangos váltókar szökken szárba az alagútból, aminek valahogy a környékén is szebben mutattak a gombok.

Az egyötös motor már beindítás után máshogy szól. Van egyfajta, izé, jelenléte. Őszintébb is a kocsi, mert míg az egyliteres Vignale-változat hátsó ál-venturijában két, alaktalan kipufogókivágást látni (amelyek közül az egyik vak), addig itt csak az egyik oldalon kanyarítottak ki a kötényből, ott viszont két, igazán kipufogó kipufogócső lóg ki a lyukból.

Már az első méterek után megértem, miért ez a verzió a fordos főmuftik kedvence. Ez itt ugyanis egy úgynevezett jó autó. Rendes, Focus-szerű kormányzással, tisztességes erővel, feszes, ügyes futóművel. Már vágom, mire gondoltak, amikor arról a középpont körüli rotációélményről beszéltek, mert ebben az autóban tényleg minden cselekvéshez egyfajta mechanikai öröm társul. Nem, nem olyan az előző napi, egyszerűbb technikájú, de aktív lengéscsillapítós Vignaléhoz képest, mintha a Ford cég egy másik terméke lenne, hanem olyan, mintha egyenesen egy másik autógyár készítette volna. Ha előző nap ezzel kezdek, örök barátok leszünk a nagy fordos emberekkel, s nem kegyelemből kapom a vacsorát. Viszont úgy kevesebb dolgot tudok meg a Focusról. Jobb ez így. Meg aztán, jobb szájízzel hagyom el a fedélzetet, úgy a végén jött volna a szkander.

Az előző napi egyliteres motor is jó volt ugyan – legalábbis ahhoz képest, hogy milyen pici, kifejezetten –, a hozzá kapcsolódó nyolcas automata meg tényleg az álom - gyors, érezhetetlen, intuitív kapcsolásaival azt mondom, nem kell annál jobb váltó kocsiba. De azért ez itt, ez a rendes autózás. Oké, a hatfokozatú kézi váltó közel sem olyan pontos és gépszerű, mint egy Hondáé, de egészen rendben van. A motor meg egyenesen meglepő. Lent megy, fent megy, a turbólyuk talán ott van, de figyelnem kell, hogy észrevegyem, mert készségesen ugrik. A hengerlekapcsolásból semmit nem érzek, visszafogott a háromhengeres hang is, sőt, többnyire nem is hallani, csak egyfajta surrogást, az előzések pedig tényleg szép bizonyítványt állítanak ki a blokkról: akár lustán, visszakapcsolás nélkül, nyomatékból kerülöm ki az előttem haladót, akár visszagangolva, sportosan: mindkettőben partner. Nem nézzük le a kicsiket, üzeni nekünk feltartott mutatóujjal a másfeles motorka.

Aztán azt is felfedezem, hogy tolótető nélkül tényleg megvan az a nagy fejtér a hátsó ülésen, amiről beszéltek (még talán a lábtér is nagyobb, nyilván máshogy ül az ember, ha nem nyomja a feje búbját a plafon), a csomagtartóban pedig felbukkan a legtöbb, 2010-es évek végi, szinte kötelező fogás, amelyek szinte teljes hiányával találkoztam az ötajtósban. Oké, két szinten rögzíthető padló nincs ebben se, de az a padló legalább merev, falként felhajtva rögzíthető (szerényebb csomagok hánykódásának megakadályozására), van 12 volt, rögzítőfül, motoros ajtónyitás, csomagtartóból kallantyúval távlebillenthető hátsó támla.

Akad itt egy olyan újítás is, ami bénává degradálja az eddigi összes, kivehető rolót. A széles rudat a bal végén tartja csak fixen az illesztőcsap, a jobb végénél sín van, húzószíjjal. Ha ki akarom venni, megrántom a zsinórt, kikattan a retesz, és a műanyagban kialakított sínben kicsusszan a roló jobb fele – egy kézzel kivehető tehát. Visszafelé ugyanilyen egyszerű a művelet: bal oldalon beakaszt, jobb oldalon a sínbe illeszt és betol kattanásig. Pokolba az összes többi megoldással. Az úttörő roló mellett megtartották a másik Ford-zsenialitást, az automatikusan kiugró ajtóélvédőket is. Apróságok, de ilyenek miatt tud az átlagosnál is jobban megszeretni valaki egy amúgy jó kocsit.

Utólag csak azt tudom mondani: sose jártam még olyan autóbemutatón, amelyen egymást követő két napon két meglepetést is okozott kvázi ugyanaz az autó. Az aktív lengéscsillapítós Vignale azzal, hogy semmi focusosságot nem találtam benne – amennyiben a focusosság alatt egyfajta, a kategóriatársaknál intenzívebb agilitást, úton levést, autós örömszerzési képességet értünk. Viszont az a kocsi teljesen un-focusosan kényelmes volt, olyan rugózással, zajtalansággal, amire nem számítana az ember egy ilyen járműtől. Aztán másnap átültem az ST-Line kombiba, és megtaláltam azt a régi Focust, amiről mindenki beszélt. Azt a Focust, amit mindig is szerettem, 20 év összes ötletével és tudásával feljavítva. Ezt vegyék.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.