Toyota Land Cruiser 2,8 D-4D – 2018.

Triviális dolgok, mégis rájuk lehet csodálkozni. Amikor télen indultam Stockholmba, tudtam, hogy -20 fok lesz, de egészen addig nem akartam igazi téli kabátot vinni, míg le nem mentem sétálni a -8 fokba. A mínusz 20-at akkor sem igazán tudtam elképzelni, de úgy már legalább elhittem, hogy ott lesz az a -20, kicsit jobbra. Valószínű, hogy a Toyota világtérképének közepén nem Európa van. Hanem Ázsia. Nyilván Amerika és Afrika is nagy piac, de stílusában és filozófiájában a Land Cruiser talán még az elődöknél is japánabb és ázsiaibb.

A hűtőrácsra például kell az öt oszlop. Ha már egyszer a Jeepnek is van hét hat. Igaz, a Jeepek orra jól néz ki, a Land Cruisereké pedig... így. A Jeep talán a legismertebb autóorr-sziluett: hét függőleges vonal, kétoldalt két kör. A Toyotának az istennek se jön össze egy ilyen egyértelmű, erős, azonosítható, mindemellett dögös rajz, mint a 90-es években. Próbálkoznak ezzel-azzal. Az előző generációt a ledes menetfény-gyöngysorral sikerült elrontani, ezt meg nagyjából az egész orrával. Még a gyári fotókon is esetlenül néz ki, pedig ott aztán van idő meg hely, hogy megtalálják az előnyös szögeket.

Túl az esetlen részleteken, mint lámpák, hűtőrács, meg a hátsó kerékív, ami az új Ssangyong Rextonnál is gyenge pont, valahogy túl keskeny a magasságához képest. A Nissan Patrol ezt például hagyományosan jól csinálta, mármint a széles benyomás keltését, a Land Roverek inkább arányosak, a G Merci meg már határeset, de az eredetileg vadászterepjárónak készült, ami behúzott hassal slisszol a szűk vadcsapásokon.

A belsején esküszöm, látom az igyekezetet. Rajtam is biztos látszott, amikor a minap megpróbáltam wakeboardozni, az is így végződött. A toyotások (hétszentség, hogy nem az európai dizájnközpontban) ezúttal azt határozták el, hogy letisztultat csinálnak, és hát na... El kell ismerni, ahogy én is siklottam vagy húsz métert, mielőtt egy gyors arcon pattogással fejeztem volna be a kísérletet, nekik is összejött néhány nagyobbacska kiterjedésű, sima felület. 17 évvel ezelőtti, csálén álló kályhaezüst nyomógombok, 15 évvel ezelőtti fényes fekete nyomógombokkal - nem a puha műanyagokat kérem számon, csak az elemi minőségi hatást, bármiből.

Nagy képernyő büntető tipográfiával, és majdnem négyzet alakú levegőbeömlők, pedig már az előző generációban is látszott, hogy hiába hangzik jól, optikailag valahogy nem működik. Gyakorlatilag kitűzték a fehér zászlót: a Szent Kvarcórát ugyanolyan gombokkal kell beállítani, amilyenekkel Pearl Harbor megtámadása előtt finomhangolták a vekkert. Óra, perc, másodperc. Jó lenne ilyen miért jobb a sör a nőnél jellegű kifogásokat hozni, például hogy a Land Cruiser olyan helyeken megy, ahol már nincs térerő. Na de GPS-jel sincs? Nem beszélve a Föld regionális atomóra-jeleiről, ami Európában Mainflingen, az én karóráim is azzal szinkronizálnak.

A komplett előző bekezdés arra az időszakra vonatkozik, amikor még csak képeken nézegettem az új Land Cruiser belsejét. Úgy csak vicces, élőben viszont gyomorszorító a döbbenet. Neutronbombát dobtak egy banánköztársaságra 2001 táján, most merészkedett vissza a Toyota-szalon tulajdonosa, és hívott egy autós bloggert? A kormányon a fabetét olyan, hogy nem is tudom, képzeletben mit játsszak be mögé a filmbe, műröhögést vagy siratóasszonyokat. Ilyen műfa?! Már a képeken is súlyosnak tűnt, de az éles találkozás varázsát semmi nem adhatja vissza. Nem karcolja meg a gyűrű, mint a Porschéét, de nem akarom túlgondolni, mert emögött szerintem nincsenek nagy tervek.

Kényszeresen keresem a hasonlatot, hiszen ennyire ócska fogású műfa kormány szerintem még egy olvasó kezében se volt, de tanácstalan vagyok. Majdnem leírtam, hogy egy vállaltan gagyi, hamis kínai Barbie-bútorban fordulhat elő ilyen, de tán még abban sem. 1982-es olcsó magyar Réka gyerekbútor? Ki merem mondani, a Toyota – ami a dizájnt és a komplett belsőépítészetet illeti – nagyon elkutyálta magát. Mindez nem a strapabírás miatt van, ne áltassuk magunkat. A Land Rover Defender belseje például szintén igénytelen, csak az karbantartási értelemben. És akkor még nem mondtam, milyen a kijelző. Nem is mondom, inkább mutatom.

2018 érthetetlensége a hifi, ami pedig JBL: annyira csúnya, lelketlen, érdektelen dobozhangja van, mintha a seggembe dugtam volna egy kis ilyen bluetooth-os telefonhangszórót, és az erőlködne. Volt bennem némi irreális reménykedés, hogy csak el van állítva, de miután mindent visszahuzigáltam szépen alapállásba, akkor is olyan, mint egy régi mono táskarádió a szélvédő alatt. 14 hangszóróval elég bravúros. Szeretem a JBL-t, van pár fülhallgatóm, a Toyota C-HR JBL-hifije pedig kifejezetten jól szólt. Tényleg: akik a C-HR-t tervezték, találkoznak néha a Land Cruiseres csapattal? És akkor vajon röhögnek rajtuk, vagy empatikusan sajnálják őket?

Amúgy az ergonómiával semmi baj, az ülések jók, a hátsó ülések a szokásos, amennyiben terepjárókban a magas padló miatt afféle sámlis üléspozíció érhető csak el. A harmadik üléssor is a szokásos, amennyiben oda már meg se próbálok ülni. Tény viszont, hogy elegáns, ahogy motor nyitja, és ahogy egy kallantyúval előre lehet küldeni egy sínen a középső sort, ha kiszállnánk.

A sok optikai horror mellett el is sikkad, hogy a Land Cruiser műszakilag ütős holmi. A 11,8 méteres fordulókör például meglepően jó. A motorja, ami egy 2,8-as négyhengeres, 175 lóval és 450 Nm-rel egyszerűen tökéletes. Nem egy feleslegesen erős német terrorbombázó, viszont országúton könnyen 10 liter alatt tartható, 100-as tempó alatt elég jól ugrik, 100 felett meg ne tessék ugrálni egy 2,4 tonnás toronnyal. Hogy felesleges erősebbnek lenni, még közúton is, azt épp a 283 lovas VW Touaregben tanultam meg a minap: az az erő egyszerűen soha nem fog kelleni. A Touareg ráadásul SUV, közútra optimalizálva, de azzal sem esik jól a fickándozás.

A futómű? Kényelmi értelemben a nagy saját tömeg a legjobb futómű; a 2,4 tonna elég szépen ringat. Kinetikus-dinamikus felfüggesztés, vagyis terepen oldódó stabilizátor az előző Land Cruiser V8-ban is volt, és tényleg függőlegesebben tartja a bódét kanyarban, mint normális lenne. A két tonna feletti behemótokból sosem lesz ügyes autó, legfeljebb elviselhető, mint a Cadillac Escalade, aminél már nem is beszél senki terepképességekről. A Land Cruiser pedig terepjáró, tehát olyan a vezetési élmény, mintha egy kétajtós óriáshűtőszekrény alá szerelnének négy kereket. Amúgy én járnék is ilyesmivel, mert én ezt szeretem, de ebben a lelkesedésemben kevesen osztoznak. Lényeg, hogy ha még nem vezettél igazi terepjárót, meg fogsz lepődni, hogy milyen szörnyű, pedig egyszerűen csak kevés a kompromisszum a futóműben. Próbálták kicsit feszesre venni, de ez azért terepjáró.

Terepen pedig tudja, amit a jobb terepjárók, hogy ha megindulunk a földúton, tempóra mintha kicsit elszakadna a földtől, bár köves helyen az ilyesmit jobb nem erőltetni. Hogy melyik terepjáró a jobb terepjáró, gyakorlatilag megválaszolhatatlan kérdés, hiszen milyen terepen? Milyen gumival? Milyen sofőrrel? Milyen rakománnyal? Milyen távokon? Milyen időjárási viszonyok között? Laza talajra nyilván kevésbé jó ez így, de könnyen átalakítják mocsárjáró óriásgumikkal, vagy az emirátusi sivatagi szafarikon 1 bar alá engedett guminyomással.

A Land Cruiser jó terepjáró, abban nincs vita. Megvan hozzá az anatómiája, ami talán a legfontosabb, 31 fokos terepszög elöl, 25 fok hátul, 70 centis gázlómélység, 42 fokos kapaszkodóképesség, 42 fokos oldaldőlés, meg persze a sok erős acél, a hátsó merev híd, meg az alváz, amiktől majdnem fél tonnával lesz nehezebb egy igazi terepjáró, mint egy hasonló méretű SUV, esetünkben a Touareg. Mondta már nekem valaki, hogy miért van nálam úgy becsípődve a Ssangyong Rexton. Nem tudom, de menj vele te is egy kört, neked is becsípődik. Miért is ne csípődne be?

A Land Cruiser büszke 65 éves történelmet tudhat magáénak, a Ssangyong 64 éve gyárt terepjárókat, 1954-ben kezdtek amerikai Jeepeket licencelni. De ez mind tökmindegy, ha beülsz az egyik autóba, aztán a másikba. Aztán megtudod az árukat. Rexton nagyjából mindennel, Borg-Warner összkerékkel, 7 fokozatú Mercedes-automatával, felezővel, bőrrel-memóriával, napfénytetővel, elektromos csomagtérajtóval, összes menetbiztonsági hülyeséggel 13,2 millió. A Land Cruiser 14,4-ről indul, még kézi váltóval, és 20 fölött van a vége, ha sok minden kell. Ráadásul a Rexton G4 nagyobb.

Ergonómiában a fellépőkön szoktunk kiborulni, mert az amolyan kocaoffroad-dolog. De új Land Cruisert úgysem az vesz, aki hobbiból keresi a bajt, és Youtube-videókat tekerget oda-vissza, hogy hol fog majd átgázolni, ahol bezzeg mások elakadtak. A fellépőt tehát nem ellenzem. Az oldalra, tehát a jobb oldalra nyíló csomagtérajtó a másik, ami rendre felbukkan a tesztekben, mint hülyeség, hiszen a járda mellé megállva nem tudunk az út széléről bepakolni. Hát ja, nem mi vagyunk a világ közepe, hiszen Japánon és Nagy-Britannián, meg a brit oldalon közlekedő exgyarmatokon túl is van bőven baloldali közlekedésű piac. Én a forgalmazó helyében igenis felszerelném a csomagtérajtóra azt a pótkereket, és akkor megspórolnánk egy bekezdést.

Fel szokott még jönni a közhely japán terepjárókkal, főleg Land Cruiserrel kapcsolatban, hogy örök élet. Van egy 21 éves Toyota terepjáróm. Él. Egy félmilliós futóműszilent-csere után, átbőrözött ülésekkel, új kipufogóval, tíz éve rossz diffizárral, öt éve gyengélkedő terepváltóval, 8 éve folyamatosan égő check engine lámpával. Mindezt 11 éve egy fűtött garázsban, összesen annyi terepjárással, hogy egyszer végiggurultam vele a piliscsévi motokrosszpályán. Egyszóval az örök élet biztos létezik, de az én 4Runneremnek azért arra is nagy szüksége van, hogy ősszel az apósom tartson nekem egy átfogó karosszérialakatos workshopot. Hallomásból úgy tudom, a Toyota abban jó, hogy bírja azt az apró szemű port, amit jellemzően az Emirátusokban, vagy Afganisztánban hord a szél, és mondjuk az európai vetélytársakat elég hamar le tudja amortizálni. De kötve hiszem, hogy az ázsiai vevőkör megsértődne, ha kapna egy rendes formatervet is.