Próbálom felidézni a bő 500 kilométer legemlékezetesebb momentumát. Elindul, meg néha megáll, oda is ér, kényelmes... Áh, megvan! Amikor az autópályán tempomattal csurogtam 120 körül, és csak félkézzel, könyökölve vezettem, ötpercenként lecseszett, hogy fogjam a kormányt.
Ezen felül tényleg _semmi_ megindító nincs a Tucsonban, örömömet leginkább abban leltem, hogy jó okostojásként ránevelhettem az ismerőseimet a tuCSon helyett a tuSZon-ra. Ellenben, ahogy a legtöbb normális ember a porszívójával vagy a kenyérpirítójával sem próbál érzelmi viszonyt kialakítani, egy közepes SUV-tól sem kell elvárni, hogy izgalmas legyen a formája, jó legyen vezetni, vagy ötletes legyen a belseje. Viszont a Tucson egy nagyon jó kenyérpirító. Kicsit túlépített, de jó.
2015 óta van a piacon, így az egyre rövidülő modellciklusok értelmében itt volt a ráncfelvarrás ideje. Még több led, óvatosan átrajzolt lökhárító, új felnik: a nagy, időközi ráncfelvarrások érdektelenségi ligájában is inkább hátrébb szorul, de az autó eleve nem volt rossz, ami azért jelent némi mentséget. Európában, történelmi okokból mérünk minden polgári márkát a Volkswagen termékeihez, és hát okkal, ergonómia terén tényleg ők állítják a mércét, a Hyundai pedig nagyon közel van.
Nem rosszabb ez, csak más: nem olyan élére vasalt, nem olyan kimért, valószínűleg erre mondják, hogy keleti. Nagyszerű, hogy például vannak gombok, így nem kell mindent a tableten előszedni, egyértelmű a menü is. Az viszont gáz, hogy csak akkor tudtam a navigációnak célt megadni, ha P-be húztam a váltót. Értem én, hogy menet közben ne piszkálja senki az infotainmentet, de miért nem lehet úgy megoldani, mint például a Waze? Az menet közben rákérdez, hogy nem az utas akarja-e használni.
Szigorúra veszi a sávtartó a kormányzást, ha az ember egy darabig nem nyúl bele drasztikusan, rácsipog, ha kell ha nem. Kamerát nem találtam, tehát valószínűleg a kormányszenzorból dolgozik a fáradtságfigyelő is, ez is a kelleténél gyakrabban csipog, hogy álljak ki pihenni. A rendszer az istennek nem érti, hogy Budapest és Székesfehérvár között az autópálya nem az Alpenstrasse, egyszerűen ennyit kell kormányozni. Viszont érdekes, hogy a Premium felszereltségben nincs radaros tempomat, annak ellenére, hogy ülésszellőztetés például van.
Vannak azok a fajta idegesítő dolgok az ember életében, amikre nem mondaná rá kifejezetten, hogy probléma, de azért ott motoszkál és zavar. A póló címkéje, egy apró kavics a cipőben, vagy például egy nem elég éles kés az étteremben: ilyesmi hibái vannak a Tucsonnak is. Például a hátsó pad közel síkba dönthető, de érthetetlen módon a hátsó pad szélénél vannak a ledöntő karok. Nem vagyok egy előrelátó ember, például nyugdíj előtakarékossági számlám sincs, az ülést is csak akkor döntöm le, ha már a méretes objektummal a hónom alatt a kocsihoz értem.
Nem így a Tucsonban: raknám be a bringát, az első villa már a csomagtérben támaszkodik, így fél kéz felszabadul a támladöntéshez, éééééés... nincs gomb, sem kar. Bringa lerak, séta előre, majd ismét izmozás a bringával. Nyilván a tulajdonlás második hete után ez már evidencia, azért van rá szükség, mert a hátsó ülés és hátradönthető a hátsó utasok kényelméért. Hely tekintetében persze nincs hiba, a hátsó pad félelmetesen tágas, akár a lábteret, akár a tetővonalat nézzük. Kedves gesztus a hátsó ülésfűtés, ahogy a minimalizált méretű kardánalagút is. Utóbbi jó, ha öt centit kiemelkedik a padló síkjából, és mivel itt tényleg elfér három kisebb termetű felnőtt, ez hasznos is.
A Hyundaiban a legmeghatározóbb élmény amúgy a csend. Komolyan, szinte villanyautós, amihez a rezgések hiánya tesz a legtöbbet, az 1,6-os turbó olyan finoman jár, hogy még egy hét után is rácsodálkoztam. Bemelegítve, üresben annyira nem érezni semmit belőle, hogy az még két kategóriával feljebb is tisztességes lenne. Sima úton haladva menet közben is tudja a süketszobát, egyrészt az összeszerelés minősége révén, hiszen nem zörög semmi, de a gördülési zajt is elég jól elszigeteli. A futómű feszessége pont olyan, amit a magas bódé megindokol, inkább a hosszú hullámokat tudja szépen kimozogni, mint a hirtelen szintkülönbségeket. A sportosság távol áll tőle, de úgy általában az autó egészétől.
Az 1,6-os, 175 lóerős motor baromi jól hangzik, hát még az egészséges 265 newtonméter. A baj csak az, hogy a Tucson 1,6 tonna. És összkerekes. És nagy a homlokfelülete. A dinamikájával alapvetően nincs baj, úgy mozog, ahogy azt az ember egy ilyen autótól elvárja. Érdekes módon még a WLTP-ben megadott 8,3 literes fogyasztást még tudja is tudja, igaz, egy ikerterhes lajhár tempójában közlekedve, valós körülmények között inkább a kilenc literhez lesz köze az értéknek. Városban viszont már elég nehéz 10 liter alatt tartani.
Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy ezzel a teljesítménnyel és ezekkel a méretekkel igazából szuper, viszont lehet nézni onnan is, hogy a dinamikához képest viszont sok. Az 1,6-os dízel 136 lóval sem viheti jobban, ellenben vélhetően legalább két literrel kevesebbet eszik. A hétsebességes duplakuplungos váltó viszont megint telitalálat, a motorral való összehangolása legalább olyan jól sikerült, mint ahogy egy Volkswagennél szokott.
A Tucson, Prémium felszereltséggel, DCT váltóval és összkerékhajtással 9,5 millió forint. Viszont, ha az ember elengedi az összkereket és a benzinmotor helyére ikszel egy 1,6-os crdi-t, pont ugyanitt van pénzügyileg. Ha szereti a valaki a dízelt, ha nem, ehhez az autóhoz, egyszerűen jobban passzol. Ha a vásárló tud élni a Premium felszereltség nélkül, félmilliót foghat az üzleten, és a Tucson még mindig egy bitang jó autó lesz, amihez jár 5 év kilométer korlátozás nélküli garancia.
