A gépesített közlekedés annyira összeforrt az utóbbi évszázadban a belső égésű motorral, hogy nehéz túllépni a csendes villanyhajtás újszerű zsenialitásán, és egész autóként szemlélni az elektromos tesztalanyt.
Így jártam a Hyundai Kona Electric-kel is. Nagyjából a harmadik nap után sikerült egyáltalán elkezdeni árnyalni az addig kikezdhetetlen birtoklási vágyat. Ennyi idő kellett, mire legalább annyit enyhült az elragadtatás, hogy fel tudjam tenni magamnak a kérdést: vajon egy turbós benzinessel is ennyire odáig lennék érte? Hát nem. Ellenben a villanyhajtás minden hibáért busásan kárpótól. Elektromosan közlekedni ugyanis nagyon jó.
Annak ellenére, hogy egy szép hangú, pörgős benzines, egy kellemes kézi váltóval zavarba ejtően erős rajongást tud kiváltani belőlem, a Kona a maga hobbiterepjárósan tömpe testével is hasonló hatást tudott elérni csupán azzal, hogy nem kell bele benzin. Pedig amíg véletlenül erdész nem leszek, emelt hasmagasságú autót biztos nem veszek. Mi az, ami ennyire el tudja kapni a rengeteg Greengo-felhasználót, ráveszi az átlagos autóst, hogy drágábban vegyen kevésbé használható járművet, és még a megrögzött benzinmániások táborában is szedi az áldozatait?
A Nissan Leaftől felfelé minden elektromos autó tudja, amitől egy belső égésű már kifejezetten jónak számít: jó vezetni, hiszen a padlóba épített aksi miatt alacsonyan van a súlypontja, késlekedés nélkül gyorsít nagyot, alig romlik el, és keveset kell költeni a fenntartására. Persze ennek egyelőre komoly ára van. Szó szerint és átvitt értelemben is, hiszen a Kona ára bőven tízmillió felett kezdődik, és a benzinkutaknak köszönhető szabadság sem adott még a ritkás és lassú töltő hálózat miatt.
Azonban ez a hátrány minden frissen bemutatott villanyautóval csökken. Bár még mindig jóval drágábbak a hasonló kategóriájú benzineseknél és dízeleknél - ha valaki tizenegynéhány milliós kerettel keres autót, már reális választás lehet például egy elektromos Kona. Főleg, hogy a nagyobbik, 64 kWh-s akkumulátor 300-400 kilométer könyéki valós hatótávjával az átlagautós számára már gyakorlatilag mindenre elég. Még a horvát tengerpartra is le lehet ugrani, ha hajlandóak vagyunk félúton egy hosszabbat ebédelni, amíg tölt az autónk.
A vállalható hatótáv miatt a Konához hasonló elektromosak esetében már nincsen állandó töltés-stressz. Még akkor sem, ha az importőr valami miatt nem mellékeli a tesztautóhoz a feláras gyorstöltő kábelt, csak a sima konnektorba dughatót, amivel nagyjából két napig tart a teljes töltés. De még így is be lehet állni a szupermarket parkolójában található töltőfejes oszlophoz, és amíg a boltban költjük a pénzt, a kocsink a parkolóban spórol. A 19 kWh/100 kilométeres tesztátlaggal számolva egy félórás bevásárlás alatt háromezer forintnyi benzinnek megfelelő kilométert tud magába szívni az aksi.
| Töltés | Csatlakozó típusa | Töltési idő |
| 100 kW kimenetű DC | CCS | 54 perc 80%-ig |
| 50 kW kimenetű DC | CCS | 75 perc 80%-ig |
| ICCB – 220V hálózatról | Type2 | 31 óra |
| AC – 7,2 kW | Type2 | 9 óra 35 perc |
Persze ezek az előnyök a komolyabb villanyautókra általában véve igazak. A Kona viszont a villanyvarázs enyhülése után is kifejezetten kellemes autó benyomását kelti, a kortárs koreaiakhoz hasonló átgondolt összeszedettségével. A formája ízlés dolga, volt, akinek tetszett, volt, aki elsőre kinevette a tömpe orrát, és volt, aki láthatóan bizonytalan érdeklődéssel fordult utána az utcán. Az aprócska hűtőnyílásnak köszönhetően nagyra nőtt egybeorr a csíkszemekkel egészen látványos, bár nem könnyű előjellel ellátni a benyomást, ahogy az alján végig futó szürke műanyag karima is véleményes. A kötelezőt mindenesetre hozza: korszerű és felismerhető.
Belül nem érdemes tűzijátékra számítani, legalábbis ezzel a szürke-fekete színvilággal. Talán még egy kicsit csalódást is keltő, hogy a villanyos hajtáshoz nem találtak ki valami futurisztikusabb dizájnt. Cserébe a márkától már megszokott módon szépek az illesztések, az anyagok is egészen kellemesek, az ülés pedig kifejezetten kényelmes. Az első sorban hely bőven van, de ha hátra is felnőtt ember ülne, már kevésbé szellős az utastér. Szűknek azért nem mondanám, de két-három langaléta gyerekkel nem ez a tökéletes családi autó, főleg, hogy 330 liternyi csomagtartóba nehéz begyömöszölni a nyaralást.
Hétköznapi mindenesnek viszont bőven elég. A vezetőülés kifejezetten otthonos, még külön légkondi zónát is kapott, hogy ha csak a sofőr ül a kocsiban, ne merüljön az aksi az egész utastér felesleges temperálása miatt. Az összes funkció és extra egyből, keresgélés nélkül megvan, a menü átlátható, bár a grafikája kicsit kopottas, a magyarítás is tud furcsa eredményeket produkálni. Egyedül a gombos üzemmód előválasztó, vagy mi, igényel egy kis megszokást, de egy idő után ugyanúgy kézre áll, mint egy hagyományos váltókar.
A specifikusan villanyautós adatokat is átláthatóan és érdekesen prezentálja a fedélzeti rendszer. Eco módban minden fékezésnél nyomon követhetjük, hogy a visszatáplált árammal hány méternyi extra hatótávot gyűjtöttünk. A városi araszolásban egy ötvenről fékezéssel 100-150 métert is össze lehet kaparni, egy közepes lejtőn simán meglehet egy kilométer is.
A központi tableten a maradék hatótáv jelenik meg klímával és nélküle, a térképen pedig jelöli a hatósugarunkat, és folyamatosan mutatja a legközelebbi töltőoszlop irányát és távolságát. Ezen felül környezettudatos énünk büszkén követheti kilóban, hogy mennyi szén-dioxidtól kíméljük meg a várost azzal, hogy nem benzinessel furikázunk.
A fékezéssel gyűjtött extra hatótáv és a megspórolt légszennyezés ráadásul legitimálja az agyatlan gyorsításokat, ugyanis arra kifejezetten jó a bivalyerős villanymotor. A gyanútlan utasok riogatására is alkalmas gyorsulás és gazdaságos közlekedés ennyire szépen ritkán fér meg egy autóban. A 7,6 másodperces százas sprint manapság nem számít kifejezetten ütősnek, de a bármilyen sebességnél azonnal rendelkezésre álló hegyomlás egészen szórakoztató jelenség, főleg, hogy csak űrhajószerű vinnyogás kíséri az ülésbe passzírozást.
A mókából elvesz, de a showhoz hozzáad, hogy nedves úton, sport módban nyolcvannál is olyan hosszan kaparnak a kerekek, hogy gyorsabban reagál az ijedt lábunk, mint a kipörgésgátló. Ezt a jelenséget megerősítette egy szimpatikus pár is, akik fotózás közben kaptak el azzal, hogy decemberben kapták készhez az elektromos Konájukat, és azóta is imádják. Amit kifogásoltak, hogy amikor a gyerekek vezetik, állandóan elpörögnek a hajtott kerekek. És a töltőnyílás ajtaja hajlamos befagyni, ami síelésnél kifejezetten kínos.
A kissé szűkös beltéren, az aluszékony kipörgésgátlón és az időjárástól függő tölthetőségen kívül bele lehet a kötni a futóműbe is. Ahhoz képest, hogy nyilvánvalóan nem sportolásra szánták, talán kicsit keményre sikeredett a hangolás. Nyilván emiatt, és persze a padlóban lévő tőkesúlynak köszönhetően egész ügyesen tartja az ívet, de inkább rázna kevésbé. Ez az SUV felépítés már csak ilyen.
2019-re már tényleg eljutottunk odáig, hogy ha szeretnénk, és van rá keret, nyugodtan vehetünk magunknak villanyautót, anélkül, hogy rendszeres része lenne életünknek villanylogisztika. Persze a bőség zavara még nem fenyegeti az elektromos autó vásárlót. Ha legalább 250 kilométernyi életszerű hatótávra vágyunk, akkor vehetünk magunknak BMW i3-at 13 millió környékén, a Hyundai Ioniq is egészen ügyes, igaz kevesebbet megy el egy töltéssel, mint a Kona, de cserébe olcsóbb is, valamivel tízmillió felett haza lehet vinni. Szóba jöhet még az e-Golf tizenegymillió felett, illetve a kategória legnépszerűbb modellje a Nissan Leaf, szintén a tízmilliós induló ársávban.
A folyamatosan bővülő versenyben jelenleg jó vételnek számít a Kona. A nagyobbik aksival már valamivel 12 millió alatt megvehetjük, de ha az egyébként kifejezetten kényelmes fapadnál többre vágyunk, 12,7 millióért már félbőr, motorosan állítható üléseket, kormányfűtést és adaptív tempomatot is kapunk a pénzünkért. Kellemes vezethetőségével, átgondoltságával és a villanyhajtás előnyeivel még a hibáival együtt is egy kerek csomagot kínál, élhető hatótávval. Csak ikszeljük be a gyorstöltőkábelt.
