Mallorcára utaztunk, hogy kipróbáljuk az új sport Corsát. A 192 lovas szentgotthárdi turbómotorral szerelt kis szörnyetegeken kívül ébenfekete bőrű örömlányok, egy versenypálya és két komoly autóversenyző, Joachim Winkelhock és Manuel Reuter várt minket.
Telhetetlenek vagyunk, ha méretről és teljesítményről van szó. Mindenből egyre több kell. Nagyobb, gyorsabb, jobb, nagyobb, gyorsabb, jobb, mondogatják a fejlesztőmérnökök a maguk kötelező mantráját, az autók pedig híznak; egyre nagyobbak, egyre biztonságosabbak, mégis egyre gyorsabbak, sőt, nagy tömegük ellenére megállni is ügyesebben tudnak, mint elődeik.
Tíz éve a legsportosabb Corsát még nem OPC-nek, hanem GSI-nek hívták. 960 kilót nyomott, orrában az egyhatos szívómotor maximálisan 106 lóerőt teljesített, és 9,8 másodperc alatt ugrott százra. És az emberek szerették, élvezték, és arról álmodoztak, hogy a 106 lóerőt felpiszkálják 125-re, és akkor talán a százas sprint is menni fog kilenc másodpercen belül. 200 lóról szó sem volt. Ha valaki előállna 2007-ben egy hasonló paraméterekkel rendelkező modellel, és sportkocsinak nevezné, sírva röhögnék ki.
Az OPC két és fél mázsával nehezebb elődjénél, viszont majdnem kétszer olyan erős. A Szentgotthárdon készülő motor - aminek a 180 lóerős változatához már volt szerencsénk - ugyan szintén egyhatos, egy turbófeltöltő segítségével azonban 192 lóerős, így az OPC-nek már csak 7,2 másodpercre van szüksége, hogy elérje a százas tempót. Mi lesz tíz év múlva?
Már az is abszurd, ami napjainkban zajlik. Ha van elég pénze, akárki vehet magának mondjuk M5-ös BMW-t 500 lóerővel a hátsó kerekeken. ÖTSZÁZ LÓERŐVEL A HÁTSÓ KEREKEKEN! Még belegondolni is hátborzongató. Nem kell hozzá vezetéstechnikai tréning, nem kell bebizonyítani, hogy képesek leszünk uralni a bestiát - nem leszünk képesek -, csak kifizetjük az árát, aztán kedvünkre gyilkolhatjuk a szembejövőket meg az útszéli növényzetet; kellő tapasztalat híján sajnos nagy valószínűséggel ez lesz a vége.
De térjünk vissza Mallorcára. Örömlányok természetesen nem voltak, azt csak úgy írtam mókából, versenypálya és tiszteletre méltó múltú autóversenyzők azonban igen. A minden manír nélkül, egyszerűen Mallorca Circuit névre hallgató versenypályára vezetett első utunk, ahol Joachim Winkelhock és Manuel Reuter várt minket. Akit az autóversenyzés érdekel, pontosan tudja, mit ért el a két pilóta, aki nem tudja, kattintson a nevükre. A lényeg, hogy mindketten több évtizedes, megannyi győzelemmel és bajnoki címmel tarkított versenyzői múltra tekinthetnek vissza.
A profi pilóták dolga az volt, hogy egy Vectra OPC -ben menjenek a Corsák előtt, és megmutassák nekünk a tökéletes íveket. Mivel csak az ötödik csoportba osztottak be, volt szerencsém beülni Joachim mellé, hogy megnézzem, hogyan megy végig a pályán egy profi.
Winkelhock olyan nyugodt volt, mintha épp valami műhímző tanfolyamon venne részt. A kormányt csak egy kézzel fogta, bal kezében a rádió, melyen keresztül az újságírókat instruálta. Nem tudtam nevetés nélkül nézni a jelenetet: egy 280 lóerős autó - mert a Vectra OPC már nem 250 lovas - száguld versenytempóban, tökéletes íveken, tökéletes ritmusban a pályán, a sofőr pedig beszélget, utasításokat ad, és csak úgy mellesleg a kormányt is tekergeti fél kézzel. Elképesztő volt. Megkérdeztem, hiányzik-e neki a versenyzés, de azt mondta, 25 év a versenypályákon elég volt. Most élvezi, hogy nincs az a stressz, nem akarják egyszerre hárman lelökdösni az aszfaltcsíkról. Szereti, amit csinál, szívesen teszteli a sportos Opel modelleket, és a vezetéstechnikai tréningek is szórakoztatják. Érthető álláspont, elvégre Joachim már 46 éves.
