Renault Master 2.3 dCi - 2013.

Kisteherautót tesztelni jó. Nem mindenki szeret egy túlméretes cipős dobozzal furikázni, de sokan vannak, akik élvezik a munkát velük. Persze nem mondom, hogy ha minden nap, kötelességszerűen kellene, akkor is élvezném, de kvázi kocafurgonosként a dolgok napos oldalát látom. Egyetlen bökkenő van csak: nagyon ritkán adatik meg, hogy az ember valós szállítási feladatokkal tudja tesztelni a friss kisteherautót.

Tehát ha adódik a lehetőség, hogy valós munkakörülmények között lehet több ezer kilométert is vezetni egy közel vadonatúj furgont, én bizony lecsapok rá. Hiába na, az autós újságíró az élet császára, és ki ne irigyelné tőle, ha egy megrakott Renault Mastert vezethet Nürnbergig, meg vissza, és még a cókmók ki- és berakodásában is részt vehet. Jó, az élet igazságtalan, ezt el kell fogadnia a kedves olvasónak, vannak, akik Toyota GT2000-t vezetnek barcelonai napsütésben, mások M5-ös BMW-nek kenhetik egy versenypályán, és hát igen, minek is szerénykedjek: én egy Masterrel vághattam neki a havas autópályáknak.

Ennél őszintébben, valóságközelibben tesztelni nem lehet. Az autó már tizenháromezer kilométert lefutott, napi használatban van. Roland, aki a kocsival céges ügyekben rohangászik a Densionnál reggeltől estig, gyakorlatilag benne lakik. A fülke minden egyes rakodórekeszében van már valami, ami a napi hajtásban elengedhetetlen: evőeszköz, vitaminok, jégoldó, szállítólevél, pohár, sőt, még füstölőknek is talált helyet (a legyezőformában elrendezett pálcikákat természetesen nem gyújtja meg, csak szimplán illatoznak). Arra még nem volt idő, hogy a raktér oldalát leburkolják, de a számtalan gumipók és spanifer bizonyítja, ezzel kérem, áru van hordva.

Egyedül fogom az utat végigvezetni – nem ügy, Nürnberg nem távolság, csak a hó ne kezdene esni, miközben a korábban berakott ládák és egyéb cuccok rögzítését ellenőrzöm, és a kocsival ismerkedek. A beépített Tom Tom naviba betáplálni az úti célt nekem furcsa, nem érintőképernyőről, hanem tekerőkkel-gombokkal, vagy a távirányítót böködve lehet. Nurk.. Nurnw...Nurnberw... Nurnberg. A franc essen bele. Aztán kiszámítja az útvonalat (két-három percnél nem tartott tovább), és kiírja: az út időtartama 11 óra. Franciául hogy is mondják, hogy meg vagy te húzatva? 800 kilométer, végig autópályán nem lehet 11 óra. De miért számolt ilyen tetű lassan, és miből gondolja, hogy alig tudok hetvenes átlagnál gyorsabban menni? Gondolkodni, beállításokat ellenőrizni nincs idő, menni kell. Annyit láttam, hogy végig autópályán visz a tervezett útvonal, meg aztán nehéz is lenne eltévedni, jártam már arra párszor. (Később, már Budapesten megint elvégeztettem vele az útvonaltervezést, pillanatok alatt kiszámolta, és reális menetidőt is adott. Ahogy Woody Allen mondta az Annie Hallban: biztos akkor menstruált.)

Mielőtt elindulnék, rákérdezek Varga Lacinál, aki a céges flotta testi és lelki bajait kezeli, mire figyeljek. Megnyugtatott, hogy most volt olajcserén a kocsi, semmilyen ismert nyűge nincs, gázolaj is van benne elég, menjek csak nyugodtan. A telep udvaráról sem tudtam kifordulni, mert a központi kijelzőn jajveszékelni kezdett a gép: alacsony az olajszint. Laci tarkóig húzta a szemöldökét, mikor megint meglátott, és elújságoltam neki, miért is fordultam vissza. Gépház állj, fedél fel. A motorháztetőt kinyitni nem egy nagy mutatvány, de a kitámasztó rúd az istennek se akart kijönni a hidegben rideggé, keménnyé vált műanyag tartópöcökből.

Az olajbetöltő- és ellenőrző nagyon ügyesen van megoldva, a zárhíd magasságában van a sárga kupak, ide lehet betölteni az olajat, kicsivel lejjebb meg a nívópálca fogója sárgállik. Majd' egy liternyi Castrol lecsurgott le a műanyag gigán, ezután a szintet ellenőriztük. Volna. Ehelyett mindent összefröcsköltünk olajjal, és az egész pálca, tövétől hegyéig nagy teljesítményű kenőanyagban úszott. Ugyanis a cikk-cakkos csövön a motorolaj a pálca mellett csorog le, de ez már csak akkor derült ki, mikor D'Artagnanként kirántottuk hüvelyéből a nívópálcát. Kis várakozás után leellenőriztük a szintet, ami most már tökéletes volt –hogy pár ezer kilométer alatt hová tűnt az olaj, azt nem lehet tudni.

Ha már fel van pattintva a gépfedél, öntsük csurig az ablakmosó tartályát is, mert gyaníthatóan sok folyadékot elhasználok majd a latyakos autópályán. Elvileg gyakrabban kell a spricni tartályába utánpótlást csurgatni, mint a karterbe, de valami furfangos francia logika szerint ennek a betöltőjét nem hozták ki a zárhíd szintjére, lehetett ügyeskedni a gigantikus PET-flakonnal.