A meggyőzés hármas módszere

A Lancia 1969 óta a Fiat amolyan luxusmárkája. Az ésszerűsítés miatt persze számos azonos alkatrészt, sőt azonos alapokat használnak (pl. Fiat Croma - Lancia Thema, együttműködésben a Saabbal, lásd 9000), de a felszereltséggel és a felhasznált anyagokkal igyekeztek megkülönböztetni a népautónak szánt verzióktól. A Kappa sem kivétel: jó nagy (4,7 méter hosszú, másfél tonna) és dúsan extrázott. Bár a soványabb változatok készültek szívó-kétliteres motorokkal, azért okozhatnak némi meglepetést. Egészséges önbizalmat inkább a nagyobb benzinmotorok, így a 2,4 literes, 175 lóerős öthengeres, vagy a 164-es Alfából származó háromliteres V6-os 204 lóereje biztosítanak. A dízelek (124-136 LE) inkább nyomatékukkal kedveltetik meg magukat. Csúcsmodell a kicsinek tűnő, annál vérmesebb kétliteres turbó: korábbi, megpiszkálatlan verziója is 205 lovas. De a részletekről egyesével, a három autó bemutatása során.

Lancia k 2.0 automata szedán - 1995

A belépőmodell 1994-97 között 145, '97-től emelt sűrítési arányának köszönhetően 155 lóerős benzinmotorral bír. Tesztautónk a korábbi változat. Szögezzük le az elején: másfél tonnás, automata váltóval szerelt limuzinba kis fordulaton (is) nyomatékos, nyugodt blokk való. Ehhez képest ez az öthengeres, 20 szelepes kimondottan szereti a fordulatot, hogy ne mondjam, háromezer alatt kifejezetten lanyha. Biztos, hogy paramétereiben sokkal haloványabb (persze, egyúttal könnyebb) Renault-m álló helyzetből könnyedén lefutja. Igaz, annál nem is 13,8 másodpercről szólnak az annalesek százra gyorsulásnál. Erőteljes taposásra azért meglódul, és saját órája szerint kétszázzal is hajlandó vágtatni. Kár, hogy ekkor kissé felhangosodik - a 3 autó közül ebbe szűrődik be legjobban a motorzaj.

Partner a lötyögésben a megdöbbentően hosszú direkt fokozattal bíró váltó. Negyedikben száznál 2300-at forog, vagyis pont felén a nyomatékmaximumnak. Szerencsére van sportgombja, aminek aktiválásával jóval magasabb tartományokig pörög. Segítségével könnyebb előzni - az autó gazdája az 1. főúton átadva a volánt, szinte kényszeresen pöccintette a kapcsolót, ahogy valami lassúbbat utolértünk.

Nem akarom azt mondani, hogy siralmas, de később megérti a kedves olvasó, miért a nyavalygásom. Ja, a váltóról még egy gondolat: soha nem vezettem még ennyire észrevehetetlenül kapcsolgató automatát. Rendben, nincs is vaskos nyomaték, ami széttépte volna, de akkor is különlegesen finom. Nem tudom, a másik automatával rendelhető modellre, a V6.24 3000-re is érvényes-e ez a tartósság? Népítélet-rovatunkban mindenesetre nem panaszkodnak.

Sok, sáncszerű műszerfalú kategóriatársával ellentétben utasokat körülölelő, lágy ívekből összeálló belsője kifejezetten hívogató. Belépőmodell, mint feljebb mondtam, ennek ellenére az automata klímát, színezett üvegeket, a tartós anyagokból készült, kényelmes enteriőrt nem sajnálták a vásárlóktól. Kormány, vezetőülés állítható. Mindezeket lassan megtaláljuk az új autók mindegyikében, de jellemzően nem ebben a minőségben. Makulányi rozsda, akár négyzetcentinyi sérülés belül - egyiket sem találunk.

Példásan gondozott, gyönyörű 11 éves autót láttam. Bő 220 ezer kilométerrel a háta mögött! Igaz, mostani gazdája 9 hónapig kerülgette, vizslatta a vásárlás előtt. Az eladó sem mindennapi figura: nem állt szóba azzal, aki nem az ő elvárásai szerint használta volna tovább. Ez a hóbort többszázezer forintjába került, mivel a legalább 850-900 ezer forintot kóstáló gépet 670 000-ért kótyavetyélte el. De ha így alszik nyugodtan... "Goldmatik" (ugye nem kell magyarázni, honnan a becenév?), a vevő, egy Peugeot 405 1,6-os automatát hagyott ott hűtlenül, hogy a nagyobb, erősebb, és bevallása szerint sokkal kedvelhetőbb Kappába üljön.