Amikor beleültem Fiat Linea tesztautónkba, rémülten vettem észre, hogy nem újdonságról kell majd írnom, hanem egy jól bevezetett népautóról. Amerre csak néztem, mindenhol parkolt vagy ment egy. Hiszen már a Totalcarnál is a második jár belőle. Ez itten egy tökös-mákos, turbós-benzines T-Jet.
Fantáziánk nem ismer határokat, ha autóvásárlásra kerül sor. Rágódunk ezerféle színen, hosszan kombinálunk, a metálkék melyik belsővel adja ki a legjobb összképet. Tervbe veszünk turbódízelt, sokhengeres benzinest, ha van, még talán hibridet is, elmélázunk a seregnyi alufelni fölött. Gondolatainkban kirajzolódik az autó, amely mellett nem mennének el szótlanul a kollégák. Amelytől a szívinfarktus kerülgetné a szomszéd feleségét, ennél fogva pár nappal később a szomszédot is. Amelyben a holland túrán is végre érezhetnénk egyszer magunkat valakinek.
Aztán begyávulunk és megvesszük az alapmotoros, lépcsős hátú, fekete szövet üléses, műanyag dísztárcsás, metálszürke Opel Astrát, Toyota Corollát, Ford Focust. Mert arra a legjobb a THM. És mert félünk. Mit félünk – rettegünk.
Ott reszket lelkünkben, mély gödréből gonoszul sziszegve a gyáva kérdezőgép: vajon más miért nem vesz halványzöld kocsit, Béla? Hogyan lehet, hogy csak a gyanús kigyúrtak autóin csillog olyan felni, amilyenről egy pillanatra ábrándozni mertünk a szalonban? És tényleg olyan sok ápolást kíván a bőrülés? És a vörös szövetkárpittal mi a helyzet, nem gáz? (Dehogynem.) No meg vajon a gázolaj rövidesen valóban másfélszer annyiba kerül-e majd a kutaknál, mint a benzin? Ilyesféle, láthatatlan erők mozgatják az opciók kipipálása fölött támolygó golyóstollunkat. Emiatt betonozzuk be magunkat újabb öt évre valami reménytelen, depressziós átlagizébe, aminek még a típusát se érdemes megjegyezni, inkább a rendszáma alapján adunk neki valami nevet. Mert az a legérdekesebb az egészben.
Pedig egy jópofa, praktikus, hangulatos autó nem is kerül okvetlenül sokba, öt ajtóval, ügyes színnel, a nálunk kötelező ködfényszóró és digiklíma helyett tolótetővel, színesebb kárpittal otthonos díszletek között vészelhetnénk át a ránk kirótt dugóadagot.
De a lépcsős hát iránti rajongás tipikus, súlyos közép- és kelet-európai betegség. A hatvanas évekig persze másutt is minden autó limuzin-karosszériával készült, de Nyugat-Európa északi fele gyorsan keblére ölelte a sokoldalú, ügyesen átalakítható ferdehátút. Kis tétovázás után pedig a déli fele is. És Kelet-Európa? Még szokja a látványt.
Mint mindennek, talán ennek is viszonylagos szegénységünk az oka. A Lajtán innen mind szeretnénk hatalmas, selymesen suhanó, négyajtós, minden jóval felszerelt, ezüstmetál Mercedesben feszíteni. Aztán ebből az álmodozásból marad a négy ajtó, meg az ezüstmetál – de talán jobb, ha őszinték vagyunk magunkkal, és metálszürkének nevezzük. De még így, igényeinket visszavéve is kínkeservesen nyögjük ki a részleteket.
Az autógyártókat persze nem ejtették a fejükre, látják ők a piaci rést. Mindegy mekkora, mindegy mennyire praktikus, ezeknek itt a Balkánon háromdobozos szedán kell, hát adjunk nekik! – látják be valamennyien.
Így jönnek létre az eredetileg gusztusos, gömbölyded, ügyes, három- és ötajtós ferdehátúkból a csúnya, magas és keskeny, aránytalan szükségszedánok. Azok az autók, amelyeknek az elejét neves tervezőstúdiók, a hátuljukat meg designer-gyakornokok rajzolják. Renault Clióból Thalia, Chevrolet Kalosból Aveo, Honda Jazzből City, Skoda Fabiából a látványterrorizmus minden ismérvét kimerítő Fabia Sedan születik. Hajaj, szakad fel láttukra ólomnehéz sóhaj az autóesztéta lelkéből, ám borúlátását nem osztják a tömegek.
A lépcsős hátak gőzhengere akadálytalanul gördül tova hazánkban, a népigény nemhogy megállítaná, de még segíti is a térnyerésben. Az offenzíva legújabb eszköze a Fiattól érkezik, a neve Linea. Intő mutatóujj emelkedik magasba: az olasz cég korábbi, ilyetén kísérletei az ígéretes származás ellenére sem hoztak kimagasló esztétikai csodákat, és ezzel olyan finoman fogalmaztam, hogy svéd királynál is megfeleltem volna egy délutáni kakaópartin. Emlékezzünk főhajtással a hetyke Unóból farigcsált szörnyű Dunára, a káprázatosan harmonikus régi Puntóból lett, a jó ízlés arculcsapásaként értelmezhető Albeára.
Akár tetszik, akár nem, innentől jön az érdemi tartalom. Lapozzanak kérem.
