Ezt érdemeltem?

Utolsó, hosszú neppervizitem végén, "egy úr a pokolban is úr!" felkiáltással elkanyarodtam a potom százezerért mért autó megszemlélésére. Szerencsétlen egy fa alatt rostokolt, a színe alig látszott a fanedvekből, városi porból és madárszarból egybesült, kiegészítő lakkozás alatt. Benéztem. Piszkos, de szakadásmentes ülések, RX-7-es kormány, viszonylagos rend. És gyári gombtenger a középkonzolon. Könnyedén alácsusszantam - a XIII. kerületben extra jól siklik a kutyagané -, burkolatok megvannak, még szilentblokknak is nyomára akadtam, kipufogó egyben, padló van, de a bal küszöb kirohadva. Aztán nyomkodásra kiderült, hogy hátul csak dísznek vannak lengéscsillapítók, sebaj, százér' belefér.

Eladóm megnyugtató válaszokat mormog. A motor, mint a selyem, nem eszik olajat, erős, mint a ló, nem, nem tud jelentős korrózióról, de ami van, az is éppen elég, és persze, majdnem minden működik. No meg az adu ász: több mint nyolc éve az övé. Hűha! Este leléptem otthonról, vittem kilencvenezret, amit sebtében össze tudtam kaparni, gondoltam, ha beindul, elhozom. Két motorfordulat után röfögött, pedig hónapok óta állt. Kötelező próbakűr, a tulaj mentegetőzik, leszakadt a motortartó bak, le van kötve a hátsó fék (mert ereszt a cső), nincs hátul lengéscsillapító, tákolt a külső tükör.

Én meg szörnyűségekre készültem: szétesett futóműre, keresztben álló, nagyjából-kormányra, tébécés motorra, elveszett fokozatokra a váltóban, bozóttűzfüstre, vakon sötét, halott műszerekre, sínig szétült ülésekre. Láttam már elég öreg magyar autót. De semmi nagy gáz. Persze, a fara ugrált és ütött, a kárpitok zörgése elnyomott volna egy közeli Ozzy Osbourne-koncertet, de nyílegyenesen ment, a motor ereje, mint a Schindler lifté, a váltó precízebb volt a tesztautókénál, és a mindeneállítható plüss (oldaltartás, deréktámasz, magasság, ülőlapszög) sportülés szuperül fogott.

No, és az összes apróság működött, a négy motoros ablaktól a villanyos tetőn át az ülésfűtésen keresztül a központi zárig, tényleg minden. Csak az első fényszórómosók és a ködlámpák nem, mert azok a túlvilágon teszik dolgukat egy korábbi baleset óta. Meg az aktív futómű sem, amihez pár évvel ezelőtt drágának bizonyult a darabonkénti ötvenezer forintos, vezérelhető lengéscsillapító, ezért most a sima 626-oséi vannak bent. A kapcsolópanel megvan, világít, a stekkerek bent figyelnek a teleszkópok mellett, akár vissza is állíthatnám. De persze nem fogom.

Nem tudom, ki mentegetőzött jobban, az eladó - aki félt, hogy fennakadok a sok hibán -, vagy én - aki szégyelltem, hogy egy közepesen jó bicikli árából még egy tízest le kell alkudnom. A kocsival az eredeti Betriebsanleitungot és szervizkönyvet is megkaptam, megtudtam, hogy kétezer kilométerrel korábban volt olajcsere, és egy kézzel írott hibalistához is hozzájutottam, amin az összes diagnosztizált probléma szerepelt. Sőt a csomagtartóban az izzókészlet, EÜ-doboz és háromszög mellett megtaláltam a leégett helyére építendő bontott motorostükör-kapcsolót, ami ma már hibátlanul vezérli a frissen üvegeztetett tükröt.

Alig bírtam magammal hazafelé, a 626 GT, alias "TUFA" repült, mint a barom, már amennyire egy barom repülni tud. Most meg, két hónappal, ezerötszáz kilométerrel és nyolcvanezer forinttal odébb, már új hátsó lengéscsillapítók, egy garnitúra használt téli gumi, egy bontott kipufogóleömlő, két bontott csomagtérajtó-teló, négy fékbetét, két ablaktörlőlapát, valamint új hátramenő vas fékcsövek biztosítják a napi igavonáshoz szükséges minimumot. Új hiba nem jött elő. De semmi.

Arra persze nem tudok rájönni, melyik motortartó bak a hibás, mert vettem ugyan egyet a tulaj által felírt, leszakadt helyett, de egyrészt az nem a GT-be való, másrészt meg a sajátról kiderült, hogy jó. Bal kanyarban mindenesetre a motor nekidől a jobb doblemeznek, ezért az ékszíjtárcsa darálja az elemet. A lemez- és kárpitzörgés valóban elementáris, a múlt heti vizsgán meg határeset volt a jobb küszöb és a kézifék. De átment!

Vezetni pedig - mondott zörgéseket és reszketéseket leszámítva - baromi jó. Amikor a TUFA-val megyünk ebédelni, a Winkler mindig elkunyerálja a slusszkulcsot (amin stílusosan egy hirosimai réz emlékplakett fityeg). Megértem. A kormány eszméletlenül precíz, a váltó kiváló, az autó pedig akármilyen fordulatról nagyot lép, és parasztvágensége ellenére megeszi a legtöbb újabb kihívót. Legalábbis én próbálom így látni. És kipróbáltam, százhetvennél is tudja ezt (naná, hogy Németországban). Tökéletes a kormány szöge, a maga módján stílusos a műszerfal, és minden áldott nap pöccre röffen a 120 ló. Ez itten a mérleg egyik serpenyője.

A másikban van a tizenkét literes fogyasztás, a szűk utastér a zavaróan alacsony mennyezettel (tolótető!), és az sem valami kellemes, ahogy a rugózás az új lengéscsillapítók ellenére is nyelvleharapással fenyegeti a hátsó utasokat minden nagyobb bukkanón. Harapdálják csak. Ugyan már, százhetvenezerért...

Ma vagyok negyvenéves. Szép és stílusos veteránautó helyett ütött-kopott, lenézett rizskazánnal járok. Régebben nehéz vacsorák, ittas eldőlések utáni rémálmaimban fordult elő velem ilyen. De sok sznob Merci, lúdbőröztetően hörgő Fiat, keresztbemenős BMW, no meg vagy ezer tesztautó után legalább azt is megtudtam, milyen szerethető is egy filléres Mazda. Negyven felett már csak zokni és bölcsesség jár ajándékba.