Arccal a közút felé

Mielőtt nekifogtam az alkotásnak, újraolvastam több mint két éve megjelent előző RAV4-tesztünket (amit véletlenül szintén én írtam). Két tanulságot sikerült leszűrnöm a virtuális időutazásból. Egyrészt elámultam, hogy a TotalCar időközben mennyivel szebb lett, képaláírásokkal, átlátható galériával, Önök is észrevették? Így belülről fel sem tűnt, mennyire drámai a fejlődésünk, milyen ügyesek és kreatívak vagyunk.

Másrészt hüledezve konstatáltam, hogy a RAV4 lényegét tekintve ugyanaz, ami volt. Pedig úgy emlékeztem, hogy az mennyivel ügyesebb, mozgékonyabb, terepjáróbb, férfiasabb jelenség, de nem. Egyik tizenkilenc kutya, másik egy híján húsz eb, a különbség gyakorlatilag mindössze a méretre és pár kütyüre szorítkozik. Ja, és ebből már csak ötajtós van, pedig 1994-ben az első RAV4 még csak három ajtóval létezett. Nőnek az autók.

Kívülről alig változott. Füge kolléga megkérdezte, ez most fészlift-e. Kétszer körbejárta, mire elhitte, hogy új modell. Persze ha odaállunk a harmadik generációssal egy második generációs mellé, mindjárt feltűnik, hogy az új nagyobb, kevésbé darabos, talán picit valóban nőiesebb, mint az előd. De hogy ez is egy RAV4, azt azonnal mindenki felismeri. A formára nem is érdemes több szót vesztegetni, főleg hogy Kati kollegina már a bemutató után mindent elmondott róla.

A RAV4 nem terepjáró, főként a városi felhasználók igényei alapján készült, mondja a Toyotánál nemhivatalosan mindenki. Jó, akkor foglalkozzunk a belsejével. Az együtt töltött napok után számos olyan furcsaságot motyogtam bele hű diktafonomba, amit egy rövid sajtóbemutatón nemigen lehet észrevenni. Előrebocsátom azonban: bár példátlanul sok sirám gyűlt össze, az ergonómiai összhatás korántsem olyan kellemetlen, mint az alábbi lista hosszából esetleg kitűnne. (Akit nem érdekelnek az apróságok, jobban teszi, ha átugorja a következő tíz bekezdést, ekkor rögtön a csomagtartó, a helykínálat, a motor, a hajtáslánc elemzésénél, majd további három bekezdés múlva a terepjárási tapasztalatok között találja magát.)

Belül valahogy minden alacsonyan van. Ha 181 centis létemre kényelmesen elhelyezkedem a legalsó pozícióba állított ülésben, akkor a kormány, a műszerfal és egyáltalán minden vízszintesen kinyújtott karom alá esik. Nem baj, csak fura egy ekkora autóban. Ahogy fura az is, hogy csak egy ablakemelő automata a négyből. Még furább, hogy ha a vezető letiltja a hülyélkedő gyerekek miatt az utasok kapcsolóit, ő maga a saját könyöklőjéről is csak a saját ablakát tudja működtetni.

A belső tükör állítása nehézkes lesz azok számára, akik szeretik egy kézzel középen átfogni a tükröt: felső pereme és a tetőkárpitba épített napszemüvegtartó közé nem fért be az ujjam. Másé se férne be.

A szimmetria jegyében az elakadásjelzőt jó messze rakták a sofőrtől, a középső szellőzőrostélyok jobb oldalára. Tükörképe az összkerékhajtás reteszelőgombja, pedig jobb lett volna fordítva csinálni; hétköznapi ember gyakrabban villog, mint összkerékhajt. És még ennél is gyakrabban vált sebességet. Ilyenkor tűnik fel, hogy a váltókar negyedikben áll függőlegesen, üresben jócskán előredől. Ráadásul túl messze van a jobb kéztől, ötödik-hatodik csak nyújtózással kapcsolható. Már-már arra gyanakszom, a RAV4 ergonómiáját inkább jobbkormányos piacokra tervezték.

Az oldalra nyíló hátsó ajtóról nagyon hiányzik egy százforintos műanyagfogantyú, becsukásánál mindenképp meg kell tapogatni valami jó koszos dolgot. Végülis mindegy, hiszen a kinyitásnál már úgyis megfogtuk a kilincset, de azért ha mindennap a RAV4-gyel kéne járnom, felcsavaroznék a műanyag kárpitra legalább egy fiókkihúzó fogantyút a Praktikerből.

Na, még kettő és befejezem: már a Yarisban is utáltam, hogy a számítógép csak a műszeregységbe dugott kis gombbal kezelhető, elegánsabb lenne a funkciókat kivinni a bajuszkapcsolókra, urambocsá a kormányra. És végül: ha szól a rádió, nem hallani az index klattyogását, annyira halkan perceg a relé.