Yakimo-autó

„Heteken át, véletlen időpontokban hallottam meg az elnyújtott, hosszú éneklést, el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Talán valami vallási szertartásra hívják az embereket, Japánban a buddhizmus és a sintoizmus ezer apró jele teljesen átszövi a mindennapokat, itt történnek európai számára érthetetlen dolgok, bőven. Aztán az ablakból egy pillanatra megláttam a hang forrását – egy ütött-kopott kisteherautó volt az, tetején megafonnal, a hátuljában pedig… a hátuljában, igen… tűz lobogott egy hevenyészett bódéban. És amikor megállt, futva érkeztek a környékbeliek, és valami papírzacskóba csomagolt árut vettek az embertől.”

Aki beüti a Google-be a „yakimo”, illetve „yaki-imo” szavakat, tucatjával talál a fentihez hasonló leírásokat japán nagyvárosokban élő külföldiek blogjaiban, és mindig egy kisteherautóval kapcsolatba hozhatóan. Mi ez a yakimo, és ha annyira fontos a japánoknak, hogy tucatjával rohamozzák meg az utcán, miért nem látni többet az utcákon?

Maga a yakimo, más írásmód szerint yaki-imo (az angolba való fonetikus áttételnek, úgy tűnik, nincsen kialakult szabálya, ezért mind a két verzió előfordul) a sült batátagyökér. Eddig ez nem valami biztató, ugye?

A Satsuma-imo azonban nagyon finom cucc, leginkább a szelídgesztenyéhez hasonlít, de kevésbé száraz, az állaga puhább, kicsit édesebb. Aki egyszer evett belőle, állítólag mindig keresi az ízét – amerikai site-okon százával találni olyan recepteket, amelyeket Japánból hazatért amerikai ínyencek találnak ki a helyi, sweet potato-alapra.

Amikor a Satsuma-imót az ember megsüti, yakimót kap, a lassú sütés (45 perc körül) alatt a gyökérben eleve meglevő, nagy mennyiségű cukor tovább karamellizálódik, és még édesebb lesz. A yaki a japán nyelvben egyébként csak annyit tesz: sült. A yakisoba tehát a sült tészta, a yakitori a sült csirkefalatkák rablónyárson (vagyis inkább pálcikán), a yakimo vagy yaki-imo pedig a sült batáta, de azért azt mindenki tudja, hogy garantáltan Satsuma-imóból készül.

Japánban az Edo-korban lett népi eledel, és feltehetőleg már akkor léteztek kézikocsit toló árusok, akik helyben készült yakimóval házaltak. Mivel a batátát nem szabad lángon sütni, mert kiszárad, ezért vasvályúba tett kövek közé rakták, amit alulról tűzzel melegítettek – a legtöbb mozgó yakimo-árus ma is így készíti portékáját. A kő neve japánul ishi, azaz magyar átiratban isi, a sült a yaki, azaz jaki, a batáta az imo, így kerül a yakimo-árus dalába (Yakimoya-san) az elnyújtott "Yakiiiimooooooo, ishiyaaaaaaaakimooooooo…".

A kézikocsikat aztán a hatvanas évektől fokozatosan kiszorították a kisteherautók hátuljára szerelt bódék, amelyekkel már messzebbről is el lehetett juttatni a városlakóknak a cuccot. Régebben ezek a felépítmények díszesebbek voltak, meg akkor még eleve nem lehetett kész, könnyűszerkezetnek való alapanyagot kapni az ottani Praktikerben (mondjuk: Tokyu Hands), manapság már olcsóbb hatásúak, de színesebbek a bódék. Csak az autóalap maradt – a sárga rendszámos kei-kocsik (660 köbcenti alatt) közé tartozó Suzuki Carryk, Daihatsu Hi-Jetek adják a populáció legjavát. Régebben ezek farmotoros, kétütemű járgányok voltak, száz éven túli japán bölcsek egybehangzó állítása szerint azokon készült az igazán finom ishiyakimo…

Ezek általában erősen használt, horpadt kocsik, a felépítmények is sokévesek. A yakimo-árus ugyanis az év nagy részében egyszerű paraszt, máskor meg teljesen más terményekkel kereskedő zöldséges. Télen, amikor meggenerálozta a rotációs kapát, olajat cserélt az Iseki traktorban, megfente a kaszát, és már semmi, de tényleg semmi dolga nincs, fogja a batátakészletét, előhúzza a fészerből a jó eséllyel még az apja által összekalapált yakimo-árus bódét, lemossa a Suzuki Carry platójáról a karalábélevet, trágyát, szénát, ami odakerült az év során, és az immár tiszta, de avétos autó átvedlik mozgó büfévé. A paraszt (zöldséges) ilyenkor átlényegül Yakimoya-sanná (yakimo-árus úr), és nyakába veszi a közeli városokat.

Sokan azt hiszik, hogy a paraszt maga énekli a furcsa, nyújtott dalt, ami a recsegős, torz megafonból, csőhangon teríti be a környéket, amerre jár. De általában nem, ő csak a köztes dumát nyomja. A yakimo-éneklésnek ugyanis híres előadóművészei vannak (vagy inkább voltak), Japánban ma már állítólag csak alig páran tudják hitelesen nyomasztó hangon, túlvilági nazalitással előadni a yakimo-árus fájdalmas dalát. Ezt az éneket aztán a paraszt megveszi kazettán (most már valószínűleg inkább empéhármon), aztán elektronikából nyomatja, mint nálunk a familyfrostos csávó. De valljuk be, a yakimo-dal sokkal-sokkal kellemesebb, mint a familyfrost hamis dobhártyaszaggatása.

A yakimót egyébként úgy, ahogy van, meg lehet enni, nem kell lepucolni a héját, mert az is finom, és nem is piszkos, hiszen sütés előtt átkefélik, megmossák, a batátagumó pedig amúgy se nagyon ér a földhöz, maximum poros lesz a tárolás alatt. Ha látnak ilyen kocsit, ne habozzanak, vegyenek az árusnál. A kis yakimók általában 200-250 jenbe, a nagyobbak 300-ba, az egészen, ehetetlenül óriásiak pedig 400 jenbe kerülnek, de utóbbi már családi adag.

Ki tudja – ha kijönnek az április 15-17. között zajló Oldtimer Expóra, a Totalcar standon talán még meg is tudják kóstolni, ugyanis felcsapunk japán parasztnak, és ilyet is fogunk árulni… Erről többet a kapcsolódó blogposztban.