Így lett Opel bármiből, Suzukitól a Lotusig

Ha egy nálam sokkal precízebb ember összeállítaná az átmárkázás világtérképét, jó nagy monitor kellene, hogy az összes csere-bere ráférjen. Azt gondolnánk, az átmárkázás afféle modern dolog, multik kellenek hozzá, akiknek van elég zsozsójuk egymástól vásárolgatni, ezzel szemben a módszer meglehetősen ősi: az 1915-ös Texan automobilok valójában Elcarok voltak, amelyeket az indianai Elkhart cég gyártott, a texasi Fort Worthban csak összeszerelték őket.

Azóta sok víz lefolyt a Mississippin, és mára se szeri, se száma az átmárkázott járműveknek. Egyszerű módja a termékpaletta bővítésének, főleg egy olyan óriás esetében, mint a General Motors, amelynek marketingesei kedvükre játszhatnak a céghez tartozó márkák termékeivel. A GM-é többek között a Cadillac, a Buick, a Chevrolet, a Holden, a Daewoo, a Vauxhall és az Opel.

Most az Opel modelljei közül mutatunk be máshonnan érkezett konstrukciókat, de természetesen ez a folyamat az ellenkező irányban is működik: az USA-ban számos Opelt dobtak piacra az elmúlt évtizedekben más GM márkák zászlaja alatt. Még Cadillac jelvényes Opel is volt: az Omegát árulták egy ideig Cadillac Cateraként, mielőtt piacra dobták volna a CTS-t.

Az amerikai hatás már a II. világháború után gyártott Opeleken is érződött, főleg a formatervekben, amelyek számos divatos elemet csempésztek át Európába. A Kapitänek, Diplomatok, Admiralok úgy néztek ki, mintha a korabeli amerikai Chevyk, Pontiacek és Buickok kicsit összementek volna a mosásban.

E módszer talán legszebb és legismertebb terméke az 1968-ban piacra dobott Opel GT, ami úgy fest, mint egy felére kicsinyített Corvette, miközben műszakilag köze sincs a kultikus sportautóhoz. A karosszériáját az opeles Erhaldt Schnell tervezte, igen ügyesen felelve meg a formai elvárásoknak, és a francia Brissonneau & Lotz gyártotta. Az összeszerelés az Opel bochumi gyárában történt. A műszaki alapok a Kadett B-ből jöttek, a kisebbik benzinmotor mindössze 1,1 literes volt, cserébe a nagyobbik 1,9 liter. A négyméteres törpét az USA-ban is árulták, a Buick kereskedői hálózatában.

De nézzünk klasszikus átmárkázási példákat. Ezek közül kétségkívül az Opel-Vauxhall kapcsolat a legsikeresebb: a Vauxhallok gyakorlatilag az aktuális Opel-modellek jobbkormányos klónjai negyven éve. A legelső ikresítés 1975-ben történt, amikor is a Kadetteket Vauxhall Chevette néven kezdték árulni Nagy-Britanniában. Azóta folyamatos az együttműködés, nem mellesleg sikeres is: Vauxhallokkal Temzét lehet rekeszteni.

Sokak kedvence, az 1981-től gyártott Opel Ascona C eredetileg Cadillac Cimarronként kezdte, és szinte osztódással szaporodott: a GM J-bodyját többek között Chevy Cavalierként, Pontiac Sunbirdként, Buick Skyhawkként, és Oldsmobile Firenzaként is árulták, ez volt az amerikai óriás egyik válasza a japán invázióra. Kibocsátásának évében ez volt Németország legkelendőbb autója, és az Év Autója szavazáson csak pár ponttal maradt le a győztes Renault 9-től. 1,3-as, 60 lóerős illetve 1,6-os, 75 lóerős benzinmotorokkal kínálták az Ascona C-ket, illetve a két utolsó modellévben, 1987-ben és 88-ban a sportos GTE változatokban egy 90 lóerős, befecskendezős változat dolgozott. Dízelmotor is szerepelt a kínálatban, az 1,6 literes négyhengeres az Isuzutól érkezett, akárcsak később több komplett modell.

A General Motors 1972-ben vásárolta fel Japán első autógyártója, az Isuzu 34 százalékos tulajdonrészét, és a két cég számos közös fejlesztésbe kezdett, illetve a GM komplett modelleket vett át, főképpen pickupokat és terepjárókat. Az együttműködésből az Opel is profitált, gondoljunk csak a Monterey és a Frontera összkerekesekre, és a Campo kisteherautóra.

A klasszikus, alvázas konstrukciójú Monterey egy átcímkézett Isuzu Trooper, korának egyik legnépszerűbb terepjárója, ami több cég kínálatában is szerepelt (Acura, Chevrolet, Holden, Honda, Subaru, Vauxhall). A mai SUV-k egyik elődjét az Opel 1994-től 2002-ig tartotta a palettáján, 3.2-3.5 literes V6-os benzin-, illetve 3,0 és 3,1 literes négyhengeres dízelmotorokkal.

A szintén alvázas Opel Frontera eredetileg Isuzu MU néven látta meg a napvilágot 1989-ben, és a Monterey alá pozícionált terepjáróként 15 éven át szerepelt az Opel kínálatában, több faceliftet és egy generációváltást is megérve. Rövid és hosszú verzióban is gyártották, méghozzá a Monterey-jel szemben nem a távol-keleten, hanem a GM angliai, lutoni gyárában. A márkák közötti csencselés újabb bizonyítéka, hogy az 1996-ban bevezetett 2,5 literes dízelmotort a Range Rover Classicba és a szintén Angliában gyártott Jeep Cherokee-be is beszerelték.

Az Opel Campo pickup szintén Isuzu-termék: a japán cég kínálatában eleinte Faster, majd Campo néven szerepelt. Az Opel 1991 és 2001 között tartotta műsoron. Tipikus japán pickup, kapcsolható összkerékhajtással, egy-vagy két üléssoros kabinokkal, 2,5-ös szívó és turbódiesel motorokkal. A kínálatot színesítette egy 2,3-as benzinmotor, illetve egy 3,1-es, turbós, 109 lóerős dízelmotor is.

A haszonjárműves vonalat követve kicsit messzebb merészkedünk a GM istállótól, egészen a Renault-ig. A franciák által kifejlesztett és az angolok által Lutonban, illetve a Nissan barcelonai üzemében is gyártott Trafic az Opelnél is szép pályát futott és fut be. 1997 és 2000 között Arena néven árulták, azóta pedig Vivaróként ismerjük és használjuk. 2014-ben vezették be az európai piacokra a harmadik generációt, amelynek gyártása az Opel és a Vauxhall részére továbbra is Lutonban, a Renault és a Nissan számára a franciaországi Sandouville-ben folyik. 2010-ben a hannoveri IAA Show-n mutatták be a Vivaro plug-in hibrid változatát 400 kilométeres hatótávval, illetve amelyből az elektromos hajtás 100 kilométert teljesít. 

Ne feledkezzünk meg egy olyan átmárkázásról sem, amelyben mi, magyarok is érintettek vagyunk. Az esztergomi Suzukiban kerültek 2000-től kezdve Opel-jelvények előbb a Wagon R+-okra, majd a Splash-ekre, amelyek Agila néven kerültek az Opel-szalonokba, 1,0 és 1,2-es benzinmotorokkal, illetve a Fiattól származó 1,3-as MultiJet dízellel. Az Agila fejlesztésében az Opel tervezői is részt vettek.

Mint látjuk, többnyire a saját modellpalettájának kiegészítésére nyúlt az Opel az átmárkázás eszközéhez. Így kerültek a kínálatba a terepjárók, a pickupok, a furgonok – és a sor másik végén a roadsterek. Ezeket a gépeket a márkaimidzs fényezésére használták, sokat nemigen kerestek rajtuk, de milyen jól hangzott az, hogy Opel Speedster, meg Opel GT.

Benzinfaló egyének számára a Speedtster volt a nagyobb dobás: a GM megbízta a Lotust, hogy opelesítse az Elise I-es modelljét. Az Elise-alapokra 2000-ben az Opel dizájnjába illő karosszériát készítettek, és a motorválaszték is az Opel készletéből lett kialakítva. Szinte érthetetlen, hogyan vállalta be a GM ezt a kőkemény, hétköznapi közlekedésre tulajdonképpen alkalmatlan, ámde zseniális élményautót. A rugózása kőkemény, a felszereltsége a nullát közelíti, nemhogy légkondija, de még kormányszervója sincs, a kétliteres, turbós Ecotec motor a pilóta feje mögött 20 centire bömböl, miközben 4,7 másodperc alatt 100-ra gyorsítja az egy tonna alatti tömegű torpedót.

A végsebesség: 242 km/óra. A standard motor egy 2,2-es szívó Ecotec volt, de a dízelmotorok népszerűsítésére készítettek egy Speedster-tanulmányt is, 1,3-as CDTI motorral, amit a 2002-es Párizsi Szalonon mutattak be. A Top Gear 2003-ban az Év Autójának választotta a Speedstert, és Jeremy Clarkson úgy értékelte, hogy többet nyújt az áráért, mint az eredeti Lotus Elise. 

A Speedsterek gyártása 2005-ben fejeződött be, majd két év után érkezett az orrmotoros, hátsókerék-hajtásos Opel GT roadster, amelyik egy teljesen más koncepció nyomán épült. Opeles reinkarnációja előtt a GT már piacon volt az USA-ban, egyrészt, mint Saturn Sky, másrészt, mint Pontiac Soltice. A márkaarculathoz illő változásokkal és egy kétliteres, turbós motorral került át Európába, csak az Opelhez, tehát jobbkormányos Vauxhall-iker nem készült belőle. Klasszikus roadster-jegyeivel: lapos testével, hosszú orrával, rövid farával látványos jelenség, szinte már túl sok is a szemnek. A motorjában 264 lóerő lakik, ám a futóműve miatt ez a teljesítmény inkább csak egyenes útszakaszokon használható ki. A legszebb sportautó-fenék sem tudná azonban feledtetni azt az elemi hibát, hogy nincs benne csomagtartó: a lehajtott vászontető mellé egy fogkefén kívül más nem nagyon fér be, a hitelkártyát már a farzsebben kell tartani. A GT mindössze két évig szerepelt az Opel kínálatában, a 2010-es gyárbezárásig összesen 7519 darab készült belőle, de az utolsó évben mindössze kettő. Ha esetleg az ön garázsában áll az egyik, akkor a legritkább Opelek egyikének tulajdonosa...

Ha a közelmúltat nézzük, megakadhat a szemünk az Opel Amperán, ami eredetileg egy Chevrolet Volt. Új idők új szeleit hozta magával az Ampera az Opelnél, hiszen ez egy plug in hibrid. A kerekeket akkumulátorról táplált elektromotorok hajtják, és amint a tárolt energia egy meghatározott szint alá csökken, beindul az 1,4-es benzinmotor, ami generátorként tölti az akkucsomagot. Eddig mintegy tízezer példányt adtak el belőle Európában. A hollandok nagyon ráharaptak: az ötezer Ampera mellé még megvásároltak ezer darab eredeti Voltot is. 2012-ben az Ampera lett Európában az Év Autója. Eddig a Volt/Ampera párosból adták el a legtöbb példányt a plug-in hibrid kategóriában. Idén januárban az USA-ban bemutatták a második generációt, nagyobb kapacitású lítium-ion akkumulátorral, 611 kilométerre kiterjesztett kombinált hatótávval, és 5,7 liter/100 kilométeres átlagfogyasztással. Opelként várhatóan 2016-ban kerül forgalomba. 

Mit hoz a jövő az Opel átmárkázási regényfolyamában? Például megjelenhet Európában is a Chevy Bolt, melynek tanulmány verzióját idén mutatták be a detrioiti autókiállításon. A kis plug-in hibrid kombinált hatótávja 300 kilométer körül alakul, és remek kis városi autó lehet belőle. Már ha piacra kerül, mert hivatalos döntés csak 2016-ban várható, Opelként pedig még később, 2018 táján köszönhet be Európába.