Tüntetők figyelmébe

A 2-es út melletti Haditechnikai parkban rengeteg az érdekes jármű, az NDK rendőr Wartburgtól a Rolls-Royce-ig vegyesen, nem csak katonai gépek. Minden egyes darab megérdemelne pár szót, de majd legközelebb, most csak az aktuális, T-34-re koncentráltam. Tankossapkát húztam, és még így is óvatosan közelítettem a hatástalanított páncélost. A Fegyverzetoltalom és fegyverzetvédelmi jogszabály hatálya miatt magánszemélynek Magyarországon működőképes T-34-ese nem lehet. Talán öt üzemképes T-34-es lehet az országban, ez a váci is hatástalanított, szétszerelt ágyúval, megsütött motorral várja jobb sorsát.

A kiállított darab a beleütött jelzések alapján egy 1955-ös T-34/85, jelenleg a Magyar Néphadsereg trinátzöldje díszíti. Az ügyes szemlélő nem is dől be a színnek, ha T-34-et lát, az apró részletekből is azonosítja, mikori évjárat. Pl. ezt a tankot sem lehetne eladni - talán csak amerikai filmben - világháborús járműnek. Első ránézésre a kipufogók formája azonnal lebuktatná, a régieknek piskóta alakú öntvénye volt.

A toronynak 85 mm-es ágyúja van (a neve is mutatja - T-34/85). A háborús, 76 mm-es változatot (T-34/76) 1943 után már nem gyártották, ugyanis a 1945-ben a 76 mm-es ágyú már nem bírta felvenni a versenyt a Tigrisek és a Párducok tűzerejével, ezért fokozatosan lecserélték a csapatoknál a 85 mm-es változatúra. A kettő változat között első látásra is látható a különbség a cső hossza és a torony eltérő formája miatt. A lecserélés természetesen időbe tartott, de az első vonalbeli csapatoknál 1944 második felében már csak elvétve akadt T-34/76-os.

A lelkes lövöldözés közben egy gond volt csupán, ha halott volt a malac, vagyis nedves vagy gyártási hibás a lövedék. Ilyenkor nem lőtte ki a magot, hanem hátrafelé indul el az égési folyamat, vissza az utastérbe. Az elsütés után négy másodpercük volt a bent ülőknek, hogy lélekben elköszönjenek szeretteiktől, majd a fülkében felrobbanó löveg csúnya pusztítást végzett.

Pár percig voltam a nyomasztó belső térben, és amíg beleéltem magam a rettenetes zajba és zötykölődésbe, Sándor a részletekről mesélt. Négy ember zsúfolódott az alig két négyzetméteren 30-40 malaccal és jó pár golyószórótárral békés együttlétben. A hátuk mögül vékony lemezkével elválasztva bömböl a V12-es. Kilátni alig lehet, csak néhány prizmán keresztül, és a vezető nyitható ajtaján vagy kémlelőnyílásán.

A parancsnok elvileg kiállhat a lövegtoronyba, de az veszélyesebb, mint a kilövés, ugyanis T-34-es első szériájában a parancsnoki fülkeajtó sokszor agyontaposta a parancsnokot. Aztán javítottak rajta, és utána csak az ujjakat veszélyeztette. A parancsnoki székből az ember úgy kapaszkodik a tankba, hogy a nyílás szélét szorítja, majd ahogy elindul a tank, lecsapódik a páncélajtó. Egy rendes harckocsizónak két hüvelykujja van, és annyi. Az egész ki- és beszállási folyamat rettenetes, még álló járműnél is veszélyben a végtagok.

Ha a műszaki tulajdonságait nézzük, megértjük, miért tűnnek fel a 80-as évek végéig gyártott T-34-esek még ma is messzi kontinenseken. A 40-es években hadrendbe állított T-34-es egyik újdonsága volt a vastag, döntött lemezekből álló páncélozás. Sajnos az anyagminőség nem mindig volt tökéletes, sok tank minden külső behatás nélkül megrepedt. A lövegtorony egy darabból készült öntvény volt, ami szintén újdonságnak számított. Viszont a földbe vájt öntőformába öntött acél kidolgozása háborús időkben nem volt a legfinomabb. Sándor ismeretségi körében az egyik tank tornyába kívülről egy lapát van beleolvadva. Öntéskor biztos ott maradt a gödörben, de nem sokat foglalkoztak vele, ha már ott van maradjon is, levágták a felesleget aztán mehetett a frontra.

A T-34-es lánctalpa is újdonság volt. Akkoriban a keskenyebb talp volt divatban, de az oroszok a széles talpnak köszönhetően hóban, mocsárban könnyebben mozogtak, mint az ellenséges haderő. A tank orrán látható pótlánc nemcsak cserealkatrész, hanem romboláskor a kiálló fogak segítséget nyújtottak. Egy láncszem cseréjét megfelelő szerszámmal szakember 45 perc alatt el tudta végezni.

Érdekesség a rendkívül kiforrott BelAZ, 500 lóerős, 38 880 cm ³-es, V12-es motor, ami a tankok történetében a világon először könnyűfém alkatrészekkel készült, és dízelüzemű volt. A legendák szerint egy első világháborús repülőmotor dízellé fabrikálásának eredménye. A háborúban a németek a durva fogyasztású benzintankokat használták, ezzel szemben az igénytelen T-34 szinte mindennel elment, a megújuló üzemanyagok úttörőjeként repcével is beérte. Fogyasztása 200 liter/üzemóra.

A motort más harci gépekben vagy polgári munkagépekben is megtalálhatjuk. Van ezért néhány apró hibája is. A hideg motor néhány nagyobb gázfröccs hatására tíz liter motorolajat (!) pillanatok alatt elnyel. Annyiban viszont rendes, hogy csak a túltöltött olajat eszi radikálisan, a szint alatt finomabban pusztít.

Az adagolónak is van gyenge pontja, előfordulhat, hogy kiakad. Vagyis egyre jobban emeli a fordulatszámot, 4500 fölé pörgeti a motort, amíg az szét nem robban. Ennek a kiküszöbölésére egy kalapácsot rendszeresítettek minden T-34-esbe. Ezzel kellett finomhangolásokat végezni, majd vészhelyzetben erősen elkalapálni az adagoló üzemanyagcsövét, hogy ne jusson utánpótláshoz. A fülkéből ezt a műveletet kényelmesen meg lehet oldani. Én mondjuk nem értem, erre miért nem jó a központi üzemanyagcsap, mert ugye az is volt.