Teszt – Hundai Veloster (2011)

Ez a Hyundai annyira izgalmas, ahogy kinéz, hogy abból csak baj lehet. Egyszerűbb ruhában, hétköznapibb beállással, metálszürkében – és persze annyi ajtóval, amennyit megszoktunk – jó kis kocsiként libegne be a piacra, lehetne alufelnisíteni, ablaksötétíteni, gyomroskipufogóztatni. Igaz, akkor i30-nak hívnák.

Sajnos a Veloster formája mély emlékeket, régi vágyakat hoz felszínre az autóbuzik lelkében – láttán azonnal bevillan a remény: megint van CRX? Vajon nem kell többé játszanunk a sértődöttet a Hondának, innentől letojhatjuk, hogy anno elkészítették a világ egyik legjobb játékautóját, aztán elvágták az ellátást, és azóta csak a memóriafoszlányokon nyammogunk? Mostantól vállunkra emelhetjük a Hyundait, és mehetünk az urnájához csengetni? Örömmel, bármikor.

Pedig a Hyundai talán nem is akarta mindezt. Esetleg eszébe sem jutott, hogy létezett valaha CRX. Egyvalamit biztosan tudunk a Veloster keletkezésének mozgatórugóiról: megalkotásakor az egyik fő célcsoport az autót nem szerető fiatalok köre volt. A rendes jóléti államokban ugyanis mind több, már autótulajdonosi korba érő illető fordul el a kocsiktól, ül biciklire, jár gyalog, vonatozik, otthon kuksol a számítógép előtt, tudomisén, a gyártók pedig arra próbálnak rájönni, hogy lehetne őket lecsalogatni a bicikliről, motorról, egyéb szerekről, vissza négy kerékre. Erre lenne az eszköz a Veloster.

Ez az úgy-néz-ki-kicsit-mint-a-CRX problémakör tehát megeshet, hogy csak egészen kevés autóőrült mániája, a többségnek pedig azt jelenti a Veloster, ami ő valójában is: egy rendkívül egyedi csomagolású, jópofa, ferdehátú kompaktot. Hogy tisztába tegyem: a Veloster eladásainál a vevők többségének feltehetőleg fontosabb lesz a 6,5 literes átlagfogyasztás, mint a gyorsulási, végsebességi, rugalmassági adatok.