A bébicápák is gyilkolnak

Telhetetlenek vagyunk, ha méretről és teljesítményről van szó. Mindenből egyre több kell. Nagyobb, gyorsabb, jobb, nagyobb, gyorsabb, jobb, mondogatják a fejlesztőmérnökök a maguk kötelező mantráját, az autók pedig híznak; egyre nagyobbak, egyre biztonságosabbak, mégis egyre gyorsabbak, sőt, nagy tömegük ellenére megállni is ügyesebben tudnak, mint elődeik.

Tíz éve a legsportosabb Corsát még nem OPC-nek, hanem GSI-nek hívták. 960 kilót nyomott, orrában az egyhatos szívómotor maximálisan 106 lóerőt teljesített, és 9,8 másodperc alatt ugrott százra. És az emberek szerették, élvezték, és arról álmodoztak, hogy a 106 lóerőt felpiszkálják 125-re, és akkor talán a százas sprint is menni fog kilenc másodpercen belül. 200 lóról szó sem volt. Ha valaki előállna 2007-ben egy hasonló paraméterekkel rendelkező modellel, és sportkocsinak nevezné, sírva röhögnék ki.

Az OPC két és fél mázsával nehezebb elődjénél, viszont majdnem kétszer olyan erős. A Szentgotthárdon készülő motor - aminek a 180 lóerős változatához már volt szerencsénk - ugyan szintén egyhatos, egy turbófeltöltő segítségével azonban 192 lóerős, így az OPC-nek már csak 7,2 másodpercre van szüksége, hogy elérje a százas tempót. Mi lesz tíz év múlva?

Már az is abszurd, ami napjainkban zajlik. Ha van elég pénze, akárki vehet magának mondjuk M5-ös BMW-t 500 lóerővel a hátsó kerekeken. ÖTSZÁZ LÓERŐVEL A HÁTSÓ KEREKEKEN! Még belegondolni is hátborzongató. Nem kell hozzá vezetéstechnikai tréning, nem kell bebizonyítani, hogy képesek leszünk uralni a bestiát - nem leszünk képesek -, csak kifizetjük az árát, aztán kedvünkre gyilkolhatjuk a szembejövőket meg az útszéli növényzetet; kellő tapasztalat híján sajnos nagy valószínűséggel ez lesz a vége.

De térjünk vissza Mallorcára. Örömlányok természetesen nem voltak, azt csak úgy írtam mókából, versenypálya és tiszteletre méltó múltú autóversenyzők azonban igen. A minden manír nélkül, egyszerűen Mallorca Circuit névre hallgató versenypályára vezetett első utunk, ahol Joachim Winkelhock és Manuel Reuter várt minket. Akit az autóversenyzés érdekel, pontosan tudja, mit ért el a két pilóta, aki nem tudja, kattintson a nevükre. A lényeg, hogy mindketten több évtizedes, megannyi győzelemmel és bajnoki címmel tarkított versenyzői múltra tekinthetnek vissza.

A profi pilóták dolga az volt, hogy egy Vectra OPC -ben menjenek a Corsák előtt, és megmutassák nekünk a tökéletes íveket. Mivel csak az ötödik csoportba osztottak be, volt szerencsém beülni Joachim mellé, hogy megnézzem, hogyan megy végig a pályán egy profi.

Winkelhock olyan nyugodt volt, mintha épp valami műhímző tanfolyamon venne részt. A kormányt csak egy kézzel fogta, bal kezében a rádió, melyen keresztül az újságírókat instruálta. Nem tudtam nevetés nélkül nézni a jelenetet: egy 280 lóerős autó - mert a Vectra OPC már nem 250 lovas - száguld versenytempóban, tökéletes íveken, tökéletes ritmusban a pályán, a sofőr pedig beszélget, utasításokat ad, és csak úgy mellesleg a kormányt is tekergeti fél kézzel. Elképesztő volt. Megkérdeztem, hiányzik-e neki a versenyzés, de azt mondta, 25 év a versenypályákon elég volt. Most élvezi, hogy nincs az a stressz, nem akarják egyszerre hárman lelökdösni az aszfaltcsíkról. Szereti, amit csinál, szívesen teszteli a sportos Opel modelleket, és a vezetéstechnikai tréningek is szórakoztatják. Érthető álláspont, elvégre Joachim már 46 éves.