Teszt: Land Rover Defender 110 Crew Cab

Legalábbis ami az autó belsejét és a vezetési élményt illeti. Az irigykedés a szertornában és lósportban kevésbé járatosak számára már a beszállásnál kezd szertefoszlani: nincs fellépő. Nincs hát, miért is lenne, a fellépő a hobbiterepjárókra való, és mivel az csökkenti az autó hasmagasságát, az első terepezésél letörik, vagy annál fogva akad el az autó.

Gyönyörű. Többször is eljátszottam, hogy amikor megyek az autóért, befordulok a sarkon és hirtelen meglátom. Ennyi. Ezt játszottam el. Vissza, sarok, befordulok, újra megpillantom. A Defender az utolsó jelentősebb, 1983-as frissítés óta keveset változott, de tulajdonképpen még a legelső, 1948-as traktorokkal való rokoni kapcsolat is egyértelműen látszik.

Csodaszépek a lámpák, az indexburák, a helyzetjelzők. Barkason ugyanezek kevésbé elegánsak, bár a Barkas se rossz. A Defender önmagában szép, de pénzben alig kifejezhető hozzáadott értéket jelentenek az Afrika-filmek, Elza és kölykei, Sivatagi show. És persze az istenek is Defenderrel estek a fejükre.

A Defenderhez kapható a hasmagasságot nem csökkentő, lehajtható fellépő, de igazi macsó anélkül lép fel. Kapaszkodó sem segít, úgyhogy a legjobb, ha bal lábunkat a küszöb bal oldalához ékeljük, bal kézzel a tetőoszlopba kapaszkodunk, és lendületből beemeljük a fenekünk.

Orthodox defenderesek sem szólnak meg, ha a kormányba kapaszkodva evickélünk be, de félórás kísérletezés után azt kell mondanom, a már leírt kászálódási eljárás a legelegánsabb.

Tehát bent vagyunk. A rosszullét az első levegővételkor köszönt ránk; a Defender szaga olyan, mintha a gyár biztonsági őrének kutyája az összeszerelés utolsó stádiumában egy óvatlan pillanatban behányt volna a kárpit mögé. Tehát ez az Alekón keresztül a mába vezető régi, klasszikus Moszkvics-szag.

Észrevételeimet közöltem egy Land Rover kereskedővel is, aki nem tiltakozott, és határozottan kijelentette: ez a Defender új szaga. Hát, ha ez az, ez az. Ha elfogadjuk, hogy a férfi büdös, nevezhetjük férfias illatnak is.

A műszerek és kezelőszervek Made In Spárta, a hamutartó egyenesen Lada Niva, az órákat és kapcsolókat pedig egy Moszkvics bontóból szerezhetik. Tavaly a Budapesti Autószalonon kérni akartunk egy Tata tesztautót, de előbb óvatosan belenéztünk. Még ennél is puritánabb volt, és az orrfacsaró új Tata-szag miatt rájöttünk, erről nem tudunk olyan enyhén fogalmazni, hogy a forgalmazó ne gyújtsa ránk a szerkesztőséget. Most már tulajdonképpen nem is tűnik olyan szörnyűnek, lehet, hogy kérünk egyet.

Az érzelmi kötődés gyors megalapozására tökéletesen alkalmas, hogy a slusszkulcs helye a kormánytól balra van, és indításkor magunk felé fordítjuk. A fényszóró bekapcsolásához a szintén balra található fekete jégkrémespálcikát toljuk előre.

Rakodóhely nem sok van, bár ha úgy vesszük, pohártartó az egész világ. Különben is, ott a plató, meg a géppuskaállványból kifejlődött, nyitható térképasztalka a két ülés között, ami nem zárható. Gondolom, az utasfülkét később mindenki magának tuningolja a megfelelő helyre rögzített cekkerekkel, házilag varrt zsebekkel, barkács dobozkákkal, mert egyébként terepen minden, amit magunkkal vittünk, fülsiketítő robajjal csapódik ide-oda.

A vesszőfutás, mint szóvirág nem fejezi ki teljes pontossággal a vezetési élményt. A vesszőfutás ugyanis eredetileg egy katonai büntetés volt; végig kellett futni a bajtársak kettős sorfala közt, miközben mindenki ránk húzott egy nagyot. A Defenderben viszont ez az egyetlen rossz, ami nem történik meg velünk.

Azon kívül viszont bőséges a választék. Az ülés kényelmetlen. Alig egy picivel lehet csak hátrébb tolni, mint a Peugeot Partner -ben, és ez édeskevés. A bal lábunkat nemhogy kinyújtani nem tudjuk, de még egy csekélyebb lazításhoz is az kell, hogy behókuszpókoljuk valahogy a kuplungpedál alá, mert máshol nincs hely. A pedálok egymáshoz viszonyított helyzete sem támogatja a jármű irányítását.

< >