Lakva ismerszik meg

Épp a május elsejei nagyon hosszú hétvégére készültünk. Kitaláltuk, hogy teszünk egy túrát három autóval a bihari hegyekbe . Megnézzük, maradt-e még hó (maradt), eszünk pisztrángot, ha kapunk (kaptunk) nézünk szalamandrákat, ha találunk (találtunk), és megnézzük a pádisi fennsíkon a Medvebarlangot, ha nyitva van (nyitva volt). Épp kezdtem volna bepakolni az immár szinte tökéletes állapotú családi mindenesbe, a Voyagerbe, hogy végre elmenjünk vele valahova tényleg messzire, amikor kiderült: kapunk tesztre egy dízel Renault Kangoot.

Örömömben menten földhöz csaptam a kalapomat: dejsze' az is két tolóajtós, könnyű ki-bedobálni a gyerekeket. A 106 lóerős, másfél literes közös nyomócsöves dízel nyilván kevesebbet eszik majd, mint a mi öreg buszunk enne, és a csomagnak is bizonyára akad majd hely jócskán a 660 literes puttonyban. A harmadik üléssort pedig ezúttal tudjuk mellőzni, úgyis csak négyen leszünk.

El is hoztam a Kangoot, a láthatóan boldog Simpson családdal az oldalán. A kicsit kellemetlen, de tagadhatatlanul mókás matrica számos mosolyt csalt a népek arcára, amerre csak jártunk. A Simpson-hatás akkor érte el csúcspontját, amikor egy övig kigombolt ingű, borostás, igen részeg, büdös, ám rendkívül vidám román úr böffentette az arcomba a határ túloldalán, matricavásárlás közben, hogy szimpszonz, he? Hohó! Hát ez a multikulti.

Ha eltekintünk Simpsonéktól, akkor is aranyosan néz ki. Magas, tömpe orrával, finom, lágy vonalaival, behízelgő, nagy szemű manga-tekintetével, integető lapátfüleivel hamar megkedvelteti magát. És milyen szép az a kulcslyuk-motívumos alufelni rajta! A gazdagon extrázott, csaknem ötmillió forintos Kangoo kezdetben sok örömet okozott. A két tolóajtó annyira megkönnyíti az életet, hogy kötelezővé kéne tenni minden kategóriában. A kétszárnyas hátsó ajtón át is könnyebb cuccolni, mint egy kombihátfal alatt görnyedezni. A hátsó ülések mögé lökhető kalaptartó pedig felveti a kérdést: eddig minden autógyártó korlátolt, fantáziátlan, kiöregedett adóellenőröket alkalmazott beltér-dizájnernek?

És aztán kiderült, hogy nem minden fenékig.

Az ajtók nehezen nyílnak, nehezen csukódnak, szinte mindig kétszer kellett őket becsapni. A raktér impozáns méretű, amíg üres, de ha elkezdjük pakolni, kiderül, hogy nagyon rövid. Púpozni kell benne a cuccot, és nyilván mindig az kell majd, ami legalul van. Tök jó, hogy egy mozdulattal lebillenthető, a padlóba süllyeszthető a két hátsó ülés (1/3:2/3 arányban), de ez csak akkor lehetséges, ha kikínlódjuk a fejtámlákat, vagy törpék ülnek elöl, különben a támlák megakadnak az első ülésekben. Az asztalkává lapítható jobb egyet pedig soha nem sikerült asztalkává lapítanunk, mert ketten sem bírtuk kitépni belőle a fejtámlát.

Hátul jó széles a tér, három gyerekülés simán befér egymás mellé. Vagy, mint esetünkben, kettő, köztük anyával, aki táplál és szórakoztat. És akkor hamar kiderül az is, hogy a felhajtható kisasztalkák pohártartójában nem áll meg a pohár, mert véletlenül belülre fúrták rajtuk a lyukat. Meg hogy a plafonra szerelt fiókokat is csak felnőttek használhatják, a gyerekek nem érik el őket. Van viszont zseb a tolóajtókban, és teljesen leengedhetők az oldalablakok is: ritka elegáns a kategóriában.