Egy nemes Opel

Aki Signum-kategóriájú autó vásárlásán töri a fejét, az egyre vigyázzon: NE nappal próbálja ki az autót. Nincs az a megrögzött Opel-hívő, akit a már-már parodisztikus mű-műfabetét, a szürkén unalmas, vagy ha tetszik unalmasan szürke műanyagtenger, az Astránál szemernyit sem elegánsabb műszeregyüttes és a négyzetrácsos Vectra-műszerfal képes elvarázsolni. (Van barna belterű változat is, na az már inkább, mi sajnos nem ilyet kaptunk.)

De ha leszáll az éj - a Signum kivirul. Kellemes narancsszín derengés, béke, nyugalom. Nekem még abban a szerencsében is részem volt, hogy az első kilométeren hóviharba kerültem az autóval. Félelmetes, hogy a Signum még vérfagyasztó krízishelyzetben is milyen higgadtságot képes árasztani: az 1,6 tonnás kasztnival a körforgalom széle felé csúszva is tudjuk, érezzük, valahogy majd minden megoldódik, minden rendben lesz.

Megszokást igényel, de könnyen kitapasztalható a két bajuszkapcsoló kezelése. Az indexkart épp csak megbökve a Signum hármat villant, nagyon megbökve bekapcsolva marad, de a kar mindig visszatér középállásba - a reflektor aktiválása után is. Kikapcsolni újra megbökéssel tudjuk. A másik kar le-fel bökdösve a szélvédő törlőlapátjait, befelé bökdösve a hátsó ablaktörlőt, kifelé rángatva a szélvédőmosót működteti, de ez is elektronikusan operál, tehát mindig középen néz ki a kormány mögül. A fűtés-szellőzés-rádió-fedélzeti számítógép kezelése is hasonló viszontagságokat tartogat, de némi gyakorlás után úgy játszhatunk a Signum rettenetesen bonyolult elektronikáján, mint egy hangszeren.

Nappal kívülről sem mutat sokat az autó: a 4,636 méter hosszú, 1798 mm széles, 1466 mm magas Opel jóindulatúan, kissé bambán mosolyogva terpeszkedik az úton. Hosszasan szemlélve felfedezhetjük a sportosság szándékát a designer munkáján, de mindig csak egy-egy pillanatra. Aztán azon kezdünk tűnődni, hogy a hátsó lámpák az Audi A4-re, vagy a Golfra hajaznak jobban, hogy az alufelnik miért olyan böszmék szegények, meg hogy elöl a ködlámpa a kis krómcsík közepén elegáns-e, vagy mókás inkább. Az összhatás azért egy percig sem taszító, pusztán semleges. Ebben nagy szerepe van a kasztni alatt körbefutó gyászkeretnek is, azaz a küszöböknek és az első-hátsó, járdaszegélytől vissza nem riadó matt fekete védőelemeknek. A legtöbb általam kipróbált új nagy autóval megszokottakkal ellentétben a Signumot senki nem bámulta meg az úton.

3175 köbcenti, 24 szelep, 211 lóerő 6200-as, 300 Nm négyezres percenkénti fordulaton - igazi erőmű. Nem is árt egy olyan autóba, ami önmagában is 1610 kilogramm, de 2125 kilóig terhelhető és további 1,7 tonnát vontathat. Csak az összkerékhajtás hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi vaddisznó legyen belőle: havon, síkos úton a nagy tömeg gyorsítása nem egyszerű feladat még a 215-ös első kerekeknek sem.

Hóban nemegyszer jelzett 39,8 literes fogyasztást a számítógép, miközben a kilométeróra mutatója igen komótosan ballagott a bűvös 10-es szám felé. Krízishelyzetben tényleg jó dolog a kerekeket egyenként fékező, kikapcsolhatatlan menetstabilizáló elektronika, de indulásnál semmi jó nem sül ki abból, ha a 300 Newtonméter forgásra, a jókora hűtött féktárcsák nyugalomra biztatják az első kerekeket.

De ha nincs hó, a V6-os Signum úgy viselkedik, ahogy egy nehéz, kvázi-luxusautónak kell. Húz, mint egy bivaly, de közben mindig érezzük a nagy tömeget is. A váltó kifogástalan; tudja a lökdösős fél-manuális kapcsolást, de ennél az autónál ennek a funkciónak a világon semmi értelme. Tessék szépen hátradőlni az évszaktól függően épp fűtött vagy szellőztetett, motoros gerinctámasszal komfortosított, elektromosan állítható, memóriás vezetői fotelben és tessék élvezni, ahogy a Signum finoman kapcsolgat helyettünk - amikor kell. Ért hozzá, higgyék el. Tesztautónkban a nagy motorhoz illő, sportosra hangolt futóművet pászítottak, ami kissé ambivalens érzéseket keltett kiccsaládom részére. Én élveztem a feszes csillapítást a luxusautósan széles kilengéseket engedő hosszú rugóutakkal, kedvesem viszont pocakjában lapuló majdani gyermekünkkel igencsak rosszallotta a két nagy hintázás között tapasztalható sok kis rázkódást.

A katalógus 10,1 literes fogyasztásról mesél száz kilométerenként. Mosolyogjunk együtt a bajszunk alatt: akinek egy hipotermiás zöld gyíkénál (Lacerta viridis) kicsit is forróbb a vére, az úgysem képes leláncolva hagyni a 211 lovat a csodás hangú V6 mélyén. És ha normálisan közlekedve a mindennapi autózás során kijön 14 liter alatt, az csal. Mint én: sokáig sikerült 11 literes átlagot produkálnom a számítógép szerint, de hóban 70-nel vánszorogva a konvojban az országúton ez nem valami nagy szám. A 237 km/h-t és a 7,9 másodperc alatti gyorsulást nulláról százra már inkább elhiszem.

A forgalmi engedélyben az szerepel: öt fő a szállítható személyek száma. Az Opel weboldala már árnyaltabban fogalmaz, aszongya: ülések száma: 2-5. Egyezzünk ki 2-4,5-ben - a tesztautónk hátsó traktusában középen terpeszkedő irdatlan plasztikszekretert nagy-nehezen kiműtve, egy másik műanyagtömböt ravaszul megfordítva egy igen-igen szűk, de annál keményebb szükségsámli nehezen nevezhető a többi luxusfotellel egyenrangú ülőhelynek. De mit is mond erről az Opel?