Árpád küldte át ezt a tényleg remek fényképet a churchofchoppers.com-ról és nem is sejtette, hogy ezzel lényegében lőttek az egész munkanapomnak.
Persze ez csak a kezdőlökést adta meg, azonnal rámozdultam az NSDA (National Sand Drag Association) honlapjára, nézzük csak, mivel nyomják a srácok. Ilyen esetekben a szabályleírásban keresek először, általában ott részletezik a kategóriákat és feltételeket.
Egy hangos LOL lett a végeredmény, hiszen az NSDA Rules-linkre kattintva egy olyan pár soros „szabálygyűjteményre” bukkantam, amitől azért a Dagványhegyaljai libakergető bajnokság is komolyabbal bír.
Amerika, ez van, jó sport, ássunk lejjebb. Annyi nagyjából kiderült, hogy a...hmmm...géposztályok nagy hasonlóságot mutatnak az NHRA-éival (National Hot Rod Association). Nitró mindenütt, Pamela Anderson-klónok tömött sorokban, csőváz-hegyek, borzalmas bütykös gumik, hamburger és sör. Látványosnak látványos, persze kellően veszélyes is, különben a kutyát nem érdekelne. Erre persze szükség is van ott, ahol az egyenesvonalú gyorsuló mozgás dollármilliárdos hasznot hajtó nemzeti sport. Csak a legvadabb, delíriumban álmodott ötlet lehet nyerő, mint például ez a nitrometánnal működő, sok jóindulattal motornak nevezett lövedék.
Nem bátor ember ez, inkább őrült. Vajon hogyan tudja befolyásolni a történéseket attól a pillanattól kezdve, hogy húz egy kövéret? Nem semmi.
Aztán a nyomvonalon továbbhaladva eljutottam a sand racing-ig, ezt már igencsak bevállalnám, főleg mióta tudom, hogy a szöcskézés a világ egyik legjobb dolga. Gyulavitéz autóversenyző létére is ezt állítja és még Csikós arca is felderült, pedig ő már vezetett Caterhamet. Méternyi rugóutak, asztalnyi blokkok és tömény adrenalin. És főleg meleg, amit sokkal jobban viselek ennél a semminél, ami az ablakon kinézve fogad. Jó móka lehet.
Profi szinten persze ez is jókora tudást és rutint követel. Akkor az ilyen szituációkat is ép bőrrel meg lehet úszni. Levegőben ne vegyük el a gázt.
Kemény, kemény, de mindez csak lekváros babapiskóta ahhoz képest, ami most következik. Emlékszem, valamikor a 90-es évek elején, mikor végre elöntött minket is a műholdas áldás, mennyit veszekedtem a húgommal esténként a tévé előtt. Ő egyértelműen a rajzfilmcsatornákat és az általam borzalmasnak talált tinisorozatokat preferálta ami éles ellentétben állt a sporttal, amit viszont én. Körülbelül a tizedik hisztirohamnál döntött úgy anyánk, hogy legyen külön tévéje neki is. Pedig ha tudta volna, milyen közel álltam hozzá, hogy lelépjek Izlandra, talán megijedt volna. Miért pont Izland? Van itt köztünk tán olyan, aki nem lógott a doboz előtt, mikor a Formula Offroad-futamokat adták felvételről?
Gisli Gunnar Jonsson volt az aktuális bálványom, ha lett volna óriásposzterem róla, akkor ott lóg Senna és Cecotto mellett a falon. Csodáltam ezeket az embereket, akik a nitróval akár 700 lóerősre vadított négykerekű ketrecekkel borzalmas dolgokat műveltek. Lehetetlen falakat másztak meg, keresztülcsapattak vízen-sáron. És nem vették el a gázt. Ez igen. Itt egy jellemző feladat, egy videó. A felborulásból senki sem csinál nagy ügyet, a segítők meg sem mozdulnak ha valaki tetőre áll, mindennapos dolog. Legyen türelmük megnézni, amíg Jonsson kerül sorra. Az addigi legjobb eredmény 190 pont, amit Olafur Einarsson ért el azzal, hogy lényegében nem izgatta a jövője és nyomott egy kövéret. Azt hittem, ezt nem lehet überelni. Gunnar másképp gondolta és kiflibe hajlította a gázpedált.
Biztos vagyok benne, hogy tudatában volt annak: borulás lesz a vége. Úgy is lett, aztán vigyorogva kiszállt és csak mosolygott körbe. A sors fintora, hogy ezekből az emberekből sosem lettek világszerte ünnepelt sztárok, pedig nem kevésbé voltak bátrak és profik, mint kollégáik a „menő” motorsportokban. Nem akar valamelyik nagyfejű egy Formula Offroad Magyar Nagydíjat szervezni? Önök eljönnének?
