Subaru-Bianchi találkozó a Hősök terén
Volt ám egy második felvonása is a világjáró Subaru 360-kipróbálásának, ugye ez az az autó és esemény, amiről a múlt héten írtam, olvassák el kérem, ha akkor nem sikerült, szerintem nagyon érdekes, bárkinek. Imrével ugyanis a riport kötelező témáin kívül - hogy készült az autó, mi is ez, milyen volt átszelni vele a fél világot - alaposan belementünk úgy általában a kisautózásba is.
Mert - és akit a számok érdekelnek csupán, vagy pöcshosszabbítónak veszi az autót, ezt sohase érti meg - a kisautó, ha összeáll, igen jó dolog. Sokkal inkább játék, mint valódi autó, mégis részt lehet vele venni a forgalomban, sőt, egyikbe-másikba még a családot is bele lehet tenni. Még az országot is be lehet járni vele. Sőt, extrém esetben még a világot is.
És a kisautó a maga befőttesgumis, mikroszkopikus, léghűtéses, négy dobfékes mikroklímájában hiteles, kellemes dolog tud lenni, egyáltalán nem szenvedés használni - már ha az ember nem akar versenyezni a külvilággal, és elfogadtja, hogy egy másik időzónában mozog. A kisautóra mindenki mosolyog, a jó - és főleg jó fej - csajok szeretnének beleülni, szóba elegyednek veled, a gyerekek körberajongják, a külföldiek fényképezik, csupa öröm az élet egészen addig, amíg az első céges Octavia TDI le nem szorít.
Szerencsére abból van kevesebb, örömből és bódottá'ból több. Az 540i BMW-t nem nyomja le az Octavia, tény, de nem is akar beleülni a gimis osztálytársnőd, akivel rég találkoztál, de milyen jól néz ki még mindig, láttán nem kiabálnak utánad a kisiskolások, a külföldiek fényképein maximum véletlen paca egy ilyen autó. Nem akarok versenyezni persze a BMW 540i-kkel, amik egészen kiváló autók, csak egy picit szeretném felvillantani, hogy az öreg és kedves miniknek igenis helye van a világban. A maiban meg pláne, egyre inkább.
Amióta az első 500-as Fiatomat megvettem, valahogy sosem éreztem kereknek az életet egy törpe valami nélkül, és Imre még nálam is sokkal jobban érezte ezt a témát. Azonnal egy húron pendültünk, ez a helyes kifejezés? Majdnem. Nincs is jobb annál, mint ha találsz valakit, aki hozzád hasonló, fura szűrőn át nézi néha a világot. Magyaráztam is neki, mennyivel jobb, finomabb, precízebb autó a kis Subaru a Fiat 500-asnál, meg hogy mennyire meglepett ez, hiszen a hatvanas évek japán autógyártására mindent szoktak errefelé mondani, csak azt nem, hogy kiváló termékeket állított volna elő.
Láttam, hogy a Fiat 500 említése ugyan érdeklődést váltott ki belőle, de nem reagált az összehasonlító megfigyeléseimre. "Vezettél már 500-ast?' - esett le a tantusz hirtelen. "Nem, sajnos nem, pedig nagyon érdekel" - így a válasz. "Nekem ott a Bianchim, az egy Fiat 500-as más ruhában, nem akarod kipróbálni?" - kérdeztem. "Dehogynem, megyek egy vacsorára kora este, de utána nagyon szívesen" - mondta.
Így történt, hogy Világjáró Imrét meghívtam hozzánk, amiből végül a Hősök tere lett, mert ott vacsorázott az ismerőssel a környéken, és elakadt a nézelődők miatt. Családostul mentünk, a gyerekek iszonyatosan látni szerették volna a kis Subarut, a feleségem nem különben.
Egészen szürreálisan festettünk ott, a Hősök tere szélén a két kis színes pattanással. Mint két ufó és a vezetőik. Volt is nézelődés rendesen, a külföldiek között akadtak is veteránosok, egy svéd például elmesélte, hogy egyetlen fajta Husquarna kismotorból megvan neki az összes verzió, tuningszintekkel együtt. Imre meg végre kipróbálta a Bianchit.
Ez a két autó abszolút kor- és fajtatárs. Mindkettőnek a műszaki alapjait az ötvenes évek közepén tervezték, mintkettőt a hatvanas évek végén gyártották (a Subaru '68-as, a Bianchi '67-es), mindkettő a törpeautó-korszak utáni új hullámot hozta - a maguk idejének legkisebb kocsijai voltak, de már autók, mindenképpen.
Tetszett neki a Bianchi. Mondta, milyen erős a motor (naná, a Tóth Gabi csinálta, és ez már nem 500-as, hanem 600-as, tehát majd' kétszer nagyobb a Subaruénál), bírta a hangját, de a váltó nem tetszett neki. Naja, emez szinkrionizálatlan, minden visszaváltásnál duplán kell kuplungolni, s még a közepébe gázfröccsöt is kell adni, ráadásul az én váltóm az újraépítés óta meglehetősen kemény, a botot erősen pöckölni kell ki és be a fokozatok között. Az övé meg egy finom, szinkronizált, japán műszer.
Aztán még két órát maradtunk. A gyerekek szénné örömködték magukat a Subaruban, Sipos is felbukkant, aztán az elmegyógyintézetes Bogaráról a TC-olvasóknak szintén ismerős Szilvássy Pisti is - ő most egy oldalkocsis, erősen katonaias színezetű Izszsel jött.
Elérkezett a fektetési idő a gyerekeknek, fél tízkor (jól elcsúszva) búcsúzni kezdtünk. Nekem már fenn volt a Bianchin a Tokió-Budapest Subaru 360-klubos matrica, Imre autójára meg gyorsan felcsaptuk az egyik utolsó megmaradt kis Totalcar-matricát. Nihon-wenger dva bratanki.
Az indulás pillanatában Imre előkapta az egyik papírdobozt a Subaru hátsó ülése mögül - "majdnem elfelejtettem, ezt a gyerekeknek hoztam!" Igazi japán szokás a "pürezentó", azaz vendégségbe menet ajándékot vinni, hát most részesültünk ebből, pontosabban a fiaim. Egy félig teli dobozban különféle Subaru 360-modellek voltak, választottak belőle egyet-egyet. Norbi egy fekete dobozos (az autó egyébként békazöld) Tomicát, Bálint egy speciálkiadásos, limitált szériás, kisebb méretarányú kombi 360-ast, a Tomica vintage sorozatából. Imüre-szan, arigátó gozaimaszü - tanítottam meg Bálintot gyorsan a köszönésre, volt is nevetés.
A zöld kis Subarut sajnos nem találtam meg most reggel, amikor a fotókat készítettem, csak a dobozát, amire én vigyázok a polcomon (mert Norbi mindig elhányja a dolgait, de a lakásból ki nem vitte, azt tudom), de a Bálinté megvan mindenestől.
Hú de jó kis este volt, nem hittem volna, hogy az életben ilyen megtörténik velem. Velünk.
Imrének meg sok sikert a hazajutáshoz, meg még sok Subarut. Gambatte! Kondzso! Sikkari!
