Afrikában jobban vezetnek a magyaroknál

Töltött fegyverrel, golyóálló mellényben álltak egy páncélozott csapatszállító mellett. Nem rám vártak, nem is a mi buszunkra: a fokozott rendőrségi jelenlét állandó, az országot behálózó négy méter magas szögesdrót sem véletlen. Dél-Afrikában járunk. Szánkban szárított, fűszeres marhahús, szemünk előtt a silvertoni Ford gyár.

A leszervezett sajtócsoport ellenőrzés nélkül jut be a kapun, de a biztonsági őrök, plusz a be- és főleg kiléptetők tudományos rendszere tanúsítja, hogy amúgy nem viccelnek. Az udvaron véradás és mobil HIV-szűrés zajlik – az aranybányák miatt kifejezetten jól szituált ország szemre rendben, de azért vannak problémák, amelyek a társadalmat mételyezik: hatmillió fertőzött él az országban.

A Ford, amennyire lehet, hosszú távon tervez a munkásokkal, a képzésre nagy hangsúlyt fektetnek. A helyszínen kiderült, hogy igenis lehet cégen belül karriert építeni – nem kizáró ok a fekete bőrszín. Tréningek, munkacsoportok és számos alulról jövő szervezkedés erősíti a melósok felkészültségét. Sikerrel? Szerintem igen, de erről majd holnap, az új Ford Ranger tesztben.

A Pretoria szélén levő gyártelep előtt ott a régi Fo-Mo-Co logó. Benn sem tűnnek sokkal újabbnak az épületek, nagyjából a cseh Tatra gyár létesítményeire hasonlítanak – a munkások kellemes középtempója is arra emlékeztet, nincs nyoma a gyomorfekélyes japán sztahanovizmusnak. Ennek ellenére Silvertonban folyik a munka: itt készül a globálisan megjelenő új Ford Ranger és a helyi piacra készülő Fiesta-alapú pick-up, a Bantam.

Mondani sem kell, azonnal a helyi csemegét, a stephole-os oldalú platós vackot vettük körbe; biztosak voltunk benne, hogy még éppen elég Rangerben lesz részünk. A telepbejárást vezető mérnök hagyott is minket nyüzsögni. Csupán akkor szisszent fel, ha elé ugrottunk a komótosan bóklászó targoncáknak. Vészhelyzet persze nem volt, nem siettek azok a gépek, sőt, előzékenyen fékeztek vagy pózoltak egy jó fotó kedvéért. Az egyik vezetőt még arra is sikerült rábeszélném, hogy menjen már egy-két kört, szeretnék róla behúzott, mozgás közbeni fotót készíteni.

Kellemes félhomály van a csarnokok zömében. Feltehetőleg sokkal takarékosabb közvetlenül a szalagot vagy a munkapadot megvilágítani – egy ekkora telephelyen már tisztes összeget ad ki az elpazarolt energia. A régi Rangert is itt gyártották, azzal teljesen leálltak: óriás, fóliázott kordon mögött sorakoztak a lecserélt gépsorok.

Több karosszériaváltozatban és több motorral készül a pickup, de létezik össz- és hátsókerékhajtású változat is. Rengeteg piaci sajátosság akad, ezeknek mind igyekeznek megfelelni, hisz az új Rangert az egész világon árusítják majd: a termelés 75 százaléka elhagyja Dél-Afrikát, a Föld 148 országában kapható az itt készített platós. A Silvertoni üzemet Struandaleből támogatják – ott a motorokat rakják össze, melyekből jut a thaiföldi és argentínai üzemekbe is.

1631 embert alkalmaznak, szemre majd az összes – a politikai korrektség jegyében – szerecsen. Kedvesen mosolyognak, de ami a legjobb, gond nélkül bárhol, bármikor táncolnak egy kicsit. Nem egyszer láttam, gyárban, utcán, boltban, hogy könnyedén rögtönöznek néhány figurát, ha megszólal a zene, vagy csak felülkerekedik a reggeli dallamtapadás. Egy-két karlengetés, meg pár takknyi lábmunka, és megy tovább a napi rutin – idehaza hülyének néznék őket, de úgy tűnik, ez kinn társadalmilag elfogadott viselkedésnorma.

Európai szemmel furcsa: olyan, mintha valakinek mindig pihenője lenne. Élvezik a napot a munkások, gyümölccsel és szendviccsel pihengetnek a gyönyörűen parkosított gyárudvarban. Feltehetőleg több rövid szünet van beiktatva a napjukba, mert mire visszanéz az ember, már huss, el is tűntek.

Csak elsőre tűnik lazulósnak, a középtempó ellenére normális ütemben folyik munka: a minőség-ellenőrzés rendkívül komoly. Volt szerencsénk bejutni egy terembe, ahol körbe, az összes fal táblázatokkal és ütemtervekkel volt teli – hamar meggyőztek minket, hogy a fejlesztést, a hibák elhárítását és a gyártásoptimalizálást egyáltalán nem veszik félvállról. Én elhittem, bár akkor még nem volt módomban kipróbálni a Rangert.

Ami magyar szemmel meglepő volt, az nem a gyáron belül ért. A közútra kivonulva egyik meglepetésből a másikba estem; nem csak a tucatnyi ismeretlen autó, teherkocsi és kisteher döbbentett le, hanem a közlekedési kultúra, amit egyáltalán nem vártam Afrikától.

Persze, szokatlan volt, hogy a kormány a túloldalon van és az irányjelzést is felcserélték az ablaktörlővel. A helyiek viccelődtek is: onnan tudják, hogy európai áll a kereszteződésben, hogy napsütésben is ablakot mos. Így is van, az reflexből rendszeresen a rossz karra nyúltam rá, de komolyan mondom, ebből semmilyen probléma nem származott.

A vezetők – legyen az angol, búr vagy zulu – rendkívül előzékenyek. Amint észreveszik, hogy valaki hátulról egy picit is gyorsabban jön, azonnal lehúzódnak még akkor is, ha azt a józan ész ellenezné. Többször kis híján az árokba hajtottak, hogy mehessek tovább, pedig egyáltalán nem furakodtam. Úgy tűnik, ez ott természetes, de Thomas Rönnberggel, a német Auto Bild Allrad szerkesztőjével nem győztünk csodálkozni.

A fokozott rendőri jelenlét és a rengeteg traffipax megtette a hatását. Ahol hatvannal lehet menni, ott mindenki annyival megy. Az utak jó minőségűek. A gyorsforgalmi szakaszokon, ahol 120 a felső limit, öröm autózni: a kanyarok olyannyira döntöttek, hogy játszva lehet tempós átlagsebességet tartani anélkül, hogy túllépnénk a megengedett határt vagy folyton fékezni-gázt adni kéne. Irigykedtem.

Megdöbbenésem akkor tetőzött, amikor fotózás közben elhagytam a napszemüvegemet. Az ablakon kihajolva fényképeztem átlövősben a mögöttem jövőt, amikor a huzat lekapta a fejtetőmre húzott Ray Bant – elszorult a szívem, ahogy láttam az aszfalton pattogni. A mögöttem jövő angol újságíró ügyesen kikerülte, de aggódva néztem az érkező extrahosszú faszállító bulldogfülkés Freightliner nyergesvontatót. A sofőr nem szarozott, nyomott egy satuféket, és csóváló rakománnyal kerülte ki, miközben én már rohantam vissza a leállósávban.

A padkán tébláboló útkarbantartók is azonnal szolgálatba helyezték magukat, elkezdték lengetni a zászlókat, ügyesen elterelve a sorban érkező autókat. Szinte megálltam a megdöbbenéstől. Idehaza feltehetőleg kéjesen találják telibe a napszemüveget, ott meg leállítják miatta a főutat.

A kocsihoz visszakocogva vettem észre még egy csemegét, a Vigyázz víziló! piktogrammal ellátott táblát – a Rangerben hagytam a fényképezőt, így lemondtam a megörökítéséről. Sajnos a böhöm emlősállattal nem találkoztam, bár ezt enyhítette a szimpatikus zebrapár, a néhány majom meg a hipercuki elefántok.

Maradandó emlék volt a sok pickup. Az öreg Nissanok és Toyoták mellett rengeteg VW Caddy és platós Opel Corsa cirkált az utakon. Normális látvány, hogy három-négy ember utazik a raktéren. Azt hittem, majd a rendőrök jól lekaszabolják őket a töltött fegyvereikkel, de ez nem zavarta őket – sőt, láttam vidám zsarukat is utazni a platón. Százhússzal.

Golfosoknak örömteli a sok egyes. Azonnal felismerni, hogy helyi gyártásúak, hisz a C oszlopon van egy plusz díszhorpadás – nagy kár, hogy ezeket nálunk nem forgalmazták, valószínűleg én is ilyennel járnék. Egy kedves szerecsen megengedte, hogy bentről is szemrevételezzem, hibátlan gép volt, mindössze húszezerrel az órájában. Neki viszont az én teszt-Rangerem tetszett; sajnos a csere nem volt reális opció, úgysem tudtam volna a tizensok órás repülőút alatt hova tenni a VW-t.

A sok autózás után végre letérhettünk az aszfaltról. A néptelen, vörös földúton én is beállhattam a megszokott oldalra, ott már senki sem zavart. Az összkerékhajtású pickup is kezdte igazán megmutatni, hogy mit tud – erről bővebben holnap olvashatnak. 

Kattintsanak a képekre: zsírosra hizlalt galéria nyílik. Azt is megtudhatják Afrikáról, amit nem akarnak.