Elővettem. A kisautót

Tanárúrkérem, nem rajtam múlt. Gömbvillám csapott a garázsba és megette a kanyarfúró-készletemet, nem tudtam kitakarítani a dűznit. És kifogyott a benzin, nemcsak az autóból, de a kannából, sőt, a környező kutakból is, becsületszavamra. És leeresztett a gumi is, nem találtam levegőt a kompresszorban, pedig kerestem, lapos kerékkel meg nem lehet menni. Tanárúrkérem, ígérem, mindent bepótolok jövő hétre, csak ne írja be az ellenőrzőbe…

Ilyen stílusban kallódott el kézen-közön a Bianchi idei nyara. Visszatekintve erre az időszakra, megszakad a szívem. De azzal, hogy még tavaly novemberben átvittem a kicsikét az anyósom teremgarázsába, hogy elférjen otthon a Puch is meg a Ponton is, a kisautó egyszerűen leesett a Csikós család radarjáról. Néha, amikor ebédelni mentünk a nagyihoz, a desszert után tele gyomorral letámolyogtam a garázsba, felemeltem a ponyvát, konstatáltam, hogy megvan még. Majd otthon, bűntudatból feltettem az akksiját a töltőre.

Ez a nyár most nem olyan volt. Sok volt benne a hivatalos utazás, akadtak családi problémák is, azok is elvittek jó sok időt, a pontonos adósságok miatt vállaltam pluszmunkákat, az angol Totalcar is rabolta a magánidőt, így asszem június óta nem is voltam érdemben a garázsban. Fura egy nyár volt, korántsem felhőtlen, de szerencsére most már rendeződnek a dolgok.

A dolgok rendeződésével pedig az első, ami eszembe jutott, szegény árválkodó Bianchim volt, ott, a kietlen teremgarázs magányában hüppögve. Az első szabad hétvégi délelőttön vittem is bele a feltöltött akkut, gondoltam, helyet cserélnek a zöld Mercivel egy időre, és ő jön haza.

Jól jön a hely, mostanában sok motort kell szerelnem, mert eladóvá válnak vagy most ősszel, vagy jövőre tavasszal. A Yamahát semmire nem használtam két éve, nem tudjuk elég időre eladni a nagyiknak a gyerekeket, úgy meg nem lehet nagyot túrázni, kicsire meg a Kawasaki jobb. A Kati szintén nem használja a Honda VFR-jét (sajnos rájött, hogy az igazából egy kedves gúnyába bújtatott, ám szörnyű dinamikájú sportmotor, és fél tőle), arról a vizsga is lejárt, az egyik karburátorból is dől a benzin, azzal szintén kezdenem kell valamit. A Vespát pedig egyáltalán nem használja, amióta néha el tudja lopni alólam a Spacyt, belátom, jobban megy hozzá egy önindítós négyütemű. Pedig ő akarta mindenáron a Vespát. Na, azon is van egy-két garázsban betört indexbura, kell neki egy gyertyacsere, karbitisztítás is, szóval matatnom kell.

De a Bianchi megsértődött rám. Csak szikrázott nagyokat az akkunál és nem indult. Hiába mozgattam, húztam meg jobban, kocogtattam az akkusarut, „PATT” mondta, és elaludt minden. Két hét múlva jött rám a nagy gerjedelem, hogy újra megpróbáljam. Vittem a Bálintot segíteni, rajta kívül több szerszámot, smirglit, rézkefét, szétszedtem a sarukat, mindent fémtisztára pucoltam, és hoppáhoppá! beindult.  Gyorsan elhúztunk a kúthoz, a helyenként 0,4 barra leeresztett gumikat felnyomtam (1,3 és 1,8 az érték, ha valakit érdekel), és nagyon-nagyon vigyorogtunk mindketten.

A tesztautók, de még a 41 éves Merci után is olyan beülni a Bianchiba, mint sok légkondicionált, hideg, mégis áporodott levegőjű szoba után beereszteni egy adag valódi, friss fuvallatot a tágra nyitott ablakon át. Valódi, ügyetlen, aranyos, gépszerű, zajos, félelmetes, szórakoztató jármű ez. A vezetése taktikát és összeszokást igényel – egy finom elindulás, sima váltás, pláne egy kellemes, duplakuplungos (megfelelő méretű gázfröccs, stratégiai pedálkezelés!) visszaváltás, a szerényke nyomaték és a még szerénykébb teljesítmény beosztása önmagában is művészet. Öröm a köbön, aki igazán szereti a gépeket, a Bianchi vezetésének összetettsége biztosan megfogná. És közben nyitva az ablak, nyitva a tető, ötven centire a motor dörömböl - csodás.

Viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy a fék pocsék, a lámpa nem működik, a vizsga meg lejárt augusztus végén. Ajjaj. Egy kedves munkába menés előtti pár órát (jól el is késtem melóból) eltöltöttem azzal, hogy beállítsam a fékeket (négy dob, és itt nincs automata, mint a Kispolákon, ez még egy sokkal korábbi korszak). A helyzetjelző egyik foglalatának letört a saruja, mert valamit nagyon betömtem a kocsi orrában levő csomagtartóba, a másik oldali egyszerűen kiesett és elveszett, kompletten. Párolognak vajon ezek a régi olasz elektromos cuccok? Ezeket pótolnom kellett. Átkötöttem az Imolában vett Klaxon kürtöt a normál dudára is, elektromos érintkezőket pucoltam, s az olajcsöpögésektől rittyós alját is áttörölgettem az autónak.

Alatta fekve arra gondoltam, hogy most tíz éve annak, hogy Karesz kilakatolta, meg is ázott párszor, a futóműalkatrészeket is akkor homokfúvattam, fújtam le, de szinte minden jól tartja magát. Persze a Bianchi nem egy csúcsrestaurált autó, eláll az ajtaja, itt-ott a régi alvázvédő nyomait látni alulról, leverődött róla sok helyen a festék, ott ecsettel javítottam, megsárgult a kis maszk is az elején, hibái vannak hát bőven. De igazából – a krómok szépek, a kocsit még mindig megnézik, a Tóth Gabi által felújított motor most is erős, jól működik, az alja rozsdamentes, a lengőkarok, rugók, egyebek szintén, csak a kipufogódob felületén indult el a barna foltosodás. Naja, azt még 1998-ban vettem München mellett Axel Gerstlnél, a nagy Fiat 500-alkatrészkereskedőnél. Épp ideje.

A pofozásra – vagy hívjuk inkább simogatásnak? – Bianchi jól reagált, a vizsgán szépen megfelelt, még csak nem is hagyott olajtócsát, pedig a vizsgaállomásokat általában lepisili, jelezve a rosszallását, hogy idegenek piszkálják. Persze ott kiderült, hogy bár az autó jó, de nincs meg a hologramos szélvédő-matricám. Amikor anno megkapta a rendszámát, ezt a matrica-dolgot egyáltalán nem vették komolyan, sajnos el is kallódott, mert a szélvédő túl kicsinek tűnt ahhoz, s bevallom, eszembe se jutott azóta, hogy kéne. Elmentem azóta az okmányirodába is, ahonnan vérző orral jöttem el - hiába vittem a hátsó rendszámot, az ügyintéző felvilágosított, hogy csak akkor tud kiadni új matricát, ha tudom az elveszett matrica számát? De honnan tudnám, hiszen tíz évvel ezelőtt kaptam, és elveszett? Akkor viszont át kell rendszámozni az autót, 8500 a rendszám (rablás), 6000 az új forgalmi (ennyiért aranyból van?). És akkor nem lehetne, hogy kicsi rendszám legyen az autón, mert ez a nagy el se fér rajta - kérdeztem. Lehet, de akkor el kell vinni a hatósági ellenőrzőpontra - neked és nekem: vizsgabázis - 1200 forint ellenében szemléztetni kell, majd még 7500-ért módosíttathatok. Te jó ég... Ezek kirabolnak. Csak az 1200 forintot érzem jogosnak, de a többi nettó sarc, nagyon kíváncsi lennék, hogy Németországban hasonló esetben mennyit kell fizetni. De nem, marad a nagy rendszám, eldöntöttem, ilyenre egyszerűen nincs az életemben idő. Így is fizethetek épp eleget – jelzés, hogy egy ilyen bürokrácia által megnyomorított és megfélemlített országban az ember tényleg vegye komolyan, ha azt mondják valamire: kell. Még ha az adott pillanatban lényegtelennek tűnik is. Sok-sok ízes káromkodástól, talán még egy agyvérzéstől is megkíméli magát.

De a vizsgapapír birtokában forgalomképes lettem addig is, ennek örömére bele is vetette magát az autóba a család. Mivel őszinte felháborodásunkra most már biztos, hogy bezárják a Vidámparkot szeptember végén (bár tényleg lehet, hogy egy ekkora, ilyen anyagi helyzetben levő ország nem tud fenntartani egy ilyen intézményt, de akkor az elmúlt évszázadban hogyan sikerült?), ezért a Városliget irányába fordítottuk Bianchina tömpe orrát.

Előző szombaton már megpróbáltunk bejutni, de az utcán, az autók között hömpölygött a pénztárakra váró tömeg, és amint megtudtuk, bent ugyanolyan pocsék volt a helyzet a játékoknál is. Ezért ezen a héten kivettem inkább a pénteket szabadságnak, a gyerekeket elkértük az isiből (mostanában minden ilyenért, amikor négy előtt elvinné a szülő a csemetét, külön kérelmet kell írni az igazgatónak, ezt tudták?), és a trükk bejött. Óriásit szórakoztunk délután kettőtől hatig, de a végén már ott is megjött a brutális tömeg, az utolsó félóra csak kínlódás volt.

Utolsókat pörögve rettegtünk egyet a Jurassic Parkon, elvesztettük a tájékozódó képességünket a fura hullámvasúton, aminek pörög a fülkéje, a korábban elfogyasztott ebéddel újabb találkozást szorgalmaztunk a Polip kipróbálása által. A gyerekek gokartozhattak a bukókeretes gépekkel (Norbi le is akasztotta a hajtóláncot az övéről), toltunk egy nagy menetet a Lézer Dodzsemen, vagy hatszor kipróbáltuk a szabadesést. Hát, isteni volt.

El se hiszem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hiszen eddig minden évben azzal öltek a gyerekek, hogy mikor megyünk megint. Most már nem fognak, marad a hullámvasút, a muzeális körhinta (arra most se ültünk föl) meg egy-két fixen odaépített izé az Állatkert gondozásában.

Apropó, az Állatkert tavaly óta már benyomult a Vidámpark testébe – a kosárlabdás pavilonban valami madarak csipegetnek, a zseniális terem-gokartpálya helyén tevék nyammognak, a kerítés pedig már vagy tíz méterrel idébb van. Bármennyire is szeretem amúgy az Állatkertet, ez most nagyon zsenánt.

Mindegy, a mi kis saját vidámparkunk visszatért az életbe, megint használható. Úgy hívják Autobianchi Bianchina. Már csak azt az olajfolyást és az akadozó váltót kéne valahogy megcsinálnom…

Hogy mennyire jó dolog a Bianchi, arról álljon itt egy valószerűtlenül gyönyörű videó a Petrolicioustől. Az 50 km/h-s végsebesség persze butaság, mi utazni szoktunk 80-85-tel, a végsebességem meg 100 fölött van (igaz, 600-as kispolák hengerekkel), de a gyári Transformabile (a verzió a videóban, ami az eredeti ős-változat volt) is tudott 95-öt. De maga a mű csodás, és teljes mértékben egyet tudok érteni a csaj választásával.