Kis csuklás után most itt vagyunk

Tegnap (de mire otthon a kollégák kiteszik a posztot, az olvasóknak már tegnapelőtt lesz) alapvetően sima utunk volt Budapestről Balatonföldvárra, ha leszámítjuk a pakolás kitalálásának kínos óráját. Sajna mire Földvárra értünk, a kocsi telefosta magát váltóolajjal, azt gondoltam, hogy a tartós gyors menet (85 km/h) miatt a tányérkerék teleküldte az utólagos tartályt (hadd ne magyarázzam miért van ott, megvan egy korábbi posztban).

Másnap reggel átalakítottam gyorskötözősről leakasztható, drótos rögzítésűre, s megbeszéltük Katival, hogy 60 kilométerenként megállunk ellenőrizni, mi a stájsz. Dög melegben indultunk útnak, ami utána csak még fokozódott. Nem értem, de a motorolaj hőmérséklete így se bírt soha 107 fok fölé menni, de inkább 104-en tanyázik - úgy látszik azért elég jó ennek a motornak a hűtése.

Mivel az olajtúlfolyás nem lett rosszabb, ezért 60-ról 80-ra, majd 110-re ritkítottuk a megállásokat - baromi jó utunk volt, még a 30+ fok sem elviselhetetlen ebben az autóban. A legkeményebb Ljubljana környéke volt, a kemény emelkedőkön élet-halál harcot vívtunk a lakókocsisokkal és a lakóautósokkal - előbbiek végül mindig győztesen kerültek ki a küzdelemből, utóbbiak nem. Persze, velük nagyjából azonos is a tömeg/lóerő arányunk.

Az olasz határ átlépése megható pillanat volt. Addigra (6,5 óra alatt) épp lemerült a gyerekek tabletje, amin végig filmeket néztek, s lemerült a Bose hangszóró akkuja is, ezért oldszkúlra váltottunk. A Bianchi - mivel ő egy német gyártású NSU-Fiat voltaképpen - talán sosem volt még egy darabban Olaszországban, de az összes alkatrésze itt készült, hiszen Neckarsulmban csak egy primitív összeszerelőüzem volt. 49 év után most először látta őshazáját. Ebből a 49-ből egyszer már 8 évet kidobva, felniig a sárba süppedve, majd 8 másikat a feltámadásra várva töltött - nagy dolog lehetett neki.

Monfalconei szállásunkra úgy vitt, mint a repülő szőnyeg, boldogan fickándozott a talajon, amit génjeiből ismert - bocsánat, ez kicsit érzelgős lett - aztán még sebtében elvitt minket Gradóba is, ami egy igen fain tengerparti üdülőhely. Tehát reggel még Földváron voltunk, este már a tengerben fürödtünk, és igen, a Spaghetti al Vongole és a pizza is megvolt.

Hiba egyelőre egy szál se, az olaszok nagyon vigyorognak, néha kiabálják - bellisima! -, de még magyarok is hébe-hóba ránk dudálnak - talán Belsőség-olvasók ők? Akkor üdv, viszont! Kicsit döglöttek vagyunk, Norbi elalvás előtt kijelentette, hogy ő haza akar menni Budapestre, de a Bálint tele van élettel, alig bírtuk ágyba tolni. Holnap reggel megint csomagolás, irány Maranello.