Sose undorodtam a férgektől, inkább viccesnek láttam őket, bár amikor papírzacskóból cseresznyét szemezgetve, Moraviát olvasgatva a Rába-parton, fél kiló után vettem észre, hogy minden szem kukacos, akkor kicsit megindult bennem valami, még katonakoromban. Azóta köszönöm semmi, de most, egy életre megutáltam őket. Ugyanis elpusztították, ami a legnagyobb érték volt a Pontonban.
Hihetetlen öröm: a szétkopott motor horrorjainak feltárása, a teljes generál, összerakás, beszabályzás, majd ezer apró-cseprő egyéb probléma megoldása után a Ponton végre készen állt az első bejáratós próbaútjára. Szombat éjjelre terveztem az akciót – nem akartam sem a hétvégi kirándulókat, se a kamionosokat zavarni az első ügyetlen lépésekkel. Jött is volna velem egy kisebb csapat, fotózni, utazni, szurkolni, körben az M0-án.
Tehát szombat, reggel, takarítsunk, mert csupa betonpor az autó, belül is akadt egy-két döglött moly a szőnyegen. Nem akarok senkit azzal traktálni, hogy olvassa el a korábbi, ide vonatkozó posztot, ezért összefoglalom: mialatt a motor készült, már észrevettem, hogy akad egy-két moly az utastérben, de miután letéptem a medvehéjat az ülésről és épségben találtam, arra gondoltam, hogy csak áttelelnek, vagy tudomisén. Utána kellett volna olvasnom: a ruhamoly összesen három hónapig él, ezért nem telel az sehova. A lárvája bezzeg, az pár héttől három évig(!) is elvan, mire gyönyörűséges lepke lesz belőle. Közben meg eszik. Nem a moly pusztít tehát, hanem a lárva.
Tényleg csak a lelkiismeretem megnyugtatásául teletömtem az autót levendulával, naftalinnal, molycsapdát is tettem be, s fújkáltam szorgalmasan, még ózongenerátoroztam is heteken át a belső teret, felhúzott ablakokkal. Egy kiló radioaktív svábbogár is elpusztult volna ilyen bánásmódra, nehogy néhány nyamvadt moly.
Elértünk hát a szombat reggelhez, a porszívózást tettem előre, mert a porszívó fújja a koszt, amúgy sem akartam a locsolástól sárrá váló földön húzgálni a lakásból kihozott porszívónkat. A kocsi külseje ráér később. Kapóra jött, hogy Háda Szabi barátom átugrott két állólámpás küszöbdíszlécért, mert ha már ott volt, segített kihúzni Dezsőt a garázsból a makulátlan 124-es kombival, ami tényleg isteni, kipróbáltam. Miért is ne lenne újszerű, hiszen csak 550 ezer kilométer van benne? Dezső friss motorját meg nem akartam terhelni a meredek feljáró leküzdésével.
A négy kis fekete pótszőnyeg alatt, amiket még egy svéd benzinkútnál vettem, további molytetemeket találtam. Oké, kivettem a gyári gumiszőnyeget. Sűrűsödött a moly. Torkom kicsit kiszáradt, a szívem némiképp hevesebben dobogott. A Ponton padlója nem olyan, mint egy mai autóé: a valódi lemez jó mélyen van, de nagyon magas a küszöb, ezért az ülést is inkább megemelték és fapadlót tettek be, hogy ne legyen kényelmetlen. Aha, innen jött az ötlet az A osztályhoz!
Nos, a fapadló tetején, a vékony filcen még több molytetem. Itt már határozottan viszketni kezdett a tarkóm. Felnéztem a mennyezetre. Az az egyetlen szövet, ami nem eredeti a Pontonban, gyárilag egy szürke, komor, nem is valami igényes anyag volt itt, de Dezsőt valamikor átkárpitozták egy igen szép, vidám, ugyanakkor korhű West of England Cloth nevű anyaggal, amit úgy tűnik, nem szeret a molylárva. A teljes felületen összesen három lárvatokot találtam a felület alatt, hiányt sehol nem találtam rajta, még a kalaptartón sem. Talán mégsem olyan nagy a baj?
Kati (aki viszont mélyről gyűlöli a férgeket) közben közelebbről szemügyre vette az első ülést. „Zsolt, itt belerágott” mutatott három pici lyukra a jobb első háttámlán. Ez az ülés konkrétan tökéletes volt még a múlt nyáron. Üsse kavics, a vezetőülést nem ették meg, ezen a három pici lyukon még nem dől össze a világ. Csakhogy Kati mást is észrevett. Ugyanis benézett a két ülés közé, ahol a Pontonban nagyon keskeny a hely, mert ebbe még nem terveztek középkonzolt.
„Úristen, gyere, ezt látnod kell...” - suttogta valami egészen furcsa hangon. Remegő ujjal lefelé mutatott. Na, itt fordult ki majdnem a gyomrom, ez volt a pont, amely körül az egész szombati napom, de igazából talán az egész Ponton-tulajdonlásom körbelendült hirtelen.
Van ott egy kis, hosszúkás szövetszerű takaró, ami az alatta levő, csúnya anyagú, vastag, nehéz, bitumenes zajcsillapítást takarja esztétikai okokból. Nyüzsögtek benne a nyüvek. Vagy ha nem is nyüzsögtek, mert szerintem a nagy részük csak lárvatokból állt, de ott fehérlettek. Borzalom. Szörnyű gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Ha ez itt ilyen, mi van a többi burkolat alatt?
Hirtelen bekattant valami ősi erejű félelem – rohantam a szerszámért, nyitottam a csomagtartót, szedtem máris a háttámlát lefele, rángattam ki a feljáróra, téptem le róla a medvehéjat... Ó, bassza meg, borzalom, ezt bezzeg megtalálták... A visszahajtásnál porrá rágva a szövet, az egyik külső szélén hatalmas feslés, még a tömőanyagot is megették, alulról nézve az élét, pokoli pusztítás, de ahogy fogtam, itt is, ott is mállott az egész, gondolom, csomó helyen alaposan elvékonyították az anyagot. Szedtem le az ülőlapról is a héjat, az sem úszta meg, az egyik szélén guszta nagy rágásnyom.
Ezen a ponton abbahagytam mindent, le kellett ülnöm a betonra, hátha erőre kapok a föld érintésétől, mint Anteusz. Nem kaptam. Nem dohányzom, csak ritkán, kocán, társaságban, de most elszívtam volna egy doboz mezítlábas Caporalt. Hátha elvisz, nem akarok én már bántani senkit. Jobb is lenne. Mert ha most felállok, szétverem baltával az egészet. Nem érdekel, hogy mászik fel az értéke, nem érdekel, hogy egy éven belül talán el tudnám annyiért adni, amennyiben van (mínusz saját idő, idegrendszer, rohangászás, internet előtt elpazarolt éjszakák), két dolgot tudtam csak: vagy most, azonnal elpusztítom úgy, hogy egy csavart ne lehessen belőle újrahasznosítani, vagy lefekszem és csendben leállítom a szívemet. Elpárolgok, lehetőleg még az emberek emlékezetéből is. Hánytam mindentől.
De ahogy idővel a vonatablakon kizuhant ember is elkezd kúszni törött végtagokkal a legközelebbi civilizáció felé, úgy én is fokozatosan magamhoz tértem. A szarkák cserregése közti szünetekben szinte hallottam, ahogy odabent most is csámcsognak a nyüvek. Tarzan-ordítással a kocsiba vetettem magam. Kirángattam az első üléseket, kitettem őket a napra, azt gyűlöli moly is, lárva is. Az igazi borzalom ezután következett.
Kivettem a keresztben húzódó gumiszőnyeget, alatta pedig elértem a tűzfalon levő, kétujjnyi vastag zajcsillapításig. Megfogtam a szélén, hogy kivegyem, elporladt az ujjaim között. Elkezdtem felgörgetni, az egész mállott. Talán egy kislapát lett volna a legmegfelelőbb eszköz a kiszedésére, mert az állaga olyan volt, mint a porhanyós földé. Ez volt hát az epicentrum. Ahogy közelebbről megnéztem, mit fogok a kezemben, rájöttem: lárvatok, még élő nyüvek, molytetemek és nagyrészt molyszar adta az összetevő 95 százalékát. Borzalom. A reggeli hirtelen elkezdett vágyni a napfényre, nehezen tudtam megbeszélni vele, hogy jobb neki a sötét gyomorban. Hohó, még csak az kéne... van itt elég gusztustalanság.
Üvöltve kilapátoltam az egészet a földre, a kocsi mellé. Leszedtem a kardánalagút borítását is. Az alatt szintén, hasonló anyagból készült szigetelés. Mállik, porlik, lárvahüvely, kaki, tekergőző nyüvek. Ment a szemétbe minden,még ordítottam is a kukába utánuk, hátha szörnyet halnak az ijedtségtől. Meg hogy magamat is megnyugtassam, mert mondjuk úgy, fel voltam dúlva bizonyos mértékben. Kicsit úgy éreztem magam, mint Lionel Cosgrove a Hullajó végén, amikor térdig vérben és belekben tocsogva, fej fölé tartott fűnyíróval darálja a rá támadó zombikat – meg a végén a saját mamáját. Bocsánat, hogy ilyen filmeket hirdetek, de régi nagy kedvencem, talán a legjobb horrorparódia, evör. Csak ez itt most nem paródia volt. Hanem a saját életem, ami így már kicsit kevésbé tűnt viccesnek.
Vissza kedvenc lárváimhoz, illetve szüleikhez, a molyokhoz. Nekiláttam kicsavarozni a fapadlókat az első lábtérből, csak hogy egy egész moly-temetkezési helyre bukkanjak alatta. Csabi brutálisan telinyomta az autó minden üregét konzerváló viasszal, ide is kent valami ragacsos zsírt, tudják, ő az örökkévalóságnak építi az autókat. Nos, ebbe a zsírba jártak halni a molyok. Százával hevertek itt a dögök a barna trutyiba ragadva. Itt feladtam a családi porszívó használatát (azt addigra már kétszer kompletten kitakarítottam féktisztívóval, mert a zajszigetelésnek is mondható ürülék törmeléke csúnyán belekötött), és elővettem a még a régi Nissan Sunnynkból maradt 34 éves kis porszívót, azért már nem akkora kár. Teleszívtam vagy három adagban molyhullás zsírral, utána egy órát pucoltam még azt is. Borzalom.
Fejben közben ki is raktam a pontonmolyok életciklusát. Gondolom, valamelyik szerelőrongyommal bekerült pár báb a garázsba. Egy időben mindig nyitva tartottam a kocsi ablakait, hogy kiszellőzzön belőle a dohos szag. Ezek kikeltek, s megfelelő fészekrakó hely után néztek. Egy anya általában érzi, hogy a kicsinye milyen papit kedvel, s a molymama meg is találta a tökéletest – a fííííííínommm zajszigetelőt. Hiába volt akkor a cucc 53 éves, gondolom, egy moly kevéssé nézi a szavatossági időket. A boldog pár letett pár száz petét, majd néhányszor még körberepült és boldogan elpusztult. A nyüvek zabálni kezdtek, egyre jobban feltérképezték maguknak, micsoda Kánaán is várja még őket. Az újabb molygenerációk kikeltek, immár nagyobb számban. De mivel a moly nem szeret nagyon mutatkozni, búvóhely után néztek. Hopp, a padlódeszka, annak tetején, az ott további, nagy mennyiségben fellelhető zajszigetelésen csüngve boldog orgiákat csaptak. Amikor elegük lett, egyszerűen elengedték a firmamentumot, s aláhullottak a puha zsírba, egyben az utókornak bebalzsamozódva is. Mindez teljesen rejtve történhetett, afféle föld alatti mozgalomként mikrokolónia fejlődött is ki a kardánalagút-takaró és a tűzfali szőnyeg fénytől, szagoktól és egyéb behatásoktól védő pajzsa alatt. Amikor persze már nem volt mit enni, páran nyilván kiszorultak az édenkertből, s megkóstolták az üléseket, megpróbáltak bebábozódni a tetőkárpitban, de az a kaja túl diétás volt nekik, csak az ülés tömése felelt meg pót-foodnak – ezért is a sok molylárva-kaki a kalaptartó élén. Minek repkedtek volna ki a fénybe? Hiszen ott, rejtve, tökéletes védelemben úgy élhettek, mint Marci Hevesen.
Én viszont már szédelegtem ettől a fene nagy zoológiától. Szeretem Gerald Durrellt, de inkább csak olvasva. Még a vastag kartonbetéteket is letúrtam a tűzfal visszafelé tartó lemezéről, az volt talán a legszörnyűbb. Ott valami világos narancssárgás anyagot vetett be a német, nem két, csak egyujjnyi vastagot, már ha az a szín nem újdonsült lakóim bélrendszerében alakult ki ugyan. Ezt szerették a legjobban, látszik. Mire itthagyták a maradékot, ebben lettek a legnagyobb darabok, amelyek színtisztán molylárvából álltak, ez már tényleg Stephen King-i magasságokba hágó jelenet volt.
Porszívóztam. Törölgettem. Fújkáltam. Még porszívóztam. Csavarhúzóval vakarásztam. Spaklival takarítottam. Súroltam. Káromkodtam, káromkodtam, káromkodtam. Kellemesen forgalommentes zuglói utcánkban persze jöttek az emberek, ismerősök, ismeretlenek, idősek és fiatalok, babakocsit tologató apukák, futásukat végző anyukák, kiscsávók csoportban, elhasznált tévéjüket orvul a szemközti járdán ledobó, sötét alakok, kutyát sétáltató párok. Mindenki megállt, mindenki gratulált, hogy milyen gyönyörű az autó. Én meg, a savanyú barom csak mormogtam nekik búval baszottan: igen, igen, elég szép, de most van egy kis baj, elnézést. Tényleg próbálok udvarias lenni mindenkivel, még a gyomromra nehezedő motorblokk alól is, de ez most nem ment.
Hogyan magyaráztam volna el nekik, hogy azok a lyukas ülések, amiket látnak, a nagyon kevés megmaradt Ponton-Mercedesek belső garnitúrái közül nemrég még az egyik ritka, teljesen eredetiben megmaradt huzatú szettje volt? És hogy a moly megette az egészet? Volt, aki kicsit hosszabban megállt, szó esett a molyról, mire mindenkinek az volt a megjegyzése – még jó, hogy nem a lakásban szaporodott el. Köszönöm, ott is van, válaszoltam, de itt ez nagyságrendekkel súlyosabb kár. Mert gyümölcsmoly az van odafent is, igaz, ruhamoly nincs, de sajnos a teljes ruhaparkunk nem ér annyit, mint amekkora kár ennek az autónak a belsejében keletkezett. Ez valamit persze elmond a ruházkodási szokásainkról is, de akkor is, a veszteség tetemes.
Az igazán csúcs-veteránok ugyanis akkor és csak akkor érik meg azt a csúcs-árat, ha teljesen eredetiek. Olyan a színük, a kerekük, a motorjuk, a lökhárítójuk, a kipufogójuk, mint ahogy anno a gyárból kijöttek. Minden modern, oda nem illő részlet tönkreteszi az időutazógép-illúziót, amit az a nagyon kevés, addig az árszintig eljutó, válogatós vevő teljes ignoranciával büntet. Egy kicsit is nem stimmelő autó már csak a pénzes, általában a szép öreg autóktól hasra eső vevők körében számíthat sikerre, ők viszont soha nem adnak ki annyi zsét egy ilyenre, mint az igazi mániákusok.
Fordítsuk le számokra: a 180c Ponton idei, Note 1-es katalógusára 40 ezer euró. Erre az én autóm nem tarthatott volna igényt, mert magyar (ez minimum 20 százalék levonás), mert nem új rajta minden króm (további 5), nem lett felújítva a váltója, a diffije, a hűtője, a fűtőrendszer papundekli csatornái is csak fel lettek újítva, de nem újak. Vannak bontott és régről megmaradt elemek is a kocsin, amiken nagyon közeli szemrevételezéssel látszanak parányi pöttyök (oldalindexek, elefántfülek krómjai, ködfényszórók háza) – úgy számoltam, hogy azért egy 30 ezret így is ér talán a kocsi. Mínusz a kiszállítás Németországba (mert itthon ennyiért nem veszik meg, bármilyen jó is), az ottani tárolás hónapokig (mert előbb nem kerül rá vevő, ezt tudom), hirdetés, esetleg belépőhely-fizetés olyan börzékre, mint Essen, Stuttgart, München, az oda szállítgatás, stb. - tisztán meglett volna esetleg 25 ezer. Úgy csak kicsit buktam volna rajta. Ha összejön.
De így, most, ezekkel az ülésekkel ez egy Note 2 állapot, maximum. Az 27 500 euró, vond le a magyar származást, a krómokat, az egyén részfelújítatlanságokat, szállítást, hirdetést, tárolás – 18 ezer az eddigi 25 helyett. Hétezer euró az annyi mint bő két és fél millió forint kár, nettó bukóban a projekt. Nem tehetem meg, hogy nem kárpitozom újra.
Csakhogy itt a másik bökkenő, amit már nem tudtam volna a Zugló utcáján császkálóknak elmagyarázni: ilyen kárpitanyag nincs. Legjobb tudomásom szerint már a két generációval újabb állólámpás Mercikhez is csodaszámba megy egy vég szövet, nem is adják olcsón, s színből válogatni nem lehet. A Fecske még ritkább, bár egyes fajtákat már utángyártanak, de a Ponton teljesen kint van az efféle modern veteránokkal foglalkozók látóköréből.
A csúcs-veterános viszont nem adja ki a pénzt egy olyan csúcs-Pontonra, aminek nem Ponton-szövete van, hanem valami hasonló. Neki is megvannak a katalógusok, mert azokat meg lehet venni még mindig, ő is azok felett mereng, s ha nem úgy néz ki a kocsi, nincs meg a mágneses hatás. Egyszerűen nem tudom, merre induljak, pillanatra még a műstoppoló is felmerült, hogy kicsit hibás, de azért tűrhetően takarosként megpróbálom elsütni az autót. De ahhoz a háttámla túlságosan ramaty állapotban van, bár a többit talán még épp meg lehetne menteni.
Most kicsit kiszaladt a lábam alól a talaj. A hatévnyi nettó szopás után a célegyenesbe így is már zihálva, vért köpködve, botladozva, szemem előtt összefolyt világgal érkeztem volna. Most – ki tudja, hanyadszor – Dezső ismét elgáncsolt, s a durva salakon, az arcomon csúszva visszahúzott a rajtvonalhoz. Gyerünk, ne lazsálj, lehet végigcsinálni laposkúszásban – rivallt rám, de nekem most nincs erőm moccanni, ha rám gurul az úthengerrel akkor sem. Kell egy hét, kettő, mire egyáltalán rá tudok nézni.
Egészen abszurd ennek az autónak a sztorija, ez egy rossz amerikai horrorfilm, svéd-német-magyar koprodukcióban megrendezve – a magyarok adják hozzá a kicsiséget, a svédek a lassúságot, a németek meg a kíméletlenséget. Merthogy:
- vásárlás után, a mínusz tizenhétben, éjjel a fenekébe állt egy tizennyolc kerekes finn kamion
- kifogtam egész Svédország egyetlen angolul nem beszélő illetőjét
- kifogtam egész Svédország egyetlen átverős autónepperét
- a túlméretes lánc szétverte az olaj-túlnyomásszelepet a motorban
- majdnem felborultunk hazafelé a trélerrel
- mindent, amit jónak hittem a hirdetés szövege alapján, újra kellett csinálni (karosszéria, motor, fékek)
- összeomlott az amerikai veteránalkatrész-utángyártó hálózat pont az alatt, hogy építettem, ezért a végére a legtöbb hozzá való cucc eltűnt, ha nem, akkor ötszörösére drágult a neten és a bontókban
- a molyok is nekiláttak, és az egyetlen, az eredeti hirdetésből még értékként megmaradt elemét is megették (a belső tér).
Most már tényleg csak az kéne, hogy ráomoljon a ház. Belecsapjon a villám. Ellopják. Megegye a loch ness-i szörny. Valami, de ötletes legyen ám! Esetleg változzon az autó Christine-né. Bár lehet, hogy már az is, innen bentről nehéz eldönteni.
Szombat este pedig mentünk volna bejáratni. Visszatettem a kocsiba annyi elemet, ami már biztosan tiszta volt mindenféle molyneműtől és két utas utaztatásához szükség volt rá (első deszkák és ülések), lelocsoltam nagyjából a nagynyomásúval és elhajtottam a kúthoz, megtankolni.
Naja, kicsit tüsszög, hamar akartam visszatolni a szívatót. Oké, most már elindult a hőmérő, de jé, nem megy szívató nélkül. Mindegy, itt a kút, tankolok, teli, és persze ólompótlót is bele. Nahát, hazafelé se megy, ha egy picit is beljebb akarom tolni a szívatót, fullad, tüsszög (mit tüsszög, durran a légszűrőházba), 15-tel vánszorog, mert hozzá se érhetek a gázhoz. Hazakínlódtam hát szívatóval, de így nem mehetek sehová, mert száz kilométer alatt megenné a teli tankot, s közben a bejáratós motor hengerfaláról folyamatosan mosná le a kenőanyagot.
Éjjel volt már, a többiek egy óra múlva érkeztek volna, cselekednem kellett. Elő a strobót, ellenőriztem a gyújtást, 10 fok, oké, kicsit visszavettem 8-ra, hadd legyen kisebb teher a motoron, még ha gyengébb is lesz. Egy kör a háztömb körül – szinte csak alapjáraton megy a motor, a legkisebb gázra akkorát torpan, hogy szinte kiesek a szélvédőn. Vissza, légszűrőház fedele le, tenyér a szívótorokra, fullad a motor, el, de nem, nem kapta ki a koszt, nincs javulás. Adtam neki egy kis levegőt a csavarral, de attól se lett jobb. Oké, kapott 12 foknyi gyújtást, hátha arra javul – még rosszabb lett. Nem, ezzel lehetetlen menni. Körbetelefonáltam a többieket, akció lefújva.
Pista még átjött az éjjel, vigasztalni. Hozott cigit (nálunk nincs otthon), illetve valami nem EU-konform rovarirtót. „Ez még a macskát is megöli, nehogy beszívd!” - mondta, miközben egy fél flakonnyit befújt az utastérbe. Aztán ültünk a garázs előtt a betonon, az én agyam a leállás és a szétforgás közötti állapotokban, övé inkább csak letargikusan – csúnyán sokat melózott és rohangászott mostanában a Bálnával, neki is szakadáshoz közel volt a cérna. Miután megpróbálta megváltani a világot, de sajnos én már az összes opciót kipipáltam, odahívta telefonon Novoth Tibit, aki azon az éjjeli órán tartott haza melóból (szombaton!) szegény.
Három kidöglött, agyhalott ember cigizett immár a házunk előtt. Még a gyerekeimnek sem adtam jóccakát puszit. Tibi elkezdte sorolni a lehetséges mérendő dolgokat, olyan szavak repkedtek a szájából (ó, drága Tibi, ettől máris otthonosabban éreztük magunkat), mint Pico-szkópos gyújtáskitöltés-mérés, zárásszögmérés (azt speciel csináltam, csak fordulaton nem), vákuummérés, dugattyúkiállás-mérés... Lehetetlen dolgok az én kis garázsomban, ez a szar meg nem tudja elvonszolni magát az EVIG-telepig. Aztán kilyukadt oda, hogy valószínűleg a benzin esett szét a sok állásban (abszolút előfordul a mai löttyel), lerakódott belőle minden, eltömődtek a karbi járatai.
Másnap kinyitottam az ajtót, és mintha csak a kutyát engedném ki a kertbe, egy boldog, pirospozsgás moly röppent ki onnan, karján fonott kosárral, kicsit talán hízottabb volt az előző este a garázsban tucatjával leütötteknél. Úgy látszik, ez is mutálódott már annyira, hogy a nonkonform csehszlovák méreg inkább csak fokozza a vitalitását, mint megöli. Így hát inkább telinyomtam a karosszériát még másféle molyirtóval és kiállítottam a napra, felhúzott ablakokkal. Mert a moly a következő három dolgot nem szereti: a hideget, a meleget és az erős hőingadozást. Persze – sok nem maradt, amit megehet, ami maradt, azon pedig már nem cseperedik fel ekkora kolónia.
Ja, azóta még az is eszembe jutott, hogy jó eséllyel nincs lerakódás a karburátorban, mert összesen egy hónapot volt fenn a motoron, előtte szárazon csücsült egy dobozban. Annyi idő alatt meg nem esik szét a benzin. Kissé borúsnak látom a jövőt. A belső térnek vége, a sok kínkeservvel összerakott és belőtt motor, rajta az új karbival, a frissen összerakott elosztóval pedig nem működik. Akkor Náncsi néni – innen hajrá!
---------------------------------------------------------------------------------
2016.04.10. Megy!
2016.02.07. Egy laza nap, és talán működik megint
2015.11.22. Nem megy be? Dehogyisnem!
2015.08.16. Sejtettem, hogy ez lesz a vége
2015.04.05. Ponton-sztori: az újabb szópóroller
2015.01.25. Hogy van a Ponton? Sehogy. Pedig küzdök
2013.12.01. Ponton a gyógyulás útján
2013.11.09. Dezső végre magyar lett
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája…
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább
