Mentünk egy kört Elon Musk kedvenc játszóterén

2018.04.01. 00:42 Módosítva: 2018-04-01 09:44:48
20 hozzászólás

Ha valakinek még mindig nem tiszta, miért kell Teslákat lőni az űrbe, menjen el egy körre a Kennedy Űrközpontba, nézze meg, hány szelfi készül az Apollo-14 kapszulája, vagy mondjuk a holdjáró mása mellett, majd tegye mellé, mekkora az izgalom ugyanott, ha feltűnik egy aligátor. Az űrkutatás már rég nem menő, show nélkül az egész megmarad az űrnördöknek. 

Continental-féle 24 órás futamnézés után sikerült találni a programban egy üres napot, és leautózni Daytonából Cape Canaveralre. Még a Falcon Heavy fellövése előtt, de már a megy a Tesla az űrbe-felhajtás idején, amivel ugye Elon Musk SpaceX-e megcsinálta a történelem legszórakoztatóbb rakétatesztjét. A cím annyiban clickbait, hogy a SpaceX bázisának közelébe se engedtek, egy sima látogatói jeggyel néztem körbe a Kennedy Űrközpontban, ahol egy ideig még a NASA-ról szól minden, miközben mostanában csak Muskék rakétái miatt figyel ide a világ.

                          I. fejezet (kint a játszótéren)

Amikor az ötvenes évek végén lendületet vett az űrverseny a szovjetekkel, a szélsőségesen komcsiellenes Dwight D. Eisenhower elnök rendeletére megalapították a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt (ez lenne a NASA). Akkorra a légierő már belakta ezt a mocsaras, óceánparti vidéket Floridában, nem volt kérdés, hogy Cape Canaveral lesz a jó bázis az űr meghódítására. A hely egyik fontos körülménye, hogy innen délnyugatra sok ezer kilométeren át nincsen más, csak víz, az USA-hoz tartozó kis szigetekkel, amikről jól követhető egy-egy fellövés. Ami a szovjet űrprogramnak a végtelen kazah sztyeppe és a még végtelenebb Szibéria, az lett az amerikaiaknak az aligátorok lakta néptelen vidék, szomszédban az Atlanti-óceánnal. 

Itt most megállunk, ebben a csatornában Betsy szokott napozni ilyenkor – mondja a túravezető, és tényleg ott hasal egy aligátor egy buckán a busz ablaka mögött. A buszban aztán óriási robaj, üvegre tapadnak a telefonok, csattognak a tükrök a fényképezőgépekben, mintha Buzz Aldrin osztott volna ki épp egy újabb pofont odakint valamelyik konteós gyökérnek. A látogatói program ezzel a buszos túrával indul a Kennedy-n. A programnak ez a része bemegy az űrközpont mélyére, ahol a munka zajlik, a rakétákat építik, szállítják, töltik pokoli veszélyes hajtóanyagokkal, lövik, máskülönben a látogatói központ is csak egy múzeum kiállítási tárgyakkal, vetítésekkel. 

Cape Canaveral rohadt nagy, perceket utazunk a látogatói központ buszmegállójától, mire az érdemi munkaterületre érünk. A túravezető néha tart egy aligátor-szpottingnyi szünetet, amúgy az út mellett kétoldalt csatornák, fák, mocsarak, meg néha egy-egy hangár a semmiben. A parkoló civil autókból látni, hogy ez is csak egy munkahely, de elképzelem, milyen lehet az esti műszakban egy séta a parkolóban ilyen ragadozó népesség mellett. Az itt dolgozók állítólag névről ismerik őket, legalábbis a munkaterületek közelében élőket. Nem tudom, ez a humán gesztus megvéd-e bárkit bármitől, mindenesetre féllábú NASA-mérnök egy se jött szembe. 

Tíz perc buszozás után jött végre valami ismerős. Oké, a VAB-ot nem nehéz észrevenni, mégiscsak a világ legmagasabb egyszintes épületéről, azaz hangáráról van szó. VAB mint Vertical Assembly Building, vagyis függőleges összeszerelő épület. A túravezető fontosnak érzi elmondani, hogy a zászló az oldalán egykor a világ legnagyobb festett zászlója volt, de a méretei szerintem érdekesebbek: 32 500 négyzetméter alapterületű, 160 méter magas. Ekkora fedett munkaterület szinte mindenre elég, bár az már a Saturn V-ös rakéta méreteiről mond el sokat, hogy mindhárom fokozatát még a VAB-ban is csak úgy tudták egymásra rakni, hogy az emelgetés alatt a tetején lévő rudat le kellett szerelni róla.

Nem ezek a VAB legszebb napjai. Még az Apollo-programhoz építették, aztán az űrsiklózás idején folyamatosan használatban volt. 1981 és 2011 között itt pakolták az űrsiklókat a hordozórakétákra és itt végezték a küldetések között a javítási munkálatokat. Amikor minden összeállt, felnyitották a VAB óriási ajtóit, elvitték az egészet a kilövőállásra, aztán ugyanez újra és újra. Volt, hogy havonta felküldtek egy űrsiklót Cape Canaveralről, mostanában viszont a SpaceX aktív errefelé, és nekik elég egy sokkal kisebb hangár a kilövőálláshoz közel. 

A Tesla-alapító Elon Musk-alapította SpaceX kibérelte a 39A kilövőállást 20 évre. Ide öt kilométer a nagy múltú launchpad az olyat itt mind az óceánpartra építették. A 39A története nem akármilyen, onnan indult útjára az Apollo-11 legénysége, első és második embert szállítva a Holdra. Most meg úgy fest, ugyanitt lépik meg az első pár lépést az emberes Mars-utazás felé. Mivel a SpaceX épp a Falcon Heavy első útját készíti elő, nem arra kanyarodunk a VAB-tól, de az LC39B-es se rossz látvány, megnézhettük a kerítésen túlról.

Visszafelé jobban megnézzük az űrrakéták sztrádáját, romantikus nevén a rakétaösvényt, a széles, kavicsos sávokat, ahol a rakétákat utaztatták a VAB és a kilövő állások között. Több ezer tonnás szerkezeteket nem lehet csak úgy áttolni egy ilyen mocsaras területen, mint ez a fok itt közép-Floridában. Erre találták ki, hogy előbb közel nyolcméteres mélységig vibrációs tömörítővel megtömörítik a nyomvonalat, majd durva folyamikavicsot szórnak rá, hogy a hernyótalpas szállító acéltalpa meg tudjon kapaszkodni benne.

A világ legnagyobb rakétáit hátukon cipelő hernyótalpasokhoz persze nem engedtek közel. Ha olvasnál róluk, a magyar nyelvű Wikin alapos szócikket találsz. Visszafelé még látunk leparkolt mobil indítóállványokat, máshol egy orrkúp pihen az út mellett az Orionról, aztán lassan vége a buszos túrának. Elkanyarodunk az űrutazás legszentebb földi játszóterétől, ennyi jutott a tizenméterekről, ablakon át szemlélt élő NASA-ból: megyünk a látogatóközpont felé.

         

                     II. fejezet (a rakéta alatt)

A floridai múzeumok legendásak. Mármint legendásan szórakoztatóak, ami nem is kéne, hogy meglepjen az országban, ahol feltalálták a modern szórakoztatóipart. Floridában már régen kitalálták, hogy jót tesz a turizmusnak, ha a szuper strandok, a mocsártúrák meg az aligátorfarmok miatt érkező nyaralóknak van mivel elütni a holtidőt. Az esős napokat, amiből Floridának jut elég. Van itt minden az Universal Studio filmes múzeumparkjától az óceánirumokon, popkulturális múzeumokon át a Disney Worldig. Csupa gyerekbarát, interaktív komplexum az év nagy részén folyamatos teltházzal. A Kennedy Űrközpont látogatói központjának kicsit nehezebb a sorsa, majd' ötven évvel Armstrongék Holdra szállása után az átlagember számára tök közömbös az űrutazósdi.

A busz az Apollo/Saturn V Centernél rak ki. Ez már nem terepjárás, innen már múzeumtúrázunk. A Mercury-program és a Gemini nagyjából kimarad, a Holdra szállás programjával, az Apollóval kezd a tárlat. A busz és a kiállítás között még beterelnek egy tökéletesen berendezett irányítóközpontba színházi lelátóval, aztán hátborzongatóra vágott videókat vetítenek a falra, hogy mindenkinek meglegyen fejben, mekkora sztárok voltak ezek az cifra, rideg fémeszközök egy fallal odébb a hangárban. Kennedy lelkesítő beszéde, rakétatesztek, szovjetekkel versengő széthajtott mérnökök, kilövések: dráma és izgatottság fekete-fehér képeken, a kilövés képeire beremegtetett lelátó. Majd mikor már mindenkiben dolgozik a hidegháborús borzongás, nyílnak az ajtók és meglátjuk ezt:

Egy egész Saturn V rakéta, itt van mind a három fokozata, betölti hosszában a hangárt. Ez a rohamtempóban kifejlesztett folyékony hajtóanyagú óriásrakéta volt, amivel az amerikaiak a szovjetek elé kerültek a Holdra szállásért folyó meccsben. Mert a szovjeteknek is volt ám holdprogramjuk, még ha sosem ismerték el, hogy volt ilyen meccs is. Az ő mondásuk szerint az űrversenyt Gagarinnal és Tyitovval nagyjából megnyerték. Mindjárt hullámzik tovább a karaktertenger, de előbb erős videó a témában. Így lőtték ki a Saturn V-öt az Apollo 8 küldetésén:

A látogatóközpont Saturn V-öse nem replika. Az első szakasz még a statikus tesztekről maradt meg, ugyanúgy rajta az öt F-1-es hajtómű, mint azokon, amiket aztán ki is lőttek. A második és harmadik fokozatot eredetileg az Apollo-19-es küldetéshez gyártották, de azt a küldetést már meg sem tartották, így a rakétája megmaradt utókornak. A három gyújtási szakaszból álló rakéta ugye azért volt nagy ötlet, mert így miután az első szakasz elégette a hajtóanyagot, levált és a másodiknak már az első szakasz tömegénél kisebb terhet kellett emelnie. Majd ugyanez a harmadik fokozattal. 

Az első szakasz F-1-eseinek kellett a legnagyobb terhet mozgatniuk. Ahogy az Űrvilág.hu írja, ezek az 5,6 méter magas, 3,7 méter átmérőjű rakétamotorok mindegyike tengerszinten 6,77 meganewton tolóerőt szolgáltatott, amihez másodpercenként több mint 15 tonna üzemanyagot (kerozin és folyékony oxigén keverékét) égetett el. Ez a technológia még a nácik második világháborús rakétájához, a V-2-höz kötődik, ami persze nem véletlen. Ahogy a NASA első rakétáinak általában, a Saturn V vezető tervezője is az a Wernher von Braun volt, aki még Hitler alatt kezdte, aztán a háború végén mérnökeivel és tervrajzaival együtt inkább az amerikaiaknak adta meg magát és nem a szovjeteknek. 

Wernher von Braun az F-1-esek alatt
Wernher von Braun az F-1-esek alatt

A kisebb második, és az annál is kisebb harmadik fokozatot már hidrogén és oxigén hajtotta jóval kisebb tolóerővel. Az első fokozat 42 méter hosszú, tíz méter széles így elfektetve, ha leterítenénk egy óriási lepellel, a tér alatta önmagában kiadna egy hangárt. Van viszont itt még más. Az egyik sarokba például leparkolták az Astronaut Van-t, azt a kisbuszt, amivel az Apollo-11 legénységét a kilövőállásig vitték. Egy teljesen speciális busz nagy ülőlapokkal, amiken elfértek Armstrongék az űrruhájukban és ventillátorokkal, amiket rá lehetett kötni az űrruhákra, hogy ne főljenek meg a beöltözött asztronauták a rövid úton. 

A Saturn V sokkoló, cuki a kisbusz, de valahogy kispórolták innen a tárgyi emlékeket. Értem, hogy tele az USA múzeummal, mindenki kér magának egy darab űrtörténelmet, de mégiscsak a NASA otthonában vagyunk, juthatna ide még sok minden, ami megjárta az űrt, urambocsá', a Holdat. Az Apollo 11 parancsnoki moduljának is csak a mása került ide, egy szervizmodullal együtt áll a rakétacsúcs alatt. Armstrongék hárman nyolc napig voltak úton egy ilyenben a Hold felé és vissza.

Azért egy Lunar Rover Vehicle-t is leparkoltak az üvegfal mögé. Ez nyilván legfeljebb egy tesztpéldány lehet, mindhárom holdjárót, amelyik eljutott a Holdra, ott is hagyták a küldetés végén. Az Apollo 15-16-17-es vitt magával egyet-egyet, mert az első sikeres küldetések után már kezdte értelmét veszteni, hogy az űrhajósok csak a holdkomp körül sétálgatnak, kellett valami, amivel nagy távolságot lehet bejárni. A NASA megversenyeztette a dolgot, majd nyert a Boeing és a General Motors közös projektje, aminek vezető tervezője egy '56-os magyar migráns, Pavlics Ferenc lett.

A három küldetés három holdjárója összesen több mint kilencven kilométert gurult a Holdon. A sebességrekordot Eugene Cernan állította fel 18 km/h-s tempóval az emberiség eddigi utolsó holdutazásakor, az Apollo-17-en. Ugyanezen az úton történt, hogy Cernan és Harrison Schmitt elhagyták az LRV sárhányóját, amit egy felragasztott térképpel kellett pótolni, nehogy a felvert holdpor miatt beszíneződjenek és túlmelegedjenek az amúgy hófehér szkafanderek. A három út alatt ez volt a legkellemetlenebb hiba az autóval. Az ezüst-cink akksijának lehet, hogy nem lenne elég egy töltés, az aluváz, a titán kerekek, a villanyhajtás viszont jó eséllyel meg sem érezték az elmúlt 45-50 évet, és ma is használhatná a három LRV-t, ha lenne, aki arra járna. 

Van még egy sarok mindenféle apróságnak, de ott már alig lézeng valaki. Jó, az LRV sem mozgatta meg a látogatókat. A Saturn V előtt még előkapták a szelfibotokat, de a sokk hamar elült, igazából a kinti aligátorles volt az utolsó, ahol általánosan magas volt a lelkesedés. Velem egy izgatottsági szinten szemre egy hetvenes bácsi lehet, neki konkrét emlékei vannak azok az időkről, amikor ez itt mind még egy éles meccs fő kelléke volt. 

A legerősebb eredeti fogás a csokorba rakott látnivalók közül egyértelműen az Apollo 14 kapszulája. A harmadik sikeres Holdra szállás legénysége ezzel jött vissza miután megfékezte a kapszulát a légkör és beleestek vele a Csendes-óceánba – nagyjából abban az állapotban áll itt, ahogy onnan kiemelték.       

Búcsúzóul kapunk egy újabb előadást. Most vetítés helyett egy nagy színházteremben eljátsszák az első Holdra szállást ereszkedő holdkomppal, zászlókitűzéssel. Katarzis, vastaps, aztán elköszönünk az Apollo-programtól. 

                  III. fejezet (űrrepülés szárnyakkal)

Megvolt Tom Wolfe Az Igazak című könyve? A berepülő pilótákról, a legjobbak legjobbjairól, akik miután egy sivatagmélyi légitámaszpont fölött a legveszélyesebb kísérleti repülőket hajtják a határukig nap közben, este hatkor aszfaltra rakják, hogy mire besötétedik, lerészegedjenek a támaszpont kocsmájában egy sivatagi autós mókára a világ háta mögött? Az űrkutatás kezdetén nem volt kérdés, hogy a legjobbak legjobbjaiból kell választani, így állt össze a Mercury-program a hét legjobbal, az USA első űrhajósaival.

Alan Shepard, a Mercury hét űrhajósának egyike, közvetlen azután, hogy első amerikaiként megjárta az űrt. Az ott hátul a Freedom 7, egy Mercury-kapszula
Alan Shepard, a Mercury hét űrhajósának egyike, közvetlen azután, hogy első amerikaiként megjárta az űrt. Az ott hátul a Freedom 7, egy Mercury-kapszula

A Mercury-program hétje is tudta mind, amit a közvélemény nem: hogy bemássz egy rakéta tetejére fogott kapszulába, nem kell a legjobb pilótának lenni, elég tízembernyi bátorság. Idővel kijárták a NASA-nál, hogy minél több feladatot átvehessenek az automatikától odafönt keringve, de tudták, hogy hiába ünnepli őket hősként egész Amerika, azokban a bizonyos kocsmákban az ország légitámaszpontjain azon röhögtek a programból kimaradt kollégák, hogy egy betanított majom is képes elvezetni egy mercury-s kapszulát. Az Apollo-program aztán ugyanúgy berepülőpilótákat szívott fel, akik ugyanúgy szárnytalan konzervdobozok parancsnokai lettek. Majd eljött az űrsiklók kora.    

Az űrsiklós időkkel már egy tök más épület foglalkozik, újabb több perces buszozás, míg elérjük a nyugdíjazott Atlantis otthonát. Richard Nixon 1972-ben hagyta jóvá az űrsikló-projektet, amivel eldőlt, hogy onnantól évtizedeken át ebbe az irányba megy tovább az űrkutatás. Az volt a cél, hogy többször használható, költséghatékonyan nagy terhet és legénységet cipelni képes szerkezetet rakjanak össze, amivel jól menedzselhető sokféle munka Föld körüli pályán.

Összesen hat amerikai űrsikló készült. A Challenger még 1986-ban, a Columbia 2003-ban lett baleset áldozata; a megmaradt négyet szétszórták Amerikában: a Kennedy-nek az Atlantis jutott. Itt sem hagyták az információs táblákra a tájékoztatást, két oktatóvideós kör is van, mire bejutunk. Az első még csak egy szimpla vetítés egy sötét szobában, a második viszont erős előjáték volt:

A Saturn V-nél már betörte az állam a hangár padlóját, nem maradt minek leesnie az Atlantisra. Itt áll vastag acéllábakra rakva, 43 fokban a folyosó felé döntve, nyitott raktérajtókkal, fejünk fölé hajló robotkarral. Sokat látott már, ahogy azok a kopott hővédő csempék is rajta. Az Atlantis harmincháromszor járt az űrben, 4848-szor kerülte meg a Földet, 202 millió kilométer van az órájában. Megjárta a Mirt, tucatszor dokkolt az ISS-en és két űrszondát is ő indított el az útján, most meg itt áll bezárva bő hat évvel azután, hogy utoljára repült. 

Így szemtől szemben is látszik, hogy szép a forma, de nem tenném a repülő szócikk mellé illusztrációnak az enciklopédiába. Hogy lehet ilyen tömzsi törzshöz ilyen rövid szárnyat tenni? Úgy, hogy az űrsiklónak nem is repülnie kellett tudnia, inkább kontrolláltan zuhanni. Felszálláskor az óriási külső üzemanyagtartályra kapaszkodott, és repülős értelemben nem volt dolga, a rakéta részeként jutott ki az űrbe. Az űrben légellenállás híján ugye tökmindegy a formája, de leszálláskor már az jött, amiről a Mercury és az Apollo pilótái űrhajósai csak álmodhattak.

Sőt, még az űrben volt egy nagy feladat: leszállás előtt, Föld körüli pályán megfordították, hogy hasával az űrnek nézzen. Ilyenkor a farokrésze nézett haladási irányba, majd a manőverező hajtóműveit járatva lehetett lelassítani annyira, hogy csökkenjen a magassága, és visszatérhessen a légkörbe anélkül, hogy a nagy sebesség miatt légkörbe éréskor elégne vagy lepattanna. Ezt ugyan automatika végezte, de kiképezték rá a pilótákat, szükség esetén lehetett kézi vezérléssel is.  

A légkörbe érés volt a legkritikusabb, itt kellett bizonyítania a hőpajzsnak. Az orr és a szárnyak belépő élei kapták a legnagyobb hőterhelést, az egyre sűrűsödő légkörben 1500 Celsius fok fölé hevült a sikló felülete. Abból lett ugye a Columbia katasztrófája, hogy egy ilyen hővédő csempe még a fellövés alatt megsérült, így leszállásnál betörtek a forró gázok, meggyengült a fémszerkezet és darabjaira szakadt a sikló. A szárnyak a kontrollált leszálláshoz kellettek, de a már említett rövid szárny/vastag törzs-féle felépítés miatt nagyokat siklani így sem lehetett: az űrsiklók ereszkedési sebessége leszállás előtt nagyjából 3 kilométer volt percenként.

A leszálláshoz már kellett repülős tudás. Komplex, kockázatos művelet volt ez is, nem nagyon volt lehetőség újrapróbálkozni. Nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb érv az űrsiklózással szemben a veszély volt. A másik az ára. A program teljes költsége 175 milliárd dollár volt, ami a 135 küldetésre vetítve küldetésenként 1,3 milliárd dollárt jelent, azaz hiába volt a cél a relatív olcsó űrutazás, ezt négy évtizede alatt nem sikerült elérni. Utolsó éveire (a Columbia 2003-as balesetének hatása miatt is) már általános volt az űrsikló-ellenes hangulat az amerikai sajtóban, a tudományos világban, 2011-re le is állították az egészet. Bár rengeteget köszönhetünk a programnak, már tudjuk, hogy a Nemzetközi Űrállomás ellátása megy űrsikló nélkül is.

Az Atlantis volt az utolsó űrsikló, amit nyugdíjaztak, könnyen lehet, hogy egyben az utolsó űrsiklója az emberiségnek. A Mars-utazáshoz nem ez a jó irány, és mint kiderült, másra sem. Az űrkutatás egy nem rövid korszaka volt (a teljes Apollo-program negyed ilyen hosszú volt, és kilenced ennyibe került), de végleg vége. A SpaceX Falconjai mutatják, hogy újrahasznosítani rakétát is lehet, fölösleges keverni a repülést az űrutazással.  

Körítés ide is jutott. Vannak szimulátorok, ahol ki lehet próbálni a landolást az űrsiklóval. Landolást mondjuk egyet sem láttam, a legcifrábban csapták oda a látogatók a milliárdos technikát a vetített canaverali mocsárnak. Ja, azt még nem is mondtam: ha nagyon rosszak voltak az időjárási körülmények, az űrsiklókat várta egy leszállópálya az ország másik felén, Kaliforniában is. Volt, hogy az Edwards légibázisra kellett leszállni, de onnan az átszállítás miatt kábé egymillió dolláros fuvardíjjal kellett számolni, míg egy Boeing átcipelte a hátán a Kennedy-re.

Az űrsiklós időknek is megvolt a saját Astrovan-je, alá is parkolták az Atlantisnak. Mivel itt a legénység már hét fős volt, szemben az Apollo három főivel, a busz is nagyobb. Ezzel az átalakított Airstreammel vitték az űrsiklók legénységét a kilövőálláshoz.

                      IV. fejezet (túl a csúcson)

Az űrsiklós blokk után már csak bolyongtam space shoptól space shopig. Pokoli érzés 80 dollárt elkölteni az utazók szentháromságára (poló-bögre-hűtőmágnes), de nyugtat a tudat, hogy a NASA-val ellentétben a látogatóközpontja nem az adófizetők pénzéből működik: a belépőből és az ajándékboltból szedik össze a működési költséget.     

Benéztem még a Journey to Mars-ra. A Marsra küldött szondák méretazonos másai érdekesek, de nagyon átjött a gyér kiállításból, hogy a NASA-nak sincs sok hite abban, hogy ott is ők lesznek az elsők. Az IMAX-színház vetítését útba se ejtem, elég volt mára ennyi filmezés.

Egy jó program még volt, a nap asztronautájának előadása. Ezé a napé a 85 éves Jerry Carr volt. Külsőre mint bármely floridai nyugdíjas, csakhogy ő megjárta az űrt. Mit megjárta, miután tartalékos volt az Apollo-programban, az amerikaiak hetvenes években üzemeltetett űrállomásán, a Skylaben már parancsnokként szolgált. 84 napot volt odafönt, miközben mindenféle fémolvasztási, ötvözési, forrasztási kísérleteket végeztek, üstökösöket figyeltek, űrsétákat tettek, stb. Az eleve harmadházas előadáson a nagy törésvonalak űrből való fotózásáról tartott sztorizásnál aludt be a többség. Imádtam, de az IMAX-vetítés biztos nézőbarátabb volt.

A Rocket Garden alatt sétálgatni jó záróakkord volt, de a látogatóközpont az Atlantis-szal már bőven túl volt a csúcspontján, ahogy a NASA is az űrsikló-programjával. Nagy sikerei mind ott maradtak a huszadik században, és ahogy közeledünk az emberes Mars-utazás felé, úgy halványul majd minden érdemük és tűnnek egyre jelentéktelenebb szereplőnek. Most épp a SpaceX árnyékában. De ez ne zavarjon: a Kennedy Space Center kihagyhatatlan úti cél annak, aki Floridában jár. És ha már ott vagy, mindenképp nézd meg a kijárat/bejárat mellett az Astronaut Hall of Fame-et is, ott még akad látnivaló az amerikai űrprogram első totyogásairól, a Mercury-projektről. Nekem az sajnos kimaradt.

A végére pár hasznos infó: egy olyan egynapos felnőtt jegy, amivel én ezt a nagy kört mentem 50 dollár, de a jegyárakról mindent megtalálsz a látogatóközpont honlapján. Ha megnéznél egy fellövést, ha Floridában jársz, itt egy jó app, ami csilingel időben, nehogy lemaradj. Ha pedig nem csak az űrkutatás múltja, de a jelene is érdekel, tedd be a könyvjelzőbe az űrvilág.hu-t.