A „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” egy csomó más helyzetben is alkalmazható – például bármilyen használt autó megvásárlásánál, kiváltképp a veteránoknál, amelyek már sok évtizednyi használatot, kopást, törést szenvedtek el, azok folyományaként pedig valahogy karbantartották őket, valahogy felújították őket és valahogy talán még restaurálták is őket. Na, itt jön be az anyamegalánya-képlet: nagyon nem mindegy, hogy mennyire lelkes, mennyire pénzes, mennyire hozzáértő, mennyire következetes és mennyire jó szakemberi gárdát maguk mögött tudó tulajdonosok szerepeltek előttünk a mindenféle forgalmi engedélyekben.
Már csak egy hátsó sárvédőív-javítás – húszéves kor után szinte kötelezően bekövetkezik bármilyen autónál – is okkult művelet, pedig a karosszériamunkák közül ez egyike az egyszerűbbeknek. Mert lehet a rozsdaette kis lyukakba kittet tömködni, üvegszálas paplant rájuk húzni, majd kittelni, újságpapírt betömni, azt kittelni, alufólia-epoxiragasztó-alufólia-epoxiragasztó szendviccsel fedni, konzervdoboz-kivágatot rápopszegecselni. Ezek a nonkonform eljárások, mert a lyukat, hisz tudjuk jól, hegeszteni illik.
Az ám, a hegesztés! Merthogy lehet kicsit kivagdalgatni a lemezt a lukak körül és nagyjából formára kalapált ép lemezdarabkákat odapöttyözni – a sok bolygatás, anyaginhomogenitás miatt ez a megoldás nem lesz túl tartós, a sok meleg miatt vetemedik is a lemez. Aztán lehet javítóívet venni, amit aztán sokféleképpen oda lehet fogatni. Eleve jó kérdés, hogy a régi lemezt levágjuk-e, vagy otthagyjuk és rátegyük az újat, kívülről – ezt nevezi a népnyelv „borításnak”, de mivel az autó formája is megváltozik tőle, ezért manapság nem sokan alkalmazzák. Aztán le lehet vágni a régi, rozsdás elem nagyobb részét és oda lehet popszegecselni; élben, pöttyölve odahegeszteni; átlapolva, élben odahegeszteni; átlapolva, belefúrt lyukakba belepöttyözve hegeszteni (egész tűrhető, gyors megoldás); élben végigvarrni – utóbbit is lehet jól, lehet rosszul. A hegesztés is mehet villannyal (jaj!), ponthegesztővel (jobb), védőgázas hegesztéssel, lánggal. Aztán akad olyan is, aki rászánja a pénzt, és az egész hatalmas lemezdarabot lecseréli, bár veterán autónál ez sosem egyszerű, mert az utángyártott elemek kidolgozottságban a kellemetlenül pontatlantól a felismerhetetlenül más formájúig terjednek.
Ennyiből gondolom, mindenki sejti, hogy a módszerek sokasága más-más nyers felületet ad. Lesz közöttük hullámos, behuppant, lépcsős és varratokkal teli, de ragyás is. Az egyenetlenségeket pedig mindenféle kétkomponensű, bekeverés után megkötő masszákkal – kitt – hozzák formára a fényezők. Ha sok és jelentős az egyenetlenség, kitt kell a lemezre, a festés idővel nagy eséllyel megreped, a kitt és lemez között beindul a korrózió, az eltérő hőtágulási együtthatók miatt a két réteg elengedi egymást. A végső cél az lenne, hogy a lemezmunka eleve olyan formájú legyen, mint amilyennek a végterméknek illene lennie, s csak apró nyomokat kelljen eltüntetni mindenféle önszáradó trutyikkal. Na, az olyan karosszériás, akinek van szeme, tudása, türelme, eszköze, ideje úgy feltenni egy javítóívet, hogy az alig kér kittet, általában a Hold túloldalán lakik. Én tudok ilyet, egyet-kettőt – megfizethetetlenek és többévnyi várakozás után lehet bejutni hozzájuk. Vagy ebben az életben már soha.
Érdekes talán, hogy a fenti, számtalan módszer a mélyben jelentősen más végeredménye a laikus számára sokszor pontosan egyforma, egy ügyes fényező ugyanis elképesztő félrelakatolásokat is el tud tüntetni, aminek a frissen elkészült karosszérián legfeljebb annyi lesz a jele, hogy a neodímium magassugárzó is leesik a sárvédőről – ami köztudottan az egyik legerősebb lakossági mágnes. Évekkel később azonban, akár szép volt átvételkor, akár nem szép, a sok kittnek biztosan kárát látjuk.
A vicc az, hogy Nessy, a kék, 230-as állólámpásom hátsó sárvédői egészen tűrhetők, nem azokról akarok beszélni. Az ívcserés ótestamentumot csak azért írtam ide, mert jól tudtam illusztrálni vele, hogy javítás és javítás között micsoda óriási különbségek vannak – lesz, aki fényezéssel, kompletten megcsinál két ívet tizenötezerért, a másik karosszériás-fényező párosnál ugyanez százötvenezerbe kerül. És akkor még nem beszéltünk a motorgenerálról, ami végképp az okkultizmus melegágya...
Nessy öt lépésről szép, és olyan hangon dorombol, hogy az ember lélegzete eláll, de azért ez nem minden. Telis-tele van rossz megoldásokkal, és ezek közül még a karosszériája a legjobb, bár azon se nehéz fogást találni. Az anyjalánya-hasonlathoz visszatérve: Nessyt egy borzasztó aranyos és lelkes barátom újította fel sok-sok év alatt, az ő viszonya pedig olyan a megoldandó problémákhoz, mint négy hónapos kölyökvizsláé a gumicsonthoz. Imádja, rángatja, morog rá, megdolgozza, félredobja, megint felfedezi, őrült lelkesedéssel rohangál vele körbe, aztán kiköpi, mert közben megjött az igazi ebéd. Nos az ő játéka volt ez az autó – óriási izgalommal, sok helyen végtelen pénz beleölésével építette, másutt viszont összecsapta, mert szorította az idő és belefáradt. Az összkép, mondjuk úgy, vegyes. Ezt a kisebbfajta káoszt kell nekem eltüntetnem, hogy egy itt-ott németes eleganciával megcsillanó, de többnyire rossz és kellemetlen vasdarabból a végére egy látszatra jottányit nem módosult, de használat közben kellemeset gyúrjak. Kíváncsi vagyok, mennyire sikerül, mert rutin és valamiféle tudás lenne hozzá, ügyesség és szakértelem viszont annál kevesebb, ki meg nem adom a kezemből. Azaz maximum a Karesznak, esetleg Háda Szabinak, de ő úgyis mindig elfoglalt.
Mire az előző posztot megírtam az autóról, addigra túl voltam egyen s máson – megjavítottam a beakadt tolótetőt, kicseréltem az első lengéscsillapítót, rögzítettem az anyósülést, feltettem medvehéjakat az ülésekre, beállítottam a gázrudazatot, elzárhatóvá tettem a hideg levegő áramát és kicseréltem a kilométerórát egy másikra, amit a garázsom egyik ládájából túrtam elő, mert Nessy sajátjában nem mért a számláló. Utóbbival korai volt az örömöm.
Az állólámpás Mercedeseknek ugyanis – szinte mindnek – vannak szinte kötelezően előforduló, birtokbavételi hibái, ezekre mindenki jobb ha felkészül, amennyiben ilyen autót vesz. Volt eddig vagy tíz ilyen kocsim, s egy rettenetesen megkímélt, csoda 200-as benzineset leszámítva ezek a problémák ugyanis majdnem mindnél előjöttek. Fejből mondom a csokrot: fűtőmotor, kilométerszámláló, spricnieldugulás, bal első ablakemelő, hátsó Z-karok, hátsószélvédő-fűtés (ezt nem is szoktam megjavítani, mert ha működik a ventilátor, az állólámpa párátlanító rendszere páratlanul hatékony), ha szövet a belseje, akkor hátsó támla tetejének szétmállása, műszerfalrepedés (ezért kell napvédőt használni mindig, áprilistól októberig).
Naná, hogy a dobozból elővett óra is elkezdett ájuldozni, majd kis figyelmeztető haldoklás után teljesen ki is lehelte a lelkét. Hiszen az is csak egy használt állólámpás óra volt... Szerencsére klubtársam, Kastaly Zsolti jól ért ezekhez, el is vittem hozzá a két kilométerórát, pár nap alatt megvolt mindkettővel, most újabb húsz-harminc évig jól lesznek, mindez fillérekből. Ma Nes is tudja, mennyi utat falt fel, én meg sajnos azt is, hogy azalatt mennyi benzint... Sokat.
Az első megmért fogyasztásom arra a pár napra esett, amikor Szigetmonostoron, a Rosinantében tartottuk a céges szarpasszírunkat, bocsánat, hogy is hívják ezt civilül – lapújító konferenciánkat. Két út oda és vissza, kollégák fuvarozása Budapesten, volt benne dugó, fagy, országút, minden, belement közel százötven kilométer a kék griffmadárba. Madarat lehetett volna fogatni velem, 12,7-re jött ki a fogyasztás, azzal meg is békélnék. Azóta romlott a helyzet.
Addigra kicseréltem a szögletes Hella távfényeket működtető relét is; utóbbit egy törött fül tartott a helyén a motortérben, a szentlélek pedig össze. Amikor egy óvatlan mozdulattal egyszer korábban levettem a biztosítéktábla fedelét, naná hogy lepottyant, rövidre záródott két érintkezője, s a jól ismert amperszagról azonnal tudtam – vége. Sebaj, kábé három forint volt a cseredarab a Lehel úti Lomexben, most már megint van brutál távfényem – tényleg olyan erős, hogy a fák felém eső oldala megperzselődik, riadtpirosan izzó molyok menekülnek, majd hullanak alá üszkösen (éljen!), amikor rákattintom. Ez a beszéd. Egy férges alkatrész szintén megjavult.
Nagyon idegesített már az is, hogy a motortérnyitó kar szabadon lifeg a lábamnál, és mindig két kéz kell hozzá, hogy felpattintsam. Nem Mercedes ez így. Nem szeretek a lábtérben dolgozni, mert mindig rettenetesen kitekeredett pózban lehet csak hozzáférni a dolgokhoz, s ezzel sincs másként: mire felmértem, hogy az a baj, hogy csak nagyjából sikerült reprodukálni az oldalbetét vastag papundeklijének (gyárilag ezen még műbőrborítás is van) a formáját, és pont a nyitó rögzítésénél nincs eléggé kivágva, azért nem megy bele a két csavar a behegesztett anyába, hát, mentem volna valami indiai csoda-csontkovácshoz, de jobb híján este megperskindoloztam a nyekergő alkatrészeket.
Rodolfo-trükk a schnitzerrel, két perc múlva már kész volt a tökéletes burkolatforma, csavart túrtam, betekertem, most már áll a nyitókar, mint a Trump-tornyok. Zsolti csodálkozott is, amikor megmondtam neki, hogy csak két csavar hiányzott a lelki üdvösséghez - „nem az volt, hogy letört a konzol? Ja, tényleg, én letörtem, de utána bontottam egy ilyen kart, és még fel is szereltem a bovdenre, de azt hittem, hogy a kaszniból hiányzik az anya...” Hát, nem hiányzott.
A spricni sem akart működni. Amikor megkaptam az autót, a lábpumpát és két merőben idegen spricnifejet leszámítva az egész rendszer hiányzott az autóból, de az egyik első dolgom az volt még tavaly novemberben, a gyulai túra előtt, hogy pótoltam tartályt, szelepet, csöveket. Ám a kétágú, autós boltos, műanyag spricnifejekkel a lábpumpa nyomása köszönőviszonyban sem volt – ha teljes erővel megtalpaltam a pedált, két folton le tudtam mosni a géptetőről a port... Felforgattam hát a garázst és megtaláltam az utolsó két, eredeti, fémből készült, állólámpásra való spricnigombámat. Hogy hova lett vajon a többi? Volt vagy egy marékkal.
Ám ezek annyi ideje várták már a feltámadást, hogy teljesen elment a kedvük a működéstől. Elő az ultrahangos pucoló, ecet bele, zizegtettem őket négyszer négy percen át. Az egyik jó lett, a másik nem, ennek következménye, hogy a felém eső most a tetőt locsolja (akárhogy állítom), a másik épp csak szivárog. De a mechanikus pumpában az a jó, hogy kellően finom lábmunkával precízen be lehet állítani, hogy a működő, egyetlen jó spricni hova lőjön. A másik a Kati elé esik, nem olyan sürgős megjavítani... Régen úgyis csak egy ablaktörlő volt az autókon.
Megjött közben a gyári(as) csomagtérgumi is a némáktól, ledobtam hát azokat a hitvány szigetelésutánzatokat, amelyek eddig reménytelenül próbálták eljátszani a nagyon nem rájuk szabott szerepet, beragasztottam az újat, már nem ázik a csomagtartó. Nem volt olcsó, de legalább zár, bár ahogy látom, másik ragasztó után kell néznem, mert a sarkoknál jön föl, holott alaposan zsírtalanítottam a lemezt. Mindegy, majd nyáron.
Egy szeles napon, amikor már nem bírtam tovább az állandó ajtócsapkodást, elráncigáltam Bálint fiamat a gitárja mellől, és az utcán ajtót állítottunk. Be. Az állólámpásnál egy nem egyszerű művelet, mert az elsőket alul is, felül is előre-hátra, illetve ki-be lehet mozgatni a zsanéroknál, ráadásul maguk a zárak is állíthatók. A hátsók annyival szimplábbak, hogy azok csak ki-be mozognak alul és felül. Eltököltünk a négy ajtóval vagy másfél órát a jeges cúgban. Most minden rendesen nyílik-csukódik, de azért még lehetne igazgatni az első sárvédőn, a bal oldali ajtókon. Majd ha egyszer időmilliomos leszek. Sajnos a sokáig ferdén a lyukba találó vezetőajtó lerágta a szigetelés felső sarkát (ne rágd a gumidat, fiam!), ott most tombol a szélzaj.
De nemcsak ott, mert rájöttem, hogy erről az autóról is hiányzik az a szigetelésrögzítő fémsín, ami az első ajtók kédereit fogja a láthatatlan részen, az első élen az ajtóhoz. Persze megint Simon Laci sietett segítségemre, ahogy a leglehetetlenebb helyzetekben ez lenni szokott – a következő klubon felbukkant két sínnel a kezében. Hogy mit fizettem? Höhö, amit szoktam, egy köszönöm-öt... Nála nekem nem lehet többet.
Ezeket azonban még nem szereltem fel, csak a patenteket vettem meg hozzájuk, mert még várok az idei Ornbaura, hátha felbukkan ott valami szép, eredeti, bontott ajtótömítést. Az utángyártottakkal mindig baj van, eleve nem olyan gumiból készülnek, pár éven belül pedig elmállanak. Nem értem ezt – elfelejtett tartós gumit készíteni a gumiipar? Nincs kén? Már nem térhálósodik? Érti, akit a menyét szült.
Most, hogy megjött a meleg idő, mindinkább elkezdett zavarni, hogy nem tekerhetem le az ablakokat, nem nyithatom ki az elefántfület, az meg pláne nagy kín, hogy végre megint van egy tolótetős állólámpásom, ami tavasszal a világ egyik leghangulatosabb autója lenne, de a tetőt is zárva kell tartanom. Ugyanis büdös van. Akármilyen pici rést is nyitok a karosszérián, akkor is nagyon büdös.
Az a vicc, hogy a motor felújított, a karbik felújítottak, az egész keverék- és gyújtásrendszer profi berendezésen be lett állítva. Mégis fullasztó, ami jön belőle, zsíros, elégetlen szénhidrogén-felhő veszi körül Nessyt, ha jár a motor. Elmentünk vele Hévízre a március 15-i hosszú hétvégén, és az igazi kínszenvedés az volt, amikor az esőből a kocsiba menekülve, Bálinttal vizes kabátban beültünk a parkolóban, közben Norbi az anyjával valami műanyag biszbaszt keresett magának, önjutalmazásul, csak tudnám, miért. Vártunk hát a kocsiban Bálinttal, vizesen, húsz perc múlva megjött a két másik tag is a családból, de hiába volt végig nyitva az ablak, addigra jól teleleheltük a szélvédőket. Elindulunk a parkolóból, mindenkire rászólok, hogy beszélgetni tilos, mert így is sok a pára az utastérben, nem látunk, a fűtőmotor persze nem megy (a felújított másik otthon várja a beépítést a garázsban), lassú araszolás, töröljük az üveget, visszapárásodik, jön az útszűkület az utca torkolatában, turistahordák és autók keresztbe... utólag is elnézést kérek a gyalogostól, akit majdnem elütöttem, mert egyszerre jöttek mindenhonnan a mindenkik, s mindezt tejüvegen át szemléltem.
Szóval kéne valamit tenni ezzel a büdösödéssel, mert miközben fentiek történtek, mi a letekert ablakok mellett fulladoztunk a kocsiban, mintegy büntetésként. A fűtőmotornak hamarosan nekiállok, bár gyűlölöm a cseréjét, mert a fél autót szét kell borítani hozzá, de ez a büdös... Ez a büdös kifog rajtam.
De azért történt közben egy s más. Például egyik alkalommal, amikor átautóztunk anyukámhoz a hegyen, tőle hazafelé valami elkezdett zörögni hátul. Először a Pasaréti téri körforgalomban hallottam meg a zakatoló, daráló hangot, aztán a bukkanókon jöttek a csörömpölések végig felfelé a Kapyn. Nem kicsik, inkább nagyok. A Zöldlomb utcában félreálltam fél lábbal a járdára, hogy alánézzek, és mentsem a kipufogóból ami menthető, mert biztos voltam benne, hogy az szakadt le. De nem, állt mint a cövek, a kerekek se lötyögtek. Hibátlannak látszott minden. Zörgés, zakatolás maradt.
Aztán elmentünk ebédelni a Hummus-bárba, s ahogy az Új Udvar mélygarázsába zörögtem, muszáj volt letekernem az ablakot, hogy átvegyem a parkolójegyet. Úgy maradt. Mármint az ablak, nem a parkolójegy. Boldogan költöttem el az ebédet, annak tudatában, hogy ott vár minket a parkolóház mélyén nyitva hagyott, amúgy is bezárhatatlan, kopogó valamijű, de legalább büdös állólámpás. Jobb étvágyat csinál az ilyen, mint a Jäger. Ilyenkor az ember nem a hat henger mennyei eleganciájára, a tolótető részegítő nyitottságára, a gyönyörűen számláló órára gondol, hanem arra, hogy felgyújtja.
Délután volt egy szabad óra-másfél, mert a gyerekek tanultak, az oldalamat meg fúrta a kíváncsiság. Felemeltem az autót, levettem a kereket – hát peeeersze, a Z-kar szakadt le, mint minden eddigi állólámpásomon, sőt, az Erán is (hiszen a 123-asban ugyanez a futómű van). Egy kis fémpálca, két végén ellenkező irányban álló gömbcsuklókkal, ezeken át kapcsolódik a futóműhöz a gyenge kis hátsó keresztstabilizátor. Nem érezni igazán, amikor nincs bekötve, mert az autó billegését a masszív első keresztstabik mérsékelik, ez a hátsó inkább csak arra való, hogy kicsit alulkormányozottabbra hangolja az autót (mármint hogy ne megpördülni akarjon, hanem inkább orral kifelé menjen az ívről, ha megcsúszik). Annyira meg én nem tolom neki, mert akkor helyből belepuszilok a 17 literbe...
Másnap vettem két új Z kart, valami nyolcezret fizettem, ebbe se haltam bele, de közben, még azon a szombaton, ha már egyszer felemeltem az autót, megnéztem a kipufogót is – mert ugye, se csápos emelőm, se aknám, eddig nem volt rá érkezésem. Új az egész kipufogó a kocsi alatt, egy utángyártott, de elég korrektnek látszó Karkus-féle rendszer, rajta semmi rozsda. Beindítottam a motort; nini, sziszeg a hátsó dob tövében. Oké, akkor azt a kifújást megbosalpasztáztam, összébb ütöttem a csatlakozásnál, jól ráhúztam a bilincset.
De a rendszer szelelése szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy elöl is ereszt? Pedig meg mertem volna esküdni, hogy dicht a kipufogó, hiszen a kifújást hallani... Ezek szerint nem, vagy nem mindig. Merthogy megemeltem a kocsi másik oldalát (igen, ott is kicseréltem a Z kart, ha már), alácsúsztam. Hoppá, egész komoly kipufogó van a 230-as alatt, a két, háromhengernyi csoport gázai hamar egybekelnek fent, de utána a két cső hosszan, párhuzamosan fut le az autó alá, majd jó messze hátul közösülnek csak. A tűzfal alatt emiatt két csőcsatlakozás van, egymás mellett. Odatettem a kezem - mindkettő kifújt járó motor mellett, amelyik befelé esett, az elég erősen. Tíz perc fetrengés, ennyibe telt bepasztázni, majd Bosal-szalaggal körbetekerni a kettőt. Járattam öt percet a motort, hogy kicsit megszilárduljon, aztán nekiláttam másnak. Az ablaknak, hiszen be szerettem volna zárni a kocsit, a garázsban viszont elfoglalta a helyét a szétszedett Alfa, aminek amúgy sincs még rendszáma, tehát ki se parkolhatok vele az utcára.
Ajtókárpit le, zseblámpa, tükör elő, vizsgálni kezdtem az ügyet. Aha, az ablaküveg kiugrott a gumis, vászonborítású sínből, amit szokás szerint elengedett az ő tartósínje, amibe gyárilag beleragasztották. Ezért akadt be. Ablak vissza a sínbe, felteker, vakargatás, féktisztítózás, ragasztó rá a sínre és a foglalatára, tíz perc, sín helyére nyom, oké, már nem jössz ki. De az ablak még mindig lötyögve, bénán, meg-megakadva mozgott. Ez még mindig nem okés.
Rájöttem, hogy aki utoljára itt járt előttem, nem tudta, hogy az ablaksínt magát is be lehet, sőt, nagyobb belepiszkálást követően kell is állítani. A zsanér felé eső sínrész alsó csavarja ugyanis ovális lyukba tekeredik be. Ezt ki kell lazítani, az üveget le kell ereszteni, hozzáigazítani a sínt, fel-letekerni, hogy megnézzük, könnyen, de azért elég passzentosan megy-e, aztán meg kell húzni a csavart, pontosabban az anyát. Tessék, most jó, ennyivel kellett volna többet foglalkozni vele összerakáskor, hogy egy későbbi tulaj ne szívjon vele. Mennyi volt ez, talán húsz perc?
Ha már ott jártam, úgy döntöttem, kicserélem a külső tükröt is, az ugyanis annyira rárohadt a szárra, hogy lehetetlen volt megmozdítani. Ki is vettem belőle az üveget anno, hogy megfújkáljam WD40-nel a tövénél, még a csavart is kis híján kitekertem belőle, hogy szabadabban mozogjon – csak aztán letört. Azóta nem tudom pontosan, mi tartja a tükörházat a helyén. A rozsda... Tehát a cucc teljes cserére szorult, én meg rég elő is készítettem a cseredarabot.
Eeegen, jól emlékeztem. Pocsék helyen van a két csavar. Ezért nem repültem én ennek azonnal, s ezért tért vissza mindenféle, verejtékes, kombinált szívatásos rémálmaiban a tükörcserével fűszerezett fűtőmotorcsere. Az egyik csavar mondjuk, még éppen látszik, van is egy lyuk az autó belső lemezén, amin át be lehet dugni hozzá egy csuklós stekkerfejet, de a másikról csak tudom, hogy ott van valahol. Arra is emlékszem, hogy 10-es kulcs való rá, de nem megy rá a dugókulcs, csak a villás. Hol is van...?!
Aha, a mutatóujjam hegyével, ahogy benyúlok a felhúzott ablak mellett, éppen érzem a fejét. Ami képzeletből történő geometriai modellezés ezt követően jött, arról inkább nem számolnék be, legyen elég annyi, hogy mire kimásztam az ajtóból, már századmilliméteres pontossággal tudtam öt másodperc alatt dodekaéder-csonka kút áthatást szerkeszteni, segédeszköz nélkül, csőtollal. Hável Gyuri bácsi biztos büszke lett volna rám, egyem a szívét, ugye ő volt, aki háromszor egymás után kivágott ábrázoló gyak-IV-ről '88 januárjában.
Az ám, kivenni még könnyű volt, hiszen két csavart letekertem, aztán annyi. De visszatenni!
Egy perc alatt visszavarázsoltam az anyát az első tőcsavarra, ezen fellelkesülve pedig azonnal lepottyantottam a másikat. Mágnesért be a garázsba, kiszed, újra nekifut. Megint. Megint. Majd megint... Nem tudom, próbáltatok-e már a földön kicsi emelt guggolásból, derekat enyhén elcsavarva, vállat üregbe tolva, kézzel felfelé piszkálva egy tenyérnyi vastag, szem elől elzárt üregben, egy ferde tőcsavarra alátétet és anyát rákapatni, de ha nem, hadd meséljem el: nem nagy élvezet. Azt hiszem, százszor ejtettem le a nyüves alátétet s anyát, a végén már vastagon bezsíroztam a csavart, hogy hátha legalább az alátét rajta marad a tapadás miatt, aztán az anyát villámgyorsan ráküldöm. De a zsír – érdekes módon – csak még olajozottabbá tette a lepotyogásokat. Nem tudom, félóra után hogy sikerült, de az biztos, hogy én azt a tükröt még egyszer onnan le nem szedem... Most már csak a tükörlapot kell benne visszacserélnem, mert ez meg nagyrészt vak.
Végre, valahára van egy majdnem teljesen jó bal első ajtóm. Jól nyílik-csukódik, minden ablaka szépen mozog, van rajta beállítható tükör és – pláne, hogy most megigazítottam, kicseréltem, vissza is ragasztottam néhány renitens bolhát – áll a kárpit is rajta. Már csak az az ajtógumi kell, és teljes lesz a boldogság. Na, ilyen sziszifuszi munka kipofozni egy restaurált, de vasvillával összehányt veteránautót. Persze lehet, hogy csak nekem, mert akadnak, akiknek jó lett volna úgy is, ahogy volt. Erre mondom: nem kell mindannyiunknak egy tálból cseresznyéznie.
A kipufogó szelelése felvet pár gondolatot. Még akár az is lehet, hogy attól volt olyan rettentő büdös az autóban, mert épp az utastér alatt fújta ki magából a sok elégetlen szénhidrogént. De nekem gyanús, hogy még mindig nagyon büdös, ami a legvégén kijön, hiszen a csomagtartó olyan, mint valami kipufogógáz-csapda – amit oda beteszel, azt egy hétig szellőztetni kell. Próbáltam betolt csővéggel, kihúzott csővéggel (ez kötelező elem az állólámpáson, tessék csak gyári fotókat nézegetni, ráadásul a lefelé hajló betétes csak dízeleken és csak 1974 után volt, tehát ilyen kell, mint az enyém, egyenes), nem lett változás. Pedig abban biztos vagyok, hogy negyven évvel ezelőtt ezek nem fingták tele a csomagtér tartalmát mindenféle borzalmas gázokkal, még emlékszem is rá. Itt baj van magukkal a gázokkal is, ahogy azzal szintén, hogy a hévízi fogyasztás 14,5 literre jött ki.
Az elméletem: a karburátoros műhelyben a kipufogó végén dugták be a szondát, hogy gázösszetételt mérjenek, és mivel új volt a kipufogó, nem gyanították, hogy szivárog a rendszer. A szivárgás meg azt jelenti, hogy plusz oxigén jutott a kipufogógázba, ami a műszernek azt jelenti: szegény a keverék. Ezért egyszerűen túl dúsra állította Robi; mondjuk nem kárhoztathatom miatta, mert a kipufogó tényleg nem az ő dolga – nyilván ha ordít, szól, hogy nem tud hiteles mérést végrehajtani a kocsin. Tessék, mehetek vissza megint.
Amikor mindezzel kész voltam, a kínlódásokért cserébe az Oldtimer Premierre menet kaptam egy csodás utat Nessytől. Leereszthettünk ablakot, ki- a tetőt, suhantunk a szagtalan, már biztonságosabb autóval a gyönyörű tavaszban. Délután negyed háromkor esett ez, mert Csikóséknál a szombat reggel akkor van. Mondtam is Katinak, hogy mások már hajnali hétkor itt szoktak tobzódni, mi csak bő öt órával vagyunk odébb. Nekem amúgy van egy olyan alteregóm, amelyik szombaton felkel korán, táskás szemmel együtt kavargatja a savanyú kávét a többiekkel, szívja magába a reggeli szénhidrogéneket és éljenez az elsők között begördülő Zaporozseceknek, Trabiknak, NSU-knak és Oldsmobile-oknak. Csak az az én nincs használatban, most ez a másik működik, nehezen ébredő, utána még nehezebben mozduló családdal a hátán. De azért csúsztatok ám: nekem azon a hétvégén két cikkem is megjelent, szombaton például az esseni autóáras, gigaszopásos, überkomplikált lapozgató, amit öt napig írtam, és ami olyan sok adatot tartalmazott, hogy egész délelőtt javítgattam, holott két nappal korábban azt hittem, annál kerekebb már nem lehet.
A slusszpoén? Hazafelé belehajtottunk egy gödörbe, nyekkent valami, azóta újabb kopogás, és megint büdös van. Mégse ártott volna kicserélni azokat a rühes, repedezett kipufogófüggesztő gumikarikákat? Tessék, állhatok neki megint. És még én prédikálok precíz szerelésről (nyilván, mert ha mindent precízen csinálnék, többé az életben nem mozogna ez az autó).
