Gabi barátom megkért, ugyan beszéljek már egy patent kis tréler eladójával, mert az ő németje elég gyenge, és gyaníthatóan a német kereskedő a magyarral és olasszal van ugyanígy. Egy gyors és lényegre törő telefonhívással tisztáztuk a legfontosabbakat, amit az utánfutó műszaki állapotáról tudnunk kellett, illetve fontos volt megtudni, hogy fix árról beszélünk-e, vagy irányárról – ugyanis nem szerepelt sehol a hirdetésben, hogy fauhábé (VHB, azaz Verhandlungsbasis, úgy is mint irányár) lenne. Ezen a ponton szerintem volt egy kis szemforgatás a vonal túlsó felén, mert csak annyit kérdezett, na jó, mégis mennyit akarunk kínálni?
Mondtam, hogy mivel nem én vagyok a vevő, nem tudom sajnos megmondani, de nem is az a cél, hogy most előre benyögjünk valami arcátlan összeget. Gábor is látott már autó adás-vételt párat, állt a pénisz mindkét oldalán, kevés annál idegesítőbb van, mikor valaki már a telefonban, a portéka valós ismerete nélkül benyögi a fele árat. Vagy esetleg rögtön azt kérdezi, mi az alja (már hogy az árnak). Nem csak nálunk, de a németeknél is utálják az ilyesmit, sokan bele is írják a hirdetésbe, hogy Nix letzte Preis (ami kábé a „nincs mi az alja tesó/főnök” német megfelelője).
Abban maradtunk, hogy átadom az infókat, aztán a vevőjelölt az ismertetett hibák és elvégzett javítások ismeretében dönt, és visszahívom az eladót. És ez pontosan így is történt, jeleztem a német úrnak, hogy van egy (a kiindulási árhoz képest egyáltalán nem pofátlanul alacsony) összeg, amit hogy ha elfogad, egyik reggel megjelennénk nála, és ha mindent rendben találunk, visszük is az árut. Ezt muszáj volt előre megbeszélni, mert amikor az eladó tudja, hogy kimondottan az ő portékájáért utaztál vagy ezer kilométert, sokat romlik az alkupozíciód. Azt is megdumáltuk Gabival, hogy szívesen kirohanok vele, mert jó az, ha van valaki, aki beszél elég jól ahhoz németül, hogy segíteni tudjon az ügyintézésben.
Emberünk azonnal rávágta az ajánlatra, hogy persze, annyiért rendben van a dolog, menjünk és vigyük a trélert. Mi úgy számoltunk, hogy egy viszonylag kényelmes vasárnap esti indulással hétfő reggel a kereskedésben kezdhetünk, gyors szemrevételezés, próbakör, aztán a pénz átadása és a papírmunkák elintézése után huss haza. Nem akartunk sok időt a dologra fordítani, Gábornak is volt elég tenni valója, nekem is – ha sikerül jó tempóban csinálni a dolgokat, még hétfőn hazaérünk.
Németország keleti részében volt a kereskedés – mármint úgy keleti, hogy ex-NDK-s területen, a régi NSZK-NDK határhoz egész közel. A faluban nem volt nehéz megtalálni a telepet – egy Verdák-stílusú Audi TT, egy PT Cruiser kasznis Monster Truck-szerűség, egy Mi-2-es helikopter és egy villamos állt a bejáratnál. Az biztos, hogy tudja a főnök, mivel kell felhívni a cégre a kuncsaftok figyelmét.
Maga az adás-vétel egészen eseménytelenül zajlott, az egyetlen pici értetlenkedést kiváltó momentum az volt, amikor megkértük a kereskedőt, hogy tegye már meg, hogy a három egyforma mintájú gumihoz passzoló pótkereket cserélje meg a nem passzoló negyedikkel. Mondta, hogy de hát ugyanaz a méret, ugyanúgy radiál gumi, tök felesleges. A dolog teljesen szabályos, rendőr neki ilyesmiért még sosem szólt.
Mi viszont elmondtuk neki, hogy nagyon nem mindegy, hogy németként, német rendszámos autóval húz-e valaki egy trélert német nyelvterületen, vagy egy magyar rendszámú kisbusszal cibál egy német rendszámos utánfutót. Mert különösen Ausztriában tudja ritkaföldfém mágnesként vonzani egy ilyen fogat a pandúrokat, és mi, ha nem muszáj, nem tennénk ki magunkat felesleges vegzálásnak, jobb a békesség. A szerelője pikkpakk átcserélte a kerekeket, mi addig az irodában elintéztük a papírmunkát, pénzezést.
Emberünk még abban is segített, hogy a helyi okmányirodában elintézzük az ideiglenes rendszámot a trélerre. Ez a művelet, onnantól, hogy leparkoltuk a fogatot, odáig, hogy felpattintottuk a frissen készült rendszámot, mintegy 30 percig tartott. Ennyi idő alatt megkötöttük a biztosítást, elkészült az ideiglenes forgalmi engedély, az azzal kapcsolatos összes papírmunka, a rendszámkészítő gépen legyártották a piros szegélyű Überführungskennzeichent (ezt, mivel a jármű külföldre szállításához adják a németek, sokan Exportkennzeichen néven ismerik), az ügyintéző hölgy kijött, szemrevételezés módszerével leellenőrizte az alvázszámot, és jó utat kívánva el is köszönt tőlünk. Ja, mindezt úgy, hogy nem volt időpontunk, nem volt várakozás, egyszerűen csak beestünk. Az is igaz, hogy mesélték, nagyobb városokban bizony akár hónapos várólista is lehet a Zulasungsstelléken.
Még visszamentünk a kereskedésbe pár apróságért, de már nagyon rajtunk volt a mehetnék. Csak hogy most, hogy már elintéztünk mindent, és mindenki megkönnyebbült, rendesen körbenéztünk a bemutatótérben. Ó, anyám, mik vannak itt! Nagyon komoly Ostalgie-gyűjtemény, azaz keletnémet-nosztalgiázós tárlatot nézhet meg bárki, aki nepperünkhöz betér. (Ostalgie: az Ost, mint kelet és a Nostalgie, mint nosztalgia szavak összevonásával született a szó) Az azonnali indulásnak persze lőttek, hát ki tud félbehagyni egy olyan tárlatvezetést, ami egy endékás rendőr ETZ 250-essel kezdődik, a keletnémetek egyik első tévékészülékével folytatódik, és még azt is megtudtuk, hogyan tankolhattál a DDR-ben éjjel, annak ellenére, hogy a kutakat bezárták este?
Nagyon sok időt nem töltöttünk nézelődéssel, ügyesen sikerült, ha nem is bukófordulóval, de gyorsan hazairányba fordítani a fogat orrát. Én még éjfél előtt hazaértem, Gabi sem sokkal később állította le a motort otthon. Azóta pár „Volkspolizei MZ ETZ” keresésen túl vagyok, és most már azt is tudom, hogy az elektromotoros szirénát egy speciális relé vezérli ezeken a motorokon – az eBayen találtam egy vadiújat, 250 euróért bárki megveheti :)
Sok duma helyett kattintsanak bármelyik képre, a galériában ott az összes fotó és a hozzájuk tartozó képalákban az információk. Irány a galéria, hidd el, érdemes!
