Tipo 163: minden szupersportkocsi ősapja
Az Alfa Romeo Tipo 163-as az autótörténet legnagyobb misztériumainak egyike: bár minden jel szerint készült belőle egy példány, ez valószínűleg még a kipróbálásig sem jutott el, mielőtt megsemmisült volna. Pedig a középmotoros, 16 hengeres, áramvonalas gép legalább húsz-huszonöt évvel előzte meg a saját korát.
A különös prototípus története az 1930-as évek második felére nyúlt vissza. A nagydíjas versenyzést állami támogatásból, azaz lényegében végtelen keretből űző német Mercedes és Auto Union csapatok kezdték uralni, és az évtized elején még kivételesen sikeres Alfa Romeo csapata másodhegedűs szerepbe kényszerült. Az olaszok azonban nem nyugodtak bele a helyzetükbe, ami számos érdekes műszaki megoldáshoz vezetett.
Próbálkoztak kétmotoros autóval – a híres Alfa Romeo Bimotore összesen 540 lóerős volt, és 360 km/h felett száguldhatott, de túl sokat fogyasztott ahhoz, hogy sikeres legyen – később pedig kompresszoros, V12-es és V16-os versenyautókat is bevetettek.
Ez utóbbiakat már a vezető tervező szerepét Vittorio Janótól 1937-ben átvevő, spanyol származású Wilfredo Ricart elképzelései alapján építették, aki saját fegyvereikkel igyekezett megverni a németeket: még nagyobb hengerszámmal, és még nagyobb kompresszorokkal. A háború miatt elmaradó 1940-es szezonra még egy középmotoros, együléses versenygépet is építettek az Auto Unionok mintájára, az 512-est.
Ekkor már javában folytak a harcok Európa-szerte, de a munka az Alfa Romeo versenyosztályán tovább folytatódott. Miközben autók helyett is Daimler-Benz repülőgépmotorok készültek az Alfa Romeo üzemeiben, Rickart és csapata valószínűleg már a németek háború utáni legyőzésére készülhetett.
Ebben az időszakban, 1938 novembere és 1941 júliusa között születtek meg egy a merőben újszerű Tipo 163 tervei is. Ez egy zárt karosszériás sportkocsi lett volna, amelyet a nagydíjas autók technikájára építettek. A motort az 512-eséhez hasonlóan a kétüléses vezetőfülke mögé építették volna a fennmaradt rajzok szerint. Egy 3 literes, 180 fokos hengerszögű, 64 szelepes 16 hengeresről lett volna szó, amely a Rickarték tervezte legutolsó nagydíjas versenymotorból alakítottak volna ki, a kompresszor elhagyásával. A teljesítmény így, nyolc karburátorral, 7500-as fordulatszám körül 195 lóerő lett volna. Ez jóval kevesebb a feltöltött változat fékpadon mért 490 lóerejénél, de ennek megfelelően a fogyasztás elfogadható maradhatott, és nem volt szükség speciális, alkohol-alapú üzemanyagra sem.
A Tipo 163-as, amelynek a kidolgozását a később Ferrari motortervezőként híressé vált Gioacchino Colombo végezte, más területeken is a korszak csúcstechnikáját képviselte. Áramvonalas karosszériája a csőváz felett elektronfém burkolatot viselt volna. Ez ultrakönnyű magnézium-alumínium ötvözet, amely lehetővé tette, hogy az autó menetkész tömege a komplikált motor ellenére csupán 880 kilogramm legyen.
A tervek szerint a későbbi szériaváltozatba másik motor került volna, egy egyszerűbb V12-es, de végül csak egyetlen 16 hengeres prototípus épült meg, és a fejlesztés a háború miatt félbeszakadt. Rickart szakértelmét az Alfa Romeónál egy új repülőgépmotor tervezésére fordították – állítólag egy 28 hengeres, négysoros csillagmotort kezdett tervezni, amely végül nem valósult meg – a háború után pedig visszament Spanyolországba, ahol a Pegaso vezető tervezője lett.
Az egy szem megépült 163-asról a háború után szórványosan még lehetett hallani: egy 1946-os újságcikk még említi az Alfa Romeo bevethető versenyautói között, aztán eltűnt. Valószínű, hogy egyszerűen elbontották a lassanként elavulttá váló gépet, amely csak a helyet foglalta az Alfa prototípus-raktárában.
A fennmaradt tervek és vázlatok alapján korszakalkotónak tűnő jármű így afféle legendává vált, amelynek a létezéséről is kevesen tudtak. Közben viszont szép lassan elért oda a világ sportkocsiépítése, ahová a 163-as is mutatott. Az 1950-es évek végére kezdett elterjedni a versenysportban a középmotoros építésmód, és az 1960-as évek hozta el az első, ilyen felépítésű utcai szupersportkocsikat – ezek jellemzően a versenypályára szánt autók rendszámos változatai voltak. A lényeg azonban az, hogy a szupersportkocsik építési elvei azóta is a Tipo 163-assal kitaposott ösvényt követik, ettől eltérni csak a legújabb, elektromos hajtású sportautókkal kezdtek a gyártók.
