Az alap koncepció szerint valami törpe ferdehátút szerettem volna vásárolni - hogy beférjen a garázsba a 330Ci mellé - lehetőleg valami nagyon egyszerű, szívóbenzines motorral és legyen benne egy kis bugi, legyen jó színe és egy tetőablak is oltári nagy királyság lett volna. Igazából egy hot hatch lett volna az igazi, főleg mióta nálam volt egy hétre az új Swift Sport tesztautó (ami szerintem az egyik legjobb új autó ma a piacon), de 5 kiló alatt már szemetet sem lehet találni ebben a kategóriában, nemhogy műszakis autót. Nagyjából fél év volt a kiválasztás folyamata, így volt idő mindent végiggondolni – volt is néhány csavar ez idő alatt, illetve megvolt az első évem a TC-nél is, mint külsős címlapper, ünnepeljünk hát, juhééé!
Olasz és francia kis autók jöttek számításba (a sztereotípiákkal ellentétben én mindkét nemzet autóit imádom, talán jobban, mint bármi mást), viszont mivel a franciákat dízelekben tartom erősnek, így inkább az „itáliánó porbafingó” gépekre cuppantam rá, mivel városi kis rohangálós, oviba járós szerepet töltött volna be. Olyan esetekben szerettem volna használni, amikor a modernnek számító, Euro 6-os, dízel kombimat sajnálom beindítani, viszont a táv gyalog már sok lenne. Hiába van közel az ovi például, de két kómás törpével, szakadó esőben lassan fogynak a méterek. Tudom, nagyanyáink gyalog jártak két faluval arrébb, lisztes zsákokkal a nyakukban, 7 gyereket cipelve - pudingok vagyunk, na.
Eleinte kis Fiatokat néztem, Seicento és Cinquecento vonalon, a végén már néhány Uno és Punto is szóba került, de valahogy azok egy picit unalmasak, legalábbis az itthoni fapad, egyen színű változatok miatt. Seicento helyett inkább a Cinquecento lett volna az érdekesebb számomra, egész egyszerűen jobban tetszik a kocka külseje és beltere. Egész jó színekben gyártották, igazából még egy kis motoros 0.9-es benzines is jó lett volna. Bérlőinkhöz elugrani, szüleimhez átvinni valamit, közeli boltba, postára, bankba elgurulni, ilyesmire tökéletes lenne, közben pihenne Serpa, a dízel kombi és a sorhatos kabrió, nem beszélve arról, hogy az olthatatlanul, az agyamban viszkető autóvásárlási lázat is enyhíteném, ezt hívják win-win szituációnak.
Az azért érezhető, hogy nem volt sürgős a dolog, de hosszú távon mindenképp sokat tudtam volna tolni a családi kombi (ami ismét lehozott egy olajcsere periódust hiba nélkül) élettartamán és fenntartási költségein. Viszonylag fillérekért mennek ezek a kis autók, de ritka a szép állapotú, nem elrohadt, érdekes színű, tetőablakos változat. Márpedig én valami, picit különlegesebbre vágytam. Húztam sokáig a dolgot, volt 1-2 egészen tűrhető, sárga Cinquecento Sporting, az 1.1-es big block-kal, de valahogy mindig lecsúsztam róluk, valószínűleg a sors is közrejátszott, mert végül más irányt vett a keresésem.
Sokan nem értették, hogy miért kímélek meg egy ilyen jelentéktelennek mondható autót, hiszen se az értéke nem fog fentebb menni, se érdekesnek nem mondható semmilyen szempontból. Innen nézve valóban semmi értelme az egésznek, viszont ha azt nézzük, hogy ez egy minden, számomra fontos kényelmi extrával ellátott, kényelmes, tágas autó, amivel se egy esküvőn, se bármilyen üzleti környezetben nem kell szégyenkeznünk, akkor azt gondolom érdemes rá az átlagnál jobban odafigyelni – már csak azért is, mert a konfigurátor szerint, ha egy ilyet szeretnék újonnan, akkor tíz 10!!!! millió forintot kellene rádobnom az enyémre. Az pedig sok...
Március környékén adtam el a Ladát és már akkor tiszta volt, hogy a BMW-t továbbra sem szerettem volna befogni második autónak – nem szobornak tartjuk, használva van rendesen, élvezzük minden percét négyen, családilag (ezért is nem MX-5 lett), jártam vele szép időben munkába, de vannak helyzetek, amikor sajnálom. Szar időben, latyakban nem megyek vele, ráadásul hébe-hóba tesztautót is át kell vennem és az importőrök tőlem számítva általában a halál kékeres falloszán találhatóak, ráadásul mivel "one man show" vagyok, így egy hétre ott is kell hagynom az autómat, ezért nyugodtabb lettem volna, ha valami olcsó szutykot zúz le a parkolni nem tudó „Icanéni aIgnisszel”.
A BMW egyébként nagyon jól teljesített, csináltam rajta egy olajcserét Attila barátomnál – szerintem élete leghosszabb olajcseréjét látta, hiszen alapból nem kapkodtam, ráadásul rossz szűrőt adott a Bárdi, este hétkor pedig már esélytelen volt újat szerezni, de erről majd egy későbbi, karbantartós posztban részletesebben beszámolok. Voltam vele kempingezni is, Zozi barátommal (ő a másik BMW-vel volt a képen - F31 320xd), igazi lazulós hétvége volt, nagyon élveztem. Az érdekessége, vagyis a további családi autós vonatkozása az egésznek, hogy a képen látható autó azóta Apukámé lett. Egy ideje már szívja a vérét, aztán egyszer lebeszéltem neki az üzletet, be is szálltam kicsit a dologba, így bővült a BMW-s vonulat is a családban. Zozi barátom nagyon vigyázott rá és mindent megcsináltatott rajta, amire kényes ez a típus (vezérléscsere például), úgyhogy azt gondolom, hogy elég jó vétel volt, neki pedig nem kellett szívnia a neccesebbnél neccesebb kamunepperekkel. Az unokák, vagyis a gyerekeim pedig csak nagyobb biztonságban vannak ebben, mint az SX4-ben. Mindenki jól járt, Isten éltessen Apu!
Rengeteg típus lebegett a szemem előtt, néztem kis Saxo VTS-eket, de abból, ennyiért legfejlebb 1.4-est találni, néztem régi kocka Pandákat is, azokból a jók már 1 millió fölött tartanak az árversenyben, Lancia Ypsilonokat, gyakorlatilag mindent. Közben viszont ahogy telt az idő, megváltoztak a szempontok is. Ez javarészt annak köszönhető, hogy munkahelyet váltottam és hirtelen a kis benzines autó vásárlása teljesen értelmetlenné vált. Gyakorlatilag egy, már régóta tervezett karrier szünetet is tartottam a két hely között – ez volt az elmúlt sok év legszebb két hónapja. Aki multiknál dolgozik, ráadásul vezetői pozícióban, az előbb-utóbb szembesül a kiégés fogalmával, még ha nem is veszi észre. Én szerencsére túl voltam már ezen, de mindenképp jót tett volna egy nagyobb pihenés.
Mertem lépni és ennek az volt az eredménye, hogy egy nagyon szép nyarat töltöttem el a két szép fiammal (4 és 5 évesek), amit nem pótol semmilyen vezetői fizu és volt egy szép hosszú nyaralásunk is először, családként. Elég sokat járunk kirándulni, hosszú hétvégézni a gyerekekkel, szinte minden hétvégét aktívan töltünk, de ez volt az első klasszikus, nyaralásnak nevezhető két hetünk egybe. SUP-oztunk, kisvasutaztunk, rengeteget pancsoltunk, tavaly Apum megtanította a nagyobbik fiamat, segéd kerekek nélkül bringázni, idén pedig én tanítottam meg a kisebbet ugyanerre, minden reggel tehát az volt a program, hogy négyesben a fiúk tekertek egyet a Balaton parton. Olyan élmények ezek, amik örökre beégtek és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült meglépni. Most pedig toljuk tovább egy kicsit megint a szekeret, mert tervek azok vannak bőven.
Ez alatt a két hónap alatt nem nagyon volt szükség másik autóra, hiszen javarészt messzire mentünk, családdal, arra meg nem sajnálom a dízel kombit, hiszen arra van, ha pedig úgy tartotta kedvünk, kabrióztunk egyet a 330Ci-vel. Közben nézelődtem állásokat, két befutó lett a végére, mindkettő elég messze tőlem, de szerencsés útvonalon (kis forgalom, nagyobb utak). Az egyik anyagilag és csomagban jobb volt, viszont nem volt szimpatikus a végére, pláne, hogy beszerzési vezetőként Excel feladatokat szerettek volna megoldatni velem a harmadik körös interjún, amit egy elég komolytalannak tartottam... a másik első blikkre, csomagban egy kicsit visszafogottabb, például autó nem jár, viszont szimpatikusabb volt minden tekintetben a hozzáállásuk és a bejárást is elég jól támogatják, így anyagilag szinte ugyanott vagyok. Sőt, ha jól csinálom, még keresek is vele, így pillanatok alatt gondoltam át a szempontrendszert és kezdtem el az eddigiekkel szinte teljesen megegyező, de dízel autókat keresni. Ez viszont elég kemény menet, hiszen a kicsi dízel autó önmagában sem volt túl népszerű, hiszen kis benzinest olcsóbb és egyszerűbb volt gyártani, olyat találni, amiben még bugi is van, na az nagyjából lehetetlen.
Ezen a vonalon ugrottak be még a kalapba a 190-es, illetve az első generációs C200-as Mercik, persze kizárólag szívódízel jöhetett szóba. Dízel 190-esen tanultam vezetni, kedvelem ezeknek a régi előkamrás dízeleknek a ketyegését, tempóra úgysincs szükségem, legalább valami számomra érdekeset választanék megint. A C osztályok árai talán most járnak a mélyponton, ez nagymértékben köszönhető az elképesztő korróziós hajlamuknak, mely javarészt a vizes bázisú festékekbe költöző baktériumok érdeme.
A 190-esek ebből a szempontból szerencsésebbek, viszont mivel néhány esetben már 40 éves autókról beszélünk, így ott is lehetnek nem várt meglepetések. A korának köszönhetően már veterán korba lépett, ez látszik is az árakon, jelenleg 8 millió forintért árulják a legdrágább példányt itthon. Két autó volt, ami tetszett, az egyik elég fapados, fehér és a kereten is kívül esett, egyedül a gyárias állapota és a kék szövet belseje vonzott. A másik egy izgalmasabb kombó volt a bordó fényezésével és a tetőablakával. Alkuval talán befért volna a keretbe, de a bal elején csúnyán volt javítva egy korábbi sérülése, a képeken is leeresztett kerekekkel, letámasztva állt egy panel parkolójában, valószínűleg jó ideje, így ez kiesett, ráadásul műszaki se volt rajta, ebből pedig a Lada után nem engedek, mivel ez egy fajta motiváció számomra is – könnyebbem tudom megoldani a hibáit, ha közben nem kell trélerezni a papírhiány miatt. A bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy Merga, ráadásul szerintem az egyszerűsége miatt a 190-es, a gyáva veteránosok autója lesz (jó értelemben), most viszont nem ő lett a nyertes.
Peugeot és Citroen lett a másik fő csapásvonal, ezek közül is jobban örültem volna egy régi, 1.9-es szívódízel paripának, a hanghatások miatt a fejemben hasonló a hangulata, mint a 190-es Mercinek. Egy ponton eljutottam a legracionálisabb választáshoz is, a 8 szelepes, 1.4 HDi Peugeot 206-hoz, illetve testvéréhez - amiben a motor teljesen megegyezik - a Ford Fiesta 1.4 TDCi-hez. A modernnek mondható dízelek közül talán a legmegbízhatóbbak és a fogyasztásuk is legendásan jó, viszont mivel két 206-os is volt a családban, a Fiesta pedig önmagában elég sótlan, így nem bírtam rákívánni rendesen egyikre sem.
Maradtam tehát a régi 1.9-eseknél, azt azonban tudni kell, hogy elég szépen elfogytak az elmúlt pár évben, mindegyik melós autóként végezte. Citroen BX-ekből maradt meg 1-2 példány, amik véleményem szerint sokkal hangulatosabbak is, mint a benzines változataik, illetve Peugeot 405 és 306-osok maradtak meg, amiket ezekkel a motorral szereltek. 306-osom már volt, a 405-ös pedig túl nagy volt a korábban meghatározott feltételeimnek. Peugeot 205 lenne az igazi, de abből az itthoni kínálat kilencvenhét százaléka piros vagy fehér és az alap benzines motorral szerelt változat. Zambelly Ákos árulta talán utoljára fél éve a kis kék, napfénytetős dízel 205-ösét, ami nagyon cuki volt, de akkor még benzines autóban gondolkoztam és gyorsan meg is lett akkor a gazdája. Ákosról érdemes tudni, hogy imádja az Evokat, de mellette van egy másik becsípődése is – időről időre ő is rákíván valamilyen érdekes, színes, cuki kis olasz vagy francia autóra.
Néhány hete nézegettem lefekvés előtt a Peugeot 205 Facebook csoportot, ahova bedobta Attila, a jelenlegi gazdája, hogy mivel nem sok ideje jut mostanában az autóra, lehet megválna a kis kék gépsárkánytól. Egyből írtam neki, nem válaszolt, hirtelen úrrá lett rajtam a vizsgadrukk, írtam Ákosnak, ő is ráírt a srácra és ekkor már elég hamar válaszolt is. Másnap megbeszéltük, hogy hétvégéig kell neki az autó, vasárnap az enyém lehet.
Közben megmutattam feleségemnek, mert bár én fogok vele járni, azért szeretem, ha megbeszéljük a dolgokat és neki is tetszenek az autós hülyeségeim – a BMW-t például imádja és nagyon örül, hogy megvettem, az ő jóváhagyása nélkül nem veszek meg semmit. Egyből mondta is, hogy cuki, megbeszéltük, hogy mire kell és mivel elég húzósan ki vannak számolva mostanában a hétköznapjaink és a hétvégéink is, az egyik vasárnap, miután magunkhoz tértünk a másod-unokatesóm esküvőjén szerzett harci sérüléseinkből, elgurultunk érte.
Tényleg nagyon cuki az autó, eleve a színe és a tetőablaka is nagyon különleges, de a Pac-Man stílusú belső kárpitja is mosolyt csal az ember arcára. A mai autókhoz képest már viccesen kicsi a forgalomban és azt vettem észre, hogy emiatt elég sokan meg is nézik az utcákon. Kikoptak már az ilyen kis pattanások az utcaképekből, így örülök, hogy sikerült egy olyan autót venni, ami egy kis színt hoz a hétköznapokba. Voltam már vele dolgozni is és egyszerűen imádom! Nyitott tetőablakkal, lehúzott ablakkal sincs benne huzat és közben meleg sem, egy jó baguette kell még és gurulhatunk is vele piknikezni a tópartra.
Műszakilag is elég jó alap, persze írtam rögtön egy hosszú karbantartási listát, illetve vannak olyan hiányosságai is, mint például a hátsó biztonsági öv hiánya, ami nekem fontos a gyerekek miatt, de ezeken felül semmi extra baja nincs, amitől rettegni kéne. Attól féltem egy kicsit, hogy a napi 100 kilométerre fárasztó lesz, de nagyon kényelmes, nekem jó az autó ergonómiája is, kifejezetten nagy autós az érzet benne és a könnyű tömege miatt jókat lehet vele kanyarokban is sederinteni. A motorja egészséges, az örök élet szimfóniáját kerregi a világba és gázolaj párán élve, jól is repíti a kicsi kasznit - tiszta 205 GTI.
Mivel elég hosszú lett ez a poszt, így az autó részletes műszaki állapotáról, karbantartásáról és a szerelésekről a következő részben fogok beszámolni – nem csak erről az autóról, hanem a garázs többi tagjáról is. Mire ezt olvassátok, már valószínűleg kész is leszünk azokkal a tételekkel, amiket felírtunk a listára. Öveket, első lámpát, fűtéskapcsolókat is szereztem már hozzá, úgyhogy lesz itt tartalom róla. Innentől csak egy dolga van, hozza a pénzt!
u.i.: köszi Ákos, Attila!
