Brutálisan bírságolnak a britek

Amikor egy hónapja megérkeztem a Man-szigetre, úgy gondoltam, szállásadóim csodaautót tettek a seggem alá. Az öreg gömbölyű nyolcvanas Audi dundi formáiba éveken át szerelmes voltam. Éreztem, a következő egy hétben enyém a világ. Szerelem ide vagy oda, már az elején feltűnt, hogy autó balra húz, ezért állandóan közelharcot vívtam a kormánnyal. Igyekeztem a kerékpárosokat, valamint a babakocsit toló kismamákat megmenteni saját magamtól.

A féltengely irgalmatlanul kopogott, az öreg nyolcvanas pedig nemhogy szélvész nem volt, még lomhának is alig nevezhettem. Motorja kétezer köbcenti alatt volt, de a kipufogó oly mértékben volt elrohadva, hogy duruzsolás helyett többnyire szuszogást hallottam és a fogyasztást is sikerült tíz liter felett tartani. A rongytetőt kinyitni nem lehetett, a mozgatómechanika rég feladta a harcot.

Soha nem szerettem a jobb oldali kormányzást, és valahogy az is természetes volt, hogy az útnak mindig a jobb oldalán haladunk. A jogosítvány megszerzése után több mint tíz évvel, életemben először olyan helyen kényszerülök önállóan közlekedni, ahol minden fordítva van, az autó csak szopat és a körforgalomban minden hülye rossz irányból jön.

Furcsa volt, hogy az egyébként sebességkorlátozás nélküli szigeten, a falvakban, hajnali ötkor úgy álltak a rendőrök sebességmérő pisztolyaikkal, mint a villanypóznák. Két éve még egyszer sem botlottunk ellenőrzésbe. Szerencsére nem tartott sokáig a falujárat, hamar a hegyekbe értünk. Itt továbbra is a „mindent lehet” elv érvényesül, viszont aki hibázik, azt csak a nap végén kanalazzák össze valamelyik szakadékból.

Nem tagadom, felszabadult voltam, amikor leértünk a hegyről és megpillantottam az első családi házas övezet zöldellő kertjeit. Örültem, hogy az úton maradok, és mégsem súrolom a szemből érkezőket. A legnagyobb sebességem sem volt több 110 km/óránál. Ha itthon hasonlóan balfaszkodó sofőröket látok magam előtt, általában előzök. Erre most nem volt lehetőségem, én voltam a hibaforrás.

Nem emlékszem pontosan, mikor érhettem a fővárosba, hol áll a Douglas helységnév jelző tábla, de a kertekből erre könnyen következtethettem volna. Arra ügyeltem, hogy az óra ötven alatt maradjon, így történt az enyhe lejtő előtti gázfröccsnél is. Kinyomott kuplunggal gurultam, és hallgattam a navit. Próbáltam kitalálni, hogy ez alkalommal ismét egy körforgalommal, esetleg egy hagyományos kereszteződéssel lesz-e dolgom. A gondolatmenet végét soha nem értem el, a lábam földbe gyökerezett, amikor megláttam a fa mögül kilépő, s vadul integető sárgamellényes rendőrt. Nekem integetett.

Nagyobb térképre váltás

Elkérte a papírjaimat és minden empátiát, valamint együttérzést mellőzve közölte, hogy a mérőpisztoly szerint gyorsan hajtottam. Először képtelenségnek éreztem, majd amikor odalépett megmutatta, hogy ez bizony 46 mérföld/óra volt harmincas korlátozásnál. A mérföldes mutató ötven alatt maradt, a saját mércém szerint megfelelően cselekedtem, de ez ott, abban a pillanatban rajtam kívül senkit nem érdekelt. Elmondtam bánatom, a vezetésről, újdonságokról, szokatlanságról. Megértően bólogatott, majd sóhajtva közölte, hogy minden sajnálata ellenére el kell kérnie a jogosítványom, szüksége van rá a velem szemben megfogalmazott ítélet kitöltéséhez.

A büntetés díját nagyjából 150 fontra saccolta, mire a zöldellő fák lombjainak árnyékában átestem egy gyorslefolyású agyvérzésen, és a lehető leglagymatagabb módját választottam a kommunikációnak. Nem beszélve arról, hogy még Bryan Adams nótái közül is az egyik legnyálasabb, a férfias felelősségvállalás minden alappillérjét megdöntve benyögtem: „Please forgive me.”

A hangos röhögés elmaradt, helyette halkan kuncogott egyet és közölte, erre nincs lehetőség, majd mutatta, hol írjam alá elismerésül, hogy kegyetlenül balek voltam. Végül megforgatta a belém döfött kést, s annak ellenére, hogy megállapodtunk a hitelkártyás fizetésről, mégis berendelt aznapra a kapitányságra.

Jeleztem, hogy az időpont nem megfelelő, pont akkor randevúzom Cameron Donald-al, így kértem a délután háromórai időpont módosítását kettőre, esetleg négyre. Közölte, hogy kizárólag a három óra megfelelő, s ha nem aznap, hát fáradjak be pénteken. Arcom tenyerembe temettem, s nekiálltam vetkőzni, egészen addig, míg a fotósmellény és újságírókártya fel nem bukkant rajtam. Elmondtam, hogy a találkozó ismét nem aktuális, mert pénteken rendezik az esemény kékszalagos versenyét, a Senior TT-t. Az akkor elhangzott szavait soha nem feledem: „Péter, sem a Senior TT, sem Cameron Donald nem lehet olyan fontos, mint egy rendőrségi eljárás. Ha azokat elmulasztod, nem történik semmi, viszont ha nem jelensz meg az adott időpontban, kénytelenek leszünk letartóztatni.” Hamar megállapodtunk aznap délutánban.

Szállásadóm rendkívül aranyosan viselkedett és elszállított a megadott címre. Kiderült, hogy igazi rendőrök itt nem dolgoznak, csak adminisztrátorok, és az iroda egyben járási hivatalként és okmányirodaként is üzemel. A portás mégis hahotázva fogadott és köszönés helyett csak annyit kérdezett: „Gyorshajtás, gyorshajtás?” Mikor beléptem az ellenőrző kapun, tapasztaltam, hogy a szigeti turizmus ezen ága is igen jövedelmező. Abban sem vagyok biztos, hogy nem szándékosan fejlesztették tökélyre az üzletet. A váróban, mely a tömegből ítélve inkább hasonlított kerületi rendelőintézetre, helyet foglaltam és nézelődtem. Motorosok üldögéltek púpos-protektoros egyrészes versenyruhában, valamint magamfajta túlságosan igyekvő gépkocsivezetők. Még az előző, fél hármas turnussal foglalkoztak, s mikor elhagytuk az épületet, jött a félnégyes csoport. Most sem értem, miért nem volt lehetséges az időpont módosítás.

Remek szabású, finom anyagból készült öltönyt viselő úr szólított, majd behívott a beszélgetni. Érdeklődött az esetről, megkérdezte, hogy elismerem-e a jegyzőkönyvekben foglaltakat. Végül megkérdezte, most rendezem-e a számlát, vagy később. Vicces Jamie, a motoros videózás fenegyereke felkészített és ellátott néhány jó tanáccsal. Azt javasolta törekedjek időhúzásra, próbáljam nem elismerni, és levelezzek hosszasan, majd lesz időm pénzt gyűjteni. Tanácsait megfogadtam, majd amikor lépéseket tettem ez irányba szóban, a remekül öltözött úr megértően bólintott és érdeklődött, július harmadikán ráérek-e. Akkor lesz egy meghallgatás, azon feltétlenül itt kell lennem.

Változtattam álláspontomon, és a helyszíni számlarendezést tartottam a legjobb megoldásnak. Ennek végösszege 213 font 70 lett, amely 160 font büntetésből, 50 fontot érő rendőri intézkedésből és 3 font 70 papírmunkából állt össze, mindez szépen levezetve a határozat hátulján, kézzel írva. Nincs számítógépes bontás, nincs fotó, nincs bizonygatás, ez ennyi. Kész, csak, mert. Amit végül beütnek a pénztárgépbe és pontosan visszaadnak. Érdekes, nálunk már a sarki dinnyés sem készíthet számlát hasonló módszerekkel. Ezzel szemben Man-szigeten, a vitathatatlan bevételforrássá nőtt büntetéseket a leírt módszerekkel fogadtatják el a delikvensekkel. Így megy ez két héten keresztül, meghosszabbított nyitvatartásban. Visszapofázni nem javasolt.

Tanácsadó Jamie-vel persze azonnal megosztottam tapasztalataimat, aki azt javasoltam, feleségemnek mondjam azt, hogy a man-szigeti légi mentőszolgálatnak adományoztam az összeget, mert ők nagy gondban vannak. Vigasztalásul elmesélte, hogy egy év alatt 5000 amerikai dollár büntetést halmozott fel az Egyesült Államokban, miután Angliából odaköltözött.

Nem tagadom, a hét hátralevő részében gyakran álmodtam 200 font körüli összegekkel, amelytől soha nem éreztem jól magam. A reptérről hazafelé menet azon filozofáltam, hogy az ügy ismertetésére alkalmas két megoldás közül melyiket válasszam. Ismét forduljak segítségért egy dalcímhez, mely a dedikált Zámbó Imre kazettám húzónótája – „Egy jó asszony mindent megbocsát”. Esetleg válasszam a férfiasabb megoldást és a konyhaasztalnál ülve valljak be mindent, különböző manírok nélkül. Utóbbi mellett döntöttem, ezért amikor Anikó asszony tálalta a vacsorát, és elhelyezkedett a velem szemben ülő széken, feltártam titkaimat. Mire ő aludni tért.