Mire jó a szenzorfúzió?

A kanyar külső ívén árokba borult autók komoly jelzésértékkel bírnak, de talán előbb olyan dolgok jutnak az ember eszébe, hogy tél van meg havas/vizes az aszfalt, esetleg csak olyan furcsán csillog. E jelek alapján ha pontosan tudni nem is, sejteni mindenképp lehet, hogy csúszós szakasz következik és érdemes csökkenteni a sebességet.

A másik módszer a germán kultúrkörben popométernek nevezett eszköz, azaz a pilóta ülepe, amivel érzi, hogy csúszik az út.

De mégis honnan?

Onnan, hogy az autó nem úgy viselkedik, azaz nem pont úgy és nem pont arra megy, ahogy azt száraz úton megszoktuk. Gyorsításkor csöppet kipörög a kerék, kanyarban jobban tolja az orrát/farát, fékezéskor nehezebben lassul, tán kattan is egyet-kettőt az ABS. Ha nem vezetünk állat módjára, e finom jelekből is megérthetjük: csúszós az út, érdemes lassítani.

A tapadás romlásának van még egy csalhatatlan indikátora: a hirtelen gyanúsan lecsökkenő kormányerő. Különösen aquaplaning és tükörjég esetén jellemző, hogy hirtelen könnyűvé válik a kormányzás, miközben az autó arra megy, amerre akar (illetve amerre a fizika törvényei szerint mennie kell), ami nem feltétlenül esik egybe a kanyar ívével.

Pontosan megmondani tehát a tapasztalt pilóta sem tudja előre, hogy csúszik-e az út, legföljebb érzi, de akkor már gyakran késő.

Pedig milyen nagyszerű lenne, ha valahogy megjósolhatnánk, hogy az autó előtt 5-10-50 méterrel milyen tapadási viszonyok uralkodnak! Elsősorban elvehetnénk a gázt és finoman fékezni kezdhetnénk – ez a legjobb, amit tehetünk (igen, a hátulhajtós autó kivétel…). Aztán gyorsan átparaméterezhetnénk az ABS és az ESP szoftvereit, elővéve a rosszabb tapadásra optimalizált verziót. Vagy ott van napjaink slágere, a távolságtartó tempomat, ami bizonyára még nagyobb térközt hagyna havas úton, ugyanakkor örömmel csökkentené a követési távolságot a csontszáraz autópályán, ha tudná, hogy bőven be tud avatkozni, mert kiváló a tapadás. De gondolhatunk az ütközés következményeit csökkentő (pre-crash) rendszerekre is, melyek akkor lépnek működésbe, ha a vezetőnek már nincs esélye elkerülni a balesetet. Annak meghatározása, hogy hol az a pont, ahonnan már nincs visszaút, gyakorlatilag a sebességtől és a tapadási viszonyoktól függ. Utóbbi ismerete jelentősen javítaná a pre-crash rendszerek hatékonyságát is.

Egzakt mérési eredmények hiányában a mérnökök is csak a fent vázolt, bizonytalan, esetleges jelekből tudnak következtetni a tapadás mértékére. Az algoritmus tehát:

HA tél van ÉS/VAGY esik az eső/hó ÉS/VAGY csillog az aszfalt ÉS/VAGY furcsán mozog az autó ÉS/VAGY gyanúsan könnyű a kormány, AKKOR valószínűleg rossz a tapadás

Minél több feltétel teljesül egyidejűleg, annál valószínűbb, hogy tényleg érdemes lassítani. Az eltérő fizikai paramétereket mérő érzékelők jelének rendszerszintű kiértékelését és azokból messzemenő következtetések levonását a szakirodalom szenzorfúzió néven emlegeti.

De honnan tudja az autó, hogy csúszik-e az út? Lapozzon, kiderül!