Megtettem nagyjából az első kétszáz métert. Kint tombolt a hőség, állt a dugó. Azért néha nekilódult a kocsisor, csak, hogy egymás után három kátyúba is belehajtsak, én féleszű. Ekkor már tudtam: nincs jobb városi autó ennél.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt: 2008-ban még arról adtunk hírt a Totalcarban, hogy jön Európába a Nissan Cube, most meg már nem is árusítják sehol. A legszomorúbb, hogy bennünket, magyarokat a szele se csapott meg ennek az egésznek. Megint lemaradtunk egy jópofa autóról, anélkül, hogy legalább megszagolhattuk volna a bal hátsó ajtókilincsét.
Kár.
Egyre jobban megfogalmazódik bennem a gyanú, hogy a belpiacos japán cuccok általában nagyon jók. Gondolok itt az első, még jobbkormányos, japán feliratos Priusra, amit vezettem talán 1999-ben, a Nissan Figaróra, amiből most már nem csak egy példány fut itthon, Égő Axáék Scion Xb-jére, ami szinte pontosan ugyanaz az autó, mint a bel-japán Toyota Bb, a tavaly merő véletlenségből kipróbált Subaru 360-asra, vagy – hogy ne menjek túl messzire – a feleségem Honda VFR 400K típusú motorkerékpárjára. No meg az is közismert, hogy minden autótípusból a Japánban gyártott kivitel a legjobb minőségű: emlékszem például az egymás után megkapott Toyota Carina tesztautókra: a csodás négyajtósra, ami hazulról jött, a zörgősebb, kellemetlenebb, ötajtós E-re, amit Nagy-Britanniában gyártottak, no meg a tomboló szélzajú, pocsék műanyagokkal telihányt, karcos, amerikai készítésű kombira. És a hondások, nissanosok is ismerik ezt a jelenséget, nem kétlem.
Tudják, miért van ez? Mert a japánok igényes emberek. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Japánba érkező új amerikai autókat (de a franciákat, sőt, egyik-másik németet is) kérdezés nélkül újrafényezték. Mert a gyári dukkó nem volt jó. De érdemes megnézni egy eredeti japán póló, dzseki, nadrág varrását, vagy akár egy egyszerű, műanyag, asztali sószórót, amin egy darab öntési nyom, sorja, torzítás nincs. Japánban a rossz minőség halálos bűn, ami gyanús, nem veszik meg. Semennyiért.
Ami japán, az pedig mostanában nagyon divatos. Japán stílusúak a rajzfilmek, amiket a gyerekeink néznek, értő körökben falni illik a mangát, az animét, sorra nyílnak a városban a japán éttermek, az autós rendezvények teli vannak kandzsis, japán stílusban tuningolt autókkal, és akkor a Hello Kitty-ről és a Kill Billről még nem is beszéltem.
A Nissan Cube-nak minden emberi számítás szerint romba kellett volna döntenie az európai autópiacot, legalábbis annak egy szegmensét. Abszolút japán, abszolút egyedi, abszolút hangulatos, tehát divatos, felépítése miatt kivétételesen praktikus. És mivel igazából belpiacos kocsi, ezért kivételesen jó is, minden bizonnyal. Egyetlen hozzá hasonló autónak nincs ilyen utcai jelenléte, gondolok itt a Scion Xb-re, a Kia Soulra, a Fiat Fiorino Cubóra, a Citroen C3 Picassóra és a furgon kivitelű Zsukra – bár utóbbi az oldalhullámosítás miatt már megszorongatja. És gyöngyházfehérben? Talán...
A Cube már két generációt is megért, mire a Renault a Nissannál birtokon belül került. Ez a harmadik generáció már közös Renault/Nissan platformra épült, ugyanarra, ami például a mostani Cliónak, Modusnak, Twingónak, Micrának, Juke-nak, ráadásul Logantól Sanderón át a Dusterig minden a Daciának is adja a fundamentumot. Ha már az alap közös a sok távoli rokonnal, hát létrehozták belőle a balkormányos, amerikaiasított 1,8-as, benzines, s az európaiasított, 1,5-ös dízel, illetve 1,6-os benzines kivitelt. Utóbbiból egy darabot bekért a Nissan, próbára.
Akkor még reménykedhettek is a kocsi sikerében, hiszen felfelé ívelt a fura-Nissanok megítélése. Ott van például a tavaly bevezetett, szteroidos bébihörcsög, a Juke, ami konkrétan egy guruló vicc, de az eladásokból úgy tűnik, imádják az emberek. Igen ám, de a Juke ára fenomenális. A Cube-ét viszont semmiféle Casio tudományos zsebkalkulátoron, de még öreg, kontakthibás Nokia telefonokon sem lehetett kihozni vonzóra.
Előállt volna egy kockázatos sikerű, menettulajdonságaiban a Micra alatt szerénykedő jármű, amihez szervizeseket kellett volna kiképezni, marketingakciót szervezni. Sok pénz, nagy kockázat, közepes biztonságú befektetés. Végül is – itt Káeurópában, a dühöngő autópiaci összeomlás epicentrumában - érthető, hogy meghátráltak. A Juke esete mutatja: a magyar szereti ugyan a viccet, de sokat fizetni nem tud érte. Csikksó, morogja erre a japán, miközben a cseresznyefának dőlve csendben csikorgatja a fogát, összeszorított öklében pedig egy 1973-as, tokajiaszús parafadugót morzsolgat.
Az az egy bekért példány a kelet-európai Nissan-szervezet kezében maradt, és egy ideje a magyar Nissan-importőr használja. Ha mint leendő sikertípust nem is tesztelhettük anno, azért legalább most utána kellett lőnünk. Ilyenkor a legszívósabb állat jut eszembe – tudják, a reményhal, ami utoljára...
És következett a bevezetőben már említett, dögmeleg nap. Július is lehetett volna, pedig csak május közepét írtunk, szakadt rólam a víz, miközben letámasztottam öreg Yamahámat az InfoParkban. A hirtelen jött kánikulában villámsebesen hámoztam a motorosszerkót, vonszoltam magam a Nissan-parkolóhoz. Egy Cube tiszta, geometrikus látványa oly üdítő a magyar parkolóban darvadozó, áramvonal-rabszolga egyen-metálszürke kocsik között, mint nagyanyámnál a zsírpapírból frissen kicsomagolt Flóra szappan tömbje volt a kerti vödör melletti kövön heverő, agyonnyomorgatott szappanmaradékok között. Impozáns. Tiszta. Korrekt. Figyelemfelkeltő. Érthető. Meredeket mondok: vágyat ébreszt.
Lehetne viccelődni a formával, jöhetne itt mindenféle gorenjés hasonlat, hogy nini, hol van alóla az Eurosound videókkal megtömött Dacia 1310TX, meg hogy van-e rajta leolvasztógomb, de lúzerség lenne. Amikor Sárvári Zoli barátomtól egyszer megkérdeztem, szokták-e kóstolgatni a forgalomban a Műcsarnokhoz hasonlóan impozáns Jaguar MKVII-esét a műanyag vurstlimobilokkal, csak annyit válaszolt – ha eszükbe jut, hogy versenyezni akarnak ezzel, máris vesztettek, mert nem értik az egészet. Aki tehát a Cube-ot bármilyen autószerűséghez hasonlítgatni kezdi, az földhözragadtabb, mint egy Loctite-tal bekent talpú póbababa a Hősök terének márványán. Akkor nagyon nem ért valamit.
Úgy látszik, Európában nagyon nem értettek valamit. A Cube ugyanis nem lett átütő siker, és akkor irgalmatlanul enyhén fogalmaztam. Valami baj a konzervativizmus táján lehetett ott a fejekben... 2009 elején kezdték árulni, 2010 végén már le is vették a német listákról, talán csak a lengyeleknél maradt kint tovább, ők szerették. Naja, ott a Zsuk is soká' gyártásban maradt, meg ők talán így kulturálisan is, szóval, khm...
Én viszont ekkor már a nadrágzsebemben érzem a távjeladó dudorát, húzom a kilincset, nyomom a gombot, állítom az ülést, tükröt, kormányt – pár órára az enyém. Pár órára ultradivatos japán csávó lehetek az éjszakai Roppongin, terelgethetem az egyenruhás, lábszárvédős, szőkített hajú diáklányokat a hátsó ülésre. Üveg Nikka whisky bekészítve, már nyomom is Kumi Koda Ecstasy-jét a pendrive-ról... Get ready, set, go!
Persze nincs itt esti Roppongi, csak dél és Lágymányos, de a híd feljárója a háttérben húzódó üvegépülettel egészen hiteles japán környezetet ad ki, bár ez legfeljebb csak Ueno, de ki bánja. Meleg, az van Japánban is, az iskoláslány-témát meg hagyjuk, Európában ennek még nincs divatja, Kumi Kodát pedig itt is lejátssza a pendrive, ha negyon kell. Jó lenne még nyitókép, átzümmögök hát a Kopaszi-gáthoz, ott van egy jó épület, magyarázom a parkolóőrnek, hogy két-három fotót elkattintanék.
Fotó? A szó említésére csoda történik, a két, addig semmittevő szerencsétlenből egyazon pillanatban tör elő az évszázadok munkájával kellemesen undorítóra reszelt, svejki stílusú, élesen hatalmaskodó kisfőnök, valamint a gigavállalkozók által ezerszer a földbe taposott, a fényképezőgép optikájától rettegő gyávakukac. "Reklámfotózni tilos" – kezdi az egyik. "De én nem reklámfotót készítenék, csak egy snitt kéne egy szép fotóhoz erről az autóhoz egy újságba" – próbálom végtelen kedvesen elmagyarázni. "Újság?!?! Annak végképp tilos, nem lehet" – tartanak elém két méter vastag betonfalat a parkoló hirtelen Fontossá Vált Őrei. Száz esetből százegyszer van így, csoda, hogy még egyáltalán létezik talpalatnyi hely, ahol le lehet fényképezni tesztjárművet. Megfordulok, elhúzok, a balkáni epe keserű íze lötyög a számban. Szomjas vagyok, alig lőttem pár kockát, mi lesz?
De egyelőre az a fontos, hogy hűvös van. Ezt a fajta jóérzést ma már csak a Rolls-Royce Phantomban kapja meg az ember – a függőleges falaknak köszönhetően kellemes félhomály uralkodik az utastérben, a tető óriási árnyékot vet, az óriási dobozt a Micra klímaberendezése már takaréklángon is kihűti. Micsoda luxus.
Egyébként az autó teljesen más, mint amilyennek gondoltam. Készültem sprőd rugózásra, fokhagymányi japán popsikra méretezett ülésekre, de nem – a futómű puhább hangolású, mint bármié, amit ebben a kategóriában ismerek, az ülések fotelek, és szinte süppedek bennük. Ha ez a franciák műve, akkor a múltjukból felderengett a Renault R4-es csodás kényelme, ha a japánoké, akkor valami egészen váratlant műveltek itt.
