Teszt – Citroen DS4 160 HDi FAP

Hova tegyelek? – ugye ez az első kérdés, amikor az ember meglátja a Citroen DS4-et. Mert mit lát? Egy grafikai elemekkel szinte karikatúraszinten túlrajzolt, ugyanakkor némi városi eleganciát sem nélkülöző, kicsit ferdehátú, kicsit kupészerű, de valamiért a nagy kerekeken magasan csücsülő bódét. Egy pillanatig ne higgyék, hogy ettől a DS4 kretén, mert nem néz ki rosszul, legfeljebb csak szokatlan.

Alapvetően egy Citroen C4-es, rendkívül erősen átalakítva. A belső tere például erősen más, tömve van finom krómdíszítésekkel, puha burkolatokkal, olyan extrákkal, amelyek minimum egy szinttel a sima C4-es fölött sem általánosak még. Csak néhány közülük: színes, nagy képernyős navigáció, full-full kormányról vezérelhető minden, műszerfalszín-választás, masszőrnő a vezetőülésben (mely ülés még motoros állítású is), sávelhagyás-figyelő, körkörös parkolóradar, 230 voltos stekker, kivehető zseblámpaként is fungáló csomagtér-világítás, holttérfigyelő… Ember, még a szélvédő is csaknem fej fölé ér, akkora az üveg, ennek megfelelően a napellenzők is lehúzható rolók szélén kaptak helyet. Lenyűgözés felsőfokon.

Na de, mi ez a furcsa magasság? Maga a Citroen a crossoverek közé sorolja a járművet, a futómű emelt, a keresztstabilizátor erősített benne, részben a minimális terepképességért, részben pedig a sportosabb úttartás végett – mint azt megtudjuk a hivatalos kommünikéből. Ezzel el is érkeztünk a következő, oldalunkat furdaló kérdéshez, a sémába illesztéshez.

Mert lassan körvonalazódik egy egész kategória, amelybe a DS4 beleillik. A kicsi, poénos-stílusos crossovereké. Nem szabad itt a Nissan Qashqai-ra gondolni, mert abból már fogantatáskor száműzték a poént, ellenben a lehetséges ellenfelek itt a Nissan Juke és a Mini Countryman. Manapság, a gombaként szaporodó autóosztályok korában a három autó már egyértelműen új kategóriát határol be, nemde?

Egy egészséges kanyarral eljutottunk hát ehhez az autóhoz, és aki ezek után nem érzi a DS4 helyét a világrendszerben, annak kár innentől bármit magyarázni, minden további részletezés meghaladja a cikkíró erőfeszítéseit. A teszten járt gépben a kétféle dízel közül az erősebbik, 160 lovasat kaptuk, ez persze közös nyomócsöves befecskendezésű, turbós, amit ma már nem kell talán hozzátenni, mert olyan szabvány ez ma, mint telefonban az okosság. Hatfokozatú kézi váltó, 212-es végsebesség, 8,6-os gyorsulás százra – nem eget verő értékek, de egyálatlán nem is rosszak (sőt, jók) egy crossovertől. Akinek mégis hiányérzete maradt, azt az agylapító, léprepesztő, aranyérfakasztó 340 newtonméteres nyomaték végképp kárpótolja bármiért.

A DS-széria manapság valami ilyesfélét takar a Citroennél: „Kicsi autóért kérünk sokat tőled, de beleteszünk mindent, hogy érezd: nem dobtad ki a pénzt.” A DS3 után tökéletesen indokoltnak érezzük az al-modellszéria bevezetését. Mert az egy olyan autó, amely vezetésben, stílusban, minőségben megszorongatja, sőt, egyes pontokon át is lépi a betontalapzatra húszas csavarokkal felcsavarozott etalont, a Minit. Ennél a DS4-nél hasonló mértékű a cég önbizalma: páratlan vezetési élményt, kiváló dinamikát ígérnek csodás körítéssel.

Bizonyos fokig nem a levegőbe beszélnek. A műszaki alapokat adó sima C4-hez képest a DS4 terelgetése igazi reveláció, a hidrós szervóval segített kormányban sok az élet, a bódé a magasítás ellenére sem billen kanyarban, az ezerhatos motor szépen odakólint a nyúltagynak már olyan 1200-1300-as fordulattól, és ki sem fut a szuszból majdnem ötezerig. Mission accomplished – mondták erre a Citroennél, és nekiláttak a részletek reszelgetésének.

Még maradhattak volna a rajzasztalnál. Nem kétlem, hogy a tesztelők megjárták az Amazonas dzsungelét is az autóval, de azért kipróbálhatták volna az autót rendes terepen, mondjuk a Róbert Károly körúton is. Itt ugyanis a DS4 feldobja a négy pracliját, köszönöm, ebből nem kérek, anya, nem ezt mondtad, amikor az életről meséltél a konyhában.