Használtteszt – Opel Astra 1.6i (1992)

Igazából rosszabbra számítottam. Talán azért, mert a kocsi új korában megszerzett, nem valami rózsás autótesztelői emlékeimhez hozzáadtam még tizenöt-húszévnyi kopást. Viszont az a kopás, valami furcsa oknál fogva, nem valósult meg. Persze, rohadás van mindenfelé, ezek az F Astrák nem voltak azok a Rostfrei feliratokkal telibe gravírozott, saválló autók, mindenki tudja. De attól nagyon messze van, hogy rossz legyen. Igazából egész jól néz ki, simán vállalható, négy méter távolságból még mutat is.

Ebben az autóban negyedmillió kilométer van, és még soha nem volt nagyjavítva. Persze, egyszer előzés közben elszakadt már benne a kuplungbovden, olyanból került bele olasz utángyártott, aztán, mivel kiderült, hogy azzal nem lehet lenyomni a pedált, most már a harmadik van benne, az jól bírja. Gyári.

Összerohadt a hátsó fék is, aztán a dobok leverésekor a mester akkorákat sederintett oda a tízkilós kalapáccsal, hogy tönkretette a hátsó csapágyakat is, ezért hátul most minden új, ami forog, avagy a forgást akadályozni hivatott. Meg persze a szokásos: gyertyák, gyertyakábelek, légszűrők, fékbetétek, akkuk marékszám. A motor viszont bontatlan, miként az ő egysége a váltóval is. Lakatolva sem volt, fényezve is csak ott, ahol kapott egy-két nyomást. Nagyobb egységet nem is kellett benne cserélni a fényszórókon kívül, mert az eredetik még a kocsi zsenge korában összetörtek.

Tehát ilyen egy negyedmillió kilométert futott Astra. Ugyanazt igazolja, mint régen, autó magazinos koromban a tartós tesztelésre kapott Corsa B. Az akkori, több kisautót felvonultató cikksorozat indulásakor az Opelt szerettük a legkevésbé, a Polo ezerszer kényelmesebb, igényesebb kocsi volt, a Fiesta jobban ment és volt alatta igazi futómű. Aztán a Polónak 75 ezerre szétlazult a váltója, befőttes gumi lett a futóműve, két, óriási seggnyom lett az ülésszivacsában, a motorja is elgyengült és zörögni kezdett, szinte örültünk, hogy ellopták.

A Fiestának egyszerre romlott el örökre és javíthatatlanul az alapjárata, és döglött be háromszor egymás után az indítómotorja, ami a budapesti dugóban sűrű káromkodásra ingerelte az amúgy viszonylag jámbor, motorpresszés tesztelőket. Gyűlöltük mindkettőt, csak a Corsa iránt enyhültek meg idővel az érzelmeink. Mert a kis Opel 103 ezer kilométer, és nem mellesleg az orra alatt ordas, szőrös bibircsókot hordó román főszerkesztő gyilkos, félévnyi használata után is pont olyan maradt, mint új korában, csak koszosan. A váltója gyatya volt, a futóműve béna, a szellőzőrendszere hatástalan, a motorja döglött, az ülése hátgyilkos – de semmivel sem rosszabb, mint bármikor, közben, vagy az elején. Az Opelek elég tartósak – szűrtük le ebből.

Úgy látszik, az Astra F is tudta anno ugyanezt, csak jóval magasabb szintről indult. Ez a legkorábbi, még az E Kadettel rokon 1,6-os, egyveztengelyes, 75 lóerős motor csillagászati kilométereket bír. Fent hamar kifullad, a hanga teljesen autószerűtlen, inkább olyan, mint valami kellemes, jól megtömött, vastag fenyőhasábokat ropogtató búbos kemencéé, de középen van egy határozott, kellemes, széles tartománya, amelyikben jó használni. Persze, a váltója ennek is pontatlan, igazából rémesen az, de mindig megvannak benne a fokozatok. Az ülése sem az a csúcs, na, bumm, legalább az ember százötven kilométerenként megáll a pályapihenőben, hogy nyújtózkodjon egyet, és így nem megy neki a török kamionnak, csukott szemmel, horkolva.

Szervó nincs, az ablakokat karizmaink mozgatják fel és le, a klímaberendezést a magyar ugyanúgy nem ismerte akkor, mint a dél-afrikai barrique-olt Shiraz vöröset. Még más volt a világ, ám a ma és a tegnap közötti szakadékot egy ilyen extrát kizárólag a speciális színében tartalmazó Astra egészen ügyesen hidalja át. Tartja a lépést a forgalommal, kifejezetten tágasnak érezni, ha kell, némi taposásra elindul, a másik pedállal pedig megáll, s kissé alulcsillapítottan, de kellemesen nagyokat rugózva lengeti be jobb karját a pesti kátyúknak. Még mindig nem zörög, nem világítanak a műszerfalán felesleges piktogramok, és amit tekerni kell, az tekerhető, aminek kapcsolni kell, az hibátlanul kapcsol, vagyis, hogy pontosabbak legyünk, azon a szinten teszi a dolgát, mint új korában.

És persze nem húz a kormánya semerre, mert az Astra F felfüggesztése kisebbfajta legenda a futóművesek körében – míg egy francia autó alól a harmadik komplett garnitúra első-hátsó lengőkar, lengéscsillapító, tűgörgő, gömbcsukló, kerékcsapágy esik ki, addig az Astra csak megadóan tűr és tűr, még kopogni sem mer.

Ami pedig a legviccesebb: bár a világot mára teleharsogták az autógyárak a hírrel, milyen takarékos autókat gyártanak, az ósdi motoros Astra F szép csendben elcsordogál öt és hat liter közötti benzinnel, pályatempónál, de némi városi használattal is. Ezt kevés mai autó tudja, valljuk be. Az adatok pedig hitelesek, mert az eredeti tulajdonos fia, Kiss Gábor jó ideig mérnökös precizitással vezette az adatokat egy jegyzetfüzetben, amit nekem meg is mutatott, sőt le is fotóztam, nézzék meg a galériában.

Az autó nem a legelső, de azért a nagyon korai Astrák közül való. Dr. Kiss Attila debreceni haematológus 1992-ben elérkezettnek látta az időt, hogy lecserélje 1500-as, piros Ladáját (sorban az ötödiket) valami olyan termékre, amely jobban megfelel a kor hangulatának. Egy Lada akkor – bár nem valós áron, hanem inkább a Hungarolada ügyes árképzésének köszönhetően – 300 ezer forintba került, a kereken egymilliós Astrával összemérhető Golf 3, Escort sok százezer forinttal többe. Hát persze, hisz' azokat nem Szentgotthárdon gyártották.

Mivel a kereseti és árstruktúra azóta teljesen átalakult Magyarországon, ma már sokan nyilván nehezen értelmezik ezt az összeget. Maradjunk annyiban, hogy másfél millióért a Golf a többség számára elérhetetlen vágyálom volt 1992-ben, az Astra viszont épp belül maradt azon a határon, hogy egy jobban kereső polgár, nagyot nyújtózva ugyan, de meg tudja venni. Aki 1985-ben Lada 1500-ast vásárolt, az 1992-ben Astrát – nagyjából ez volt a képlet.

Kiss Gábor, az autó mai tulajdonosa, gondozója 1992 nyarán épp 18 éves volt. Túl az érettségin, egy friss jogosítvány birtokában. Tudta, hogy orvos apja rövidesen Astrát vesz, és – mint akkoriban az összes, lelke mélyén sportautóra vágyó kamasz – minden erejével azon volt, hogy legyen feláras fordulatszámmérő az autóban. Azonban ezt az extrát csak sok egyébbel együtt, csomagban adta az Opel, úgy pedig nagyon drága volt. És fölösleges is, hiszen autót fülre vezet az ember - amint ezt a hajdúszoboszlói márkakereskedőtől megtudták. Érdekes, amikor évekkel később ugyanott egy Astra G-t vettek, már gőzerővel beszélte rá dr. Kisst a fordulatszámmérőre, hiszen – „olyan már minden autóban van”. Vagy lehet, hogy csak az autók lettek annyival csendesebbek közben...?