Feltűnőnek feltűnő, nem is kicsit. A Power Red fantázianevű pirossal mintha színszűrőt húznánk a kocsira, az utca többi része egyszerre szürkének tűnik. A 19 colos, füstszínű kerekek rádobnak még egy lapáttal, de az ültetéssel és az alacsony tetővonallal lesz igazán kemény az összhatás. Sosem gondoltam volna, hogy egy Astrával így megnéznek majd.
Ennek persze ára van, amit nem csak a konfigurátorban fizetünk meg. Ekkora kerekekkel még a futómű lágyabb állásában is kellemetlen hosszabb távon. Hiába van alig négyezer kilométer a tesztautóban, az egyik felnit már megrágta egy kátyú. Ezen mondjuk kár csodálkozni, a gumiréteg akkor is vastagabb lenne, ha csak rágőzölögtetnék a könnyűfémre. A másik probléma a zaj, a 235-ös abroncs bizony zúg, ami főleg hosszas autópályázásoknál tud idegölő lenni. Nem hangos, de ahhoz pont elég, hogy idegesítse az embert.
Néhány sör után hálás kocsmatéma szidni az automata váltókat, még úgy is, hogy a legtöbb ökölrázó még sosem próbálta. Ilyenkor lelkesen a védelmembe szoktam venni, de az Astráé nem a legjobb reklám az automatának. A működésével nincs baj, azt, hogy dolgozik, inkább csak a fordulatszámmérő kelebólálásából érzékeljük, olyan, mintha ott sem lenne. Viszont, ha rendesen odalépünk, elgondolkodik, hogy most kettőt, vagy hármat váltson vissza, mi pedig várjuk a csodát. Akinek arra van ingerenciája, akár kézzel is lökdösheti, de teljesen felesleges, egyszerűen nem erre találták ki.
170 lóerővel nem lassú, de közel sincs akkora tűzijáték, mint az ember várná, és ez nem csak a tényleges dinamikára igaz. Az automata váltó és a bunkerérzet teljesen elmossa a sebességet, így csak annyit látunk, hogy ütemesen mászik fel a tű, de a pulzusunk nem követi. Értem én, hogy downsizing, de az 1,6-os turbómotor iszonyat sokat eszik. Levegőből és bitekből nem lesz lóerő, de megkockáztatom, hogy egy hasonló teljesítményű szívómotor nem fogyasztana ennyit. Két nap alatt mentem vele 350 kilométert, és sikerült 9,7 literre kihozni az átlagfogyasztást. Ugyan kétszer átszeltem vele Budapestet a délután négy órai csúcsban, de a legtöbbet autópályán hajtottam, 120-ra beállított tempomattal. Ez mindenképpen sok.
A probléma valószínűleg nem is a motorral van, hanem a lehetetlen súlyú autóval. Mivel nem találtam pontos adatot az automata Astra tömegéről, kivittem a közeli szeméttelepre, és ráállítottam a hídmérlegre. 1570 kilón állt meg a tű, úgy, hogy a tank harmadig volt. Ez bő kétszáz kilóval több, mint bármi más a kategóriájában, de még az egy mérettel nagyobb autók között is becsületes érték. Egyből nyilvánvaló, hová tűnik az a rengeteg benzin, de nem csak a pénztárcánkon érezni a kilókat. Az autónak amúgy ügyes futóműve van, SPORT állásban meg főleg adná magát egy kis szerpentinezésre, de hiába a széles gumi, hamar jön az a jellegzetes surrogás a kerekek felől, ami a tapadás végét jelzi.
Pedig az Astra egy tényleg jó autó. Az üléseit a mai napig visszasírom, akinek két keze, két lába, valamint egy feje van, megtalálja az ideális beállítást, igaz, ezek feláras darabok. A combtámasz hosszú utakon egy valódi áldás, az állítható deréktámaszt pedig a TB-nek is támogatnia kéne. A korábbi Opelek bágyasztó belseje eltűnt, jók a formák, pont annyi fényes betét van, amennyi kell, és a krómot sem vitték túlzásba. Számomra egyedül a váltókulisszát körbefutó piros fény tűnik soknak, de a megkérdezetteknek többnyire tetszett. A középkonzolra temérdek gomb költözött, ami elsőre talán kusza, de két nap után mindenkinek reflexből megy a használata. Lehet, hogy egy MMI-jellegű rendszert könnyebb kezelni, de sok embert ismerek, akik az egy gomb – egy funkció elvére esküsznek, nem is alaptalanul. Egyedül az elektromos kéziféket hagynám meg hagyományosnak, de csak a maradiságomat tudnám érvként felhozni.
Annak ellenére, hogy kívülről nagy autónak látszik, tartottam tőle, hogy ez csak optikai csalódás, és a beltér majd szűkös lesz. Ezek a félelmek alaptalanok voltak, a 182 centimre állított első ülés mögött simán elfértem, a térdem még a közelébe sem került a háttámlának. Kipróbáltuk, három átlagos termetű ember hogy fér el hátul, és egyikük sem panaszkodott, bár az Adriára azért nem indultak volna el. A térérzetet még a napfénytetővel is növelhetjük, de ha légmozgásra is vágyunk, érdemes kinyitni. Kabriószerű nem lesz az élmény, de hatvanas tempóig egyáltalán nem zavaró a szél zúgása, és a terelőháló a huzatot sem engedi bevágni.
Biztonsági extrákból nincs hiány, a középső visszapillantó mögötti panel rejti a sávelhagyásra figyelmeztető rendszer kameráját. Ha véletlen elbambulnánk, és valamelyik irányba lefutnánk az útról, akkor egy ikon felvillan a műszerfalon, de a biztos, ami biztos alapon még sípol is. Ezzel csak az volt a baj, hogy elég esetlegesen működött, valószínűleg kell neki az élénk, jól látható útburkolati jel. Városi közlekedésnél, és autópályán hasznos még a tükrökbe épített holttér-figyelő, és a ráfutásra figyelmeztető radar. Utóbbit kérhetjük a tempomattal kombinálva, de ebben a kocsiban csak a műszerfalon jelzi, hogy lassítani kéne, nem alkalmazkodik az előttünk menőhöz.
A kedvencem mégis az adaptív kormányszervo, ami a sebesség növelésével keményedik. Parkoláskor úgy forgatjuk a kormányt, mint egy régi vitorláson, de százas tempó felett már határozottan kell elfordítani. A Cosmo felszereltségnek nem része, de, ha csak egy extrát kérnek az autójukba, az az aktív fényszórócsomag legyen, főleg éjszaka verhetetlen.
A szervóra még hatással van az is, hogy SPORT, vagy TOUR állásban használjuk az autót, előbbiben még kevesebb a rásegítés. Ezekre a funkciókra programozták rá a Flex-Ride rendszerű futóművet is. Emberi méretű kerekekkel a kellemesen lágy, és a sportos között választhatnánk, de a 19-es úthengerekkel az éppen csak élhető, és a nevetségesen kemény marad, bár a foltokban fellelhető sima útfelületen azért szórakoztató az utóbbi is. A sportos hangulathoz még a fehér derengésről vörösre váltó műszercsoport is hozzátesz, és a gázreakció is élénkebbé válik. Versenyautó persze semmilyen gomb megnyomásától nem lesz, de a célcsoportot ez fogja a legkevésbé érdekelni.
Szép és jó dolog a rengeteg extra, de az Astrában semmi olyan nincs, amit a Golf, vagy a Focus ne tudna, és akkor a szintén zseniális Mazda 3-ról még nem is beszéltünk. Talán kicsit igazságtalan is az összehasonlítás, hiszen ezek mind újabb modellek, mint az Opel, és ha át nem is lépi őket, de ott liheg a nyakukban. Ahogy azt már előttem leírták ez már közel sem az az autó, ami az előző generáció volt. Szinte keresni kell az olcsósítás nyomait, és végre elaludni sem fogunk, ha szétnézünk odabent.
Egyedül azzal nem vagyok tisztában, mi értelme ennek a konkrét autónak. Ne értsenek félre, maga a kocsi tényleg nagyon jó, de ezzel a motorral, és ezekkel a felnikkel csak önmagunkat szívatjuk. A Cosmo felszereltségben minden benne van, amire szükség lehet, ráadásul mindezt 6,37 millió forintért mérik (részletes felszereltség a Carfinderen: Opel Astra Cosmo 1.6 turbo aut.). Az OPC Line ízlés dolga, de sokkal inkább egy dízelmotort ikszelnék be, legfeljebb 17 colos kerekekkel. Akkor nem lenne olyan, mintha egy jó autót szándékosan elrontottak volna.
