Villámteszt: Jaguar XF - 2016.

Harminc év múlva egy polipropilénből fröccsöntött, önvezető villanyautó hátsó ülésén kivénhedt, három turbós, négyszáz köbcentis suv mellett haladnak el, így magyarázza majd a nagyfater az aktuális Vidám Vásár utcai, bontástól megmentett gépekre specializálódott kereskedő kínálatában felbukkanó Jaguar XF-et. Én legalábbis így tenném. Annyira megérintett a sötét tekintetű, éjfekete szedán a nálam töltött pár nap alatt, hogy késztetést éreztem, a négyes összehasonlító pár mondatán túl is megemlékezzek róla.

Ritkán vált ki belőlem ilyen heves érzelmeket egy autó. Főleg egy ötméteres négyajtós. A meglepetés már csak olyan, mint az ízfokozó, felnagyítja a tapasztaltakat, és bevallom, most vezettem először újkori Jaguart. Hatalmába kerített, lenyűgözött, kilóra megvett, de nem csak azért, mert nem számítottam ilyen előadásra. Most, hogy nyertem egy kis távolságot tőle, és végiggondoltam a jelenséget, még mindig úgy érzem, különleges kincs az XF a nagyszedánok között. Hiába hoztunk volna a luxy tesztünkre, amire a Jaguart eredetileg kértük, Audit, Mercedest, azokat is szétmarcangolta volna. Ismerem az A6-ost és az E osztályt is, teljesen más úton járnak. A Jag magának tapossa ki a gazzal benőtt, rég elfeledett ösvényt.

Ha egy mondatban kéne megfogalmazni, azt mondanám, élmény vezetni. Direkt használom a BMW agyoncsépelt szlogenjét, mert az XF csinálja ma azt, ami a BMW-nél már csak jelszó szintjén van jelen. Hess, el az ujjakkal a billentyűzetről, ne is fogalmazd meg a gyűlöletkommentet, most írom éppen, hogy az 5-ös szigorúan véve jobb autó: precízebben kidolgozott, okosabban kitalált, jobb minőségűnek érződik. De az XF-ben ember vagy, nem csak utas. Minden mozdulata, reakciója azt súgja, minden rossz illesztéséből az szivárog kifelé, hogy a Jaguarnál nagyon érzik, mitől lesz élvezet a vezetés, és nem a fókuszcsoport döntötte el, milyen legyen a gázreakció.

Az angol az új olasz, mondhatnám, ha a britek elborult autófetisiszta gyökerei nem lennének legalább olyan mélyek, mint a taljánokéi. A szigetország megannyi becsődölt, feledésbe merült autómárkája jórészt azért csődölt be és azért nem ismerjük, mert különcök mertek lenni, és olyan, zsigerekre ható autókat gyártottak, mint... mint az olaszok. Csak errefelé az Alfa Romeóval azonosítjuk a stílust és elmebajt, noha ott a Healey, a Lotus vagy akár a Jaguar.

Igazi brit autóként ad a megjelenésre, nézzük csak meg azt a hunyorgó nézést, a szinte orrkúpként kitüremlő rácsot, az előkelőség mércéjét – az első kerék és az ajtó közötti távolságot – kihangsúlyozó díszítést. Ránézésre is érzékibb, mint bármelyik konkurense, de nemcsak a szemet, az összes érzékszervet elkápráztatja. Hangja, szaga, tapintása, mozgása mind az irracionális énre hat, az Excel-táblában nem megjeleníthető, nem számszerűsíthető, de annál fontosabb értékekkel csábít.

Azok a vajszínű, hurkásra varrott, pamlagként hívogató ülések! Bizony igazi bőrrel kárpitozták őket, vagy ha nem, tökéletes az illúzió. Hiába foglalkoztat az Audi szagszakértőket, a tökéletesen parfümözött A6-osnak sosem lesz olyan lehengerlően elegáns illata, mint az XF-nek. Szinte nincs is, ez a trükk nem tolakodik, nem is próbál valami kellemetlent elnyomni, egyszerűen természetesnek hat. Nálam mostantól szagban és kényelemben is a Jaguar-ülés az etalon, nemcsak elöl, hátul is. Hé, ez egy E osztály méretű autó, de olyan kanapét tettek be hátra, hogy az S megirigyelhetné. Pullmannba szokás ilyen hosszú ülőlapot illeszteni.

Szóval amint beültem – mit beültem, helyet foglaltam – máris úgy érzem magam, mint akit meghívtak a lord báljába. Amikor felnyílnak a szellőzőrostélyok és kiemelkedik a váltókorong, megcsillan az ezüsttálca a lakáj kezében, és a V6-os felhörrenésére érzem a pezsgő ízét a nyelvemen. Alávaló, szörnyűséges, utolsó parasztvakítás, amit indítási ceremóniaként előad, de nem tudom elítélni, hatással van rám, ahogy bárkire, még ha a közönségessé válás félelme miatt nem is vallja be mindenki.

Ez a műsor a nagyközönségnek szól, és én azt mondom, legyen. Ha az ilyen megmosolyogtató játékok eltűnnek, akkor lesz egy autó végzetesen szürke, különben is, mi baj van azzal, ha egy luxuscikk szórakoztatja a tulajdonosát és vendégeit? Nyilván kiröhögném, ha ennyiben merülne ki a Jaguar különlegessége, de szerencsére ez csak a felvezetés. Attól tartok, a következő felvonást már csak sokkal szűkebb kör fogja értékelni, de éppen ez az ínyencség az, ami meglepett.

Úgy sejtem, halállistán van a kompresszoros V6-os a Jaguarnál is, engem mégis meghatott, hogy még létezik. A mechanikus feltöltő őskövület; bár előkaparták a kilencvenes évek végén egy utolsó menetre, benne van az ősi kompresszoros Bentley-k forró emléke, és mennyivel menőbb, mint egy nyavalyás turbó! Mindenki tudja, hogy kevésbé hatékony, ezért nem lehet vele elcsalni a fogyasztási értékeket, de azt sem szabad elfelejteni, hogy egy kis motorból nagyobb szívót csinál. Közepesből pedig igazán nagyot.

A háromliteres V6-os nem egy féktelen bestia, de ahogy elkezd forogni, úgy jönnek elő belőle egyre vészjóslóbb sivítások, és mire három oktávot áténekelve eljut hatezerig, átélhetjük vele a Brit Birodalom felemelkedését és bukását. Fokozatosan épül fel az ereje, de anélkül a gyűlöletes, kiirthatatlan késedelem nélkül, ami a turbómotorok sajátja. A 340 lóerő pont elég, hogy bármikor rendre utasítson egy BMW 530d-t, ám ennél sokkal fontosabb, hogy mindezt kedvvel, lelkesedéssel teszi, ami gyönyörű ajándék az erre fogékony sofőrnek.

Jó választás hozzá a nyolcsebességes ZF-váltó, melyet sokszor méltattunk már, ezért nem részletezném a működését, egyszerűen mindig kitalálja, mi a szándékunk, nem késlekedik, puhán pakolgatja a fokozatokat, ahogy kell. Ha ilyen meghatóan ódivatú motorja nincs is másnak, azért hasonlóan inspiráló hajtásláncot rakott már össze a konkurencia. A futómű és a kormányzás hangolásában viszont ráéreztek valamire a Jaguarnál, amit a többiek nem mernek vagy nem akarnak. Direkt nem mondom, hogy nem tudnak.

Egyfelől piszok jók az XF adottságai, mivel könnyű, nagyrészt alumínium a kasznija, és a legigényesebb felépítésű futóművet tették alá, amit ma el lehet képzelni. Viszont káprázatosan ki is használja a tehetségét: a merev karosszéria a szó valódi értelmében rezzenéstelenül tűri a futómű pofonjait, amiket rossz úton kap, így a csillapítás és a rugózás úgy tud feszes lenni, hogy egyáltalán nem bánt. Megvan benne az ötméteres szedánok méltósága, nincs az a kátyú a harmadrendű mellékúton, ami felütésre kényszerítené, de amikor kicsit futni hagyja az ember országúton, mámorítóan mozgatja a csípőjét a kanyarokban.

Nem tudom, hogy csináltak ilyen precíz, ingergazdag kormányzást villanyszervóval, de az biztos, hogy sokat ad az élményhez. A másfél tonnás, méretes XF szabad úton veszettül termeli a libidót, meghozza az ember kedvét a tempós utazáshoz. Hihetetlenül magabiztosan mozog, miközben két kézzel szórja ránk a kellemes ingereket, a valódi autóhoz illő visszajelzéseket. Megvan benne minden elektronika, ami ma kell, de becsap, és úgy tesz, mintha mi vezetnénk. Az illúzió olyan tökéletes, hogy a hót unalmasnak hitt négyajtósból alig akartam kiszállni. Nem kell még leugrani Gödöllőre? Úgy mennék még vele egy kicsit. Egyetlen új BMW-ben sem éreztem ezt, még ha pontosan nem is tudnám meghatározni, mely fűszerek hiányzanak belőlük.

A lacházi repülőtéren, ahol az összehasonlító tesztet csináltuk, kikapcsolt elektronikával is átmozgattam, és ez volt az egyetlen autó, amit érdemes volt. Egyértelműen a semlegesség túlkormányzottság felé eső oldalára tették a balanszát, vagyis szépen használja a hátulját, annak ellenére, hogy a tesztautó összkerekes volt. A hátsókerekes valószínűleg még bódítóbb, de így is öröm nézni, ahogy mozog a Jaguar, teszi a fenekét, szemmel láthatóan örömmel lubickol, és megmosolyogtatja sofőrjét. Alattomosságnak nyoma sincs, simán kikapcsolnám az elektronikáját közúton is, de erre nincs is szükség, mivel nem óvatoskodik fölöslegesen, amíg épeszűen használja az ember. Driver's car, na.

Tényleg nincs már ilyen eleven, az élet örömeire fókuszáló autó a kategóriában, a buflák, hatszáz lóerős német szedánokban csak az izomszag nagyobb, de nincs meg az elegancia. Az XF nagyon brit, Tower, Brooklands és Monty Python egyben.

Na de mi is jut még eszünkbe az angol autókról? A pislákoló töltéslámpa, a beázó tető, meg a tréleres telefonszáma. Erre utaló jelek sajnos az új Jaguarban is vannak. Leplezetlen lelkesedésem ellenére én sem vagyok vak. A fekete fényezésnek nincs meg a csillogó mélysége, a fényszóróra lógó műanyag gyárilag csálén áll. A műszerfal egyik dekoreleme egy kevésbé feltűnő helyen úgy eláll, hogy majdnem befér a kisujjam a hézagba, a hátsó klímapanel pedig érintésre kiesik a helyéről. A fabetét kétes eredetű, a nyomógombok is valahogy nincsenek egy szinten a beltér összhatásával. Bár valódi műszaki probléma nem történt az XF-fel a nálam töltött pár száz kilométer alatt, azt hiszem, vállalkozóként szívesen lennék a Jaguar assistance-szolgáltatója.

Na akkor most, hogy eleresztettem a teljesen alaptalan, rosszmájú megjegyzést is, visszatérnék az alapgondolathoz. Hiába töröm a fejem, az XF egyedülálló a maga nemében. Vajon miért választotta Winkler és Pista is az XF-et kedvencének, minden hibája ellenére? Miért boldog az alfás? Na ugye.

Ráadásul a Jag egyáltalán nem drágább a kommersz BMW-knél, Audiknál, Merciknél. Ne az alapárat nézzék, fapados Jaguart úgysem vesz senki. A kompresszoros, összkerekes XF úgynevezett őszi kedvezményes, vagyis valódi ára a 16 millió körül van, de érdemes befizetni a Portfolio felszereltségre, mert csak ahhoz jár a fenomenális ülőgarnitúra. Tizennyolcért pedig nemigen kapni ehhez hasonlót a németeknél, kompresszort pedig a világ minden pénzéért sem. Addig kell megvenni, amíg van. Szóltam.