Nép akarok lenni!

Teszt: Ford Focus 1.5 TDCI Titanium – 2018.

2018.10.17. 07:09

Ami a lényeg: tágasabb, modernebb, takarékosabb, de továbbra is Focus. Ezek a legnagyobb hírek, nagyjából mind jó is. Aztán van ezer és egy apróság, ezekről inkább a cikkben.

Az a vicc, hogy az én szememben a Focus nagyon nem öregszik, talán azért, mert az első generációja volt a legfuturisztikusabb, azóta pedig konzervatívosodik, komfortosodik vissza az egész széria, jól követi tehát az idők szavát. De ez a mostani változat, ez lesz talán, ami a legtöbb embernek bejön majd, bár a Fóka mellett is nagyot lépett a világ. Ám nem el-, és ez a lényeg.

Nagy hibája volt az előző és az az előtti sorozatnak a helykínálat – miközben a Golf-kategória úgy általában egyre tágasabb lett, a Focusból talán a legelső volt a legszellősebb a hátsó üléseken. Elöl pedig mindig minden maradt nagyjából a régiben, csak vállban lett egyre nagyobb lehetőség mocorogni – az új itt egyenesen hat centivel jobb már az eleve széles elődjénél is. Úgy tűnik azonban, hogy a Ford számára is is kiderült a felméréseiből – ezeket a kompakt autókat mind a mai napig sokan családos használatra veszik, nem lehet hát egy legyintéssel elintézni a második üléssor kérdéskörét. Az új, C2-es platformra tett, negyedik generációs Fóka tehát több helyet foglal az utcából (4,4 méter hosszú és 1,8 széles), de belül is ügyesebben rendezték el, emiatt a külső centikben kapott gyarapodásnál jóval többnek érezni, ami bent vár minket. Ez az autó tágas, akár elöl, akár hátul ül valaki, ezen nem lesz vita. A legfájóbb pont kipipálva.

Kevesebb törődést kapott a csomagtartó, ami az alapkivitelben ugyan 375 literes – minden, ami egy kompakt ferdehátúnál akár látcsőtávolságra kerül a 400 litertől, már öblösnek mondható. Viszont sok trükk nincs benne, legalábbis ha valaki megrendeli bele a kiváló Bang & Olufsen hifit, ami helyből egy pótkeréknyi méretű szubbasszus-ládával huppan a Focus fenekébe, úgy pedig már elég magasan lesz a padló, s az eredeti 375-ből máris csak 341 literrel számolhatunk. Nincs két magasságban rögzíthető, merev padló, rejtett üregek, zseblámpaként kivehető világítás, szivargyújtó, egyebek – ez itt csak egy közepesen praktikus, pár rögzítőfüllel ellátott csomagtartó, pont.

A kasznival nagyot léptek előre, és nemcsak ott, ahol látszik. Merthogy az előző Focus a trutyiforma hátsó lámpáival, a bizonytalan elejével memorizálhatatlan, fura masszaként volt jelen a forgalomban, ez a mostani viszont határozottan, bizonyos színekben még feltűnően is csinosan villant, bár esetében formabontásról szó sincs. Van arca, vannak határozott és mélyen harmonikus kontúrvonalai, akadnak rajta olyan részletek, amelyeken ellegelészik a tekintet, békésen kérőzve.

Ilyenek a sokrétűen tagolt fényszórók, a vigyorvonal az első kötényben, a lendületes merevítések a géptetőn, a benyomott oldalfal, a homorított hátfal, de még a hátsó lámpák is jók lettek. Rendben vannak az arányok – a dölyfös, magas, nyomulásvággyal teli, domború orr-rész után ott a látszatra (valóságban szerencsére alig) szűkülő, feszesre húzott utastér. Nagy a tengelytáv az egész konstrukció alatt, s valahogy azt is sikerült elkerülni, hogy bénán elsőkerekesnek látsszon az autó, talán azzal, ahogy erősen ráül a hátsó felnijeire. Minden hókuszpókuszt félretéve az a legjobb benne, hogy szériaátlagban 88 kilóval könnyebb a korábbinál, a bódé alaktényezője pedig valószerűtlenül kicsi, 0,273 – ipari szinten kirívóan jó érték. Mit jelent az utóbbi? Kisebb fogyasztást és szennyezést, nagyobb végsebességet, kevesebb zajt az autópályán. Hajrá.

Minden porcikáján érezni, hogy átgondolt csapatkoordinátorok felügyelete alatt sokan, sokat foglalkoztak vele. Nem tudom, hogy volt-e már más autó, amiben ennyire villámgyorsan, azaz konkrétan pár másodperc alatt csatlakozott volna a mobilom a fedélzeti rendszerhez. A szélvédőben ott az elektromos fűtés, ami végtelenül praktikus (például télen se kell jeget vakarászni), de végre annyira vékonyra vették a fűtőszálakat, hogy négy napot jártam az autóval, mire észrevettem, hogy ott vannak. Az ajtókból se felejtették ki a kiugró élvédőket, szintén egy kiváló Ford-ötlet, tankolásnál pedig két apró figyelmességbe botlik a kútoszlop csöve – nincs külön, mindenfelé lelógó, ottfelejthető tanksapka, mert belső, rugós fedél zárja a nyílást, a benzines töltőcső pedig nem megy be ennek az autónak a nyílásába. Ugyanis a tesztautó dízelmotoros volt.

Így van, végre be tudtam ülni egy dízeles Focusba, ráadásul nem a sportosított, lapított kormányos, piros cérnával varrott ST-Line kivitelűbe, és nem a bizsuinak és sminkjének súlyát rogyadozva viselő Vignaléba, hanem egy rendes (oké, azért drágább fajta), lakossági Titanium-kivitelbe, ötajtósban. Ez A Focus, Amit Sokan Vesznek Majd. A népautó. Ilyet a legjobb tesztelni, az effélékről lehet sokat megtudni.

Kicsit tartottam azért ettől a Titaniumtól. Merthogy Vignalét vezettem, és az egy elefántosabb mozgású valami volt, mint ami az én fejemben a Focusokról él. Aztán hajtottam egy ST-Line-t is Franciaországban, amiben dörömbölve lüktetett a Focus-vérvonal, ez tény, de a centis ültetéssel, keményebb lengéscsillapítókkal nem ígért sok jót arra nézvést, mit művel majd a budapesti utakon. Hova sorolódik majd be egy komfortban közöttük helyet foglaló Titanium? Mert a kombinációk simán kiadhatták volna a legrosszabbat – az elefántszerű mozgás mellé csigolyaroppantó rugózást.

Nem következett be a legrosszabb, korrekt kompromisszum jött össze. Ebben az 1.5 TDCI-ben hátul ugyan csak az egyszerű, csatolt lengőkaros futómű volt, de a rugózás-csillapítás hangolását szerencsére megtartották sportosnak. Végeredménynek ott egy kissé túl erősen középre beállni akaró, de ettől még érzékeny, kommunikatív kormány, pontosan ívre tehető első kerekekkel. A kocsi hátulja nem ugyanaz a liga, főleg gidres-gödrös úton egy egész másfajta szabály szerint, közel sem olyan precízen megy az íven, de közel sem rossz, csak sejteni lehet, hogy van ennél feljebb. A kombináció elfogadható, mert még ez a Titanium Focus is ott lenne egy dobogós helyen a kategóriában – bár az ST-Line legfelső foka nincs tőle veszélyben.

A rugózás, nos, az elment a kemény irányba. Nem tudom, milyen lenne a puhára hangolt Vignale a Nagy Lajos király úton, de a Titanium elég fizikális. Ez alatt is a tipikus, nyugat-európai hangolású futómű van; kis huplikon nagyon finom, már el is kezded fogalmazni fejben az óda szövegét, aztán jön egy bekóstolósabb kátyúsorozat, és hirtelen nagyon másra gondolsz. Na igen, közepes hepe és hupa. Ez az, amit a Focus Titanium 5a nem visel jól, különösen, ha sarkos a bukkanó éle. Az efféle úthibákon rendesen üt a kerék és a karosszéria távoli pontjaiból nyöszörgéseket is hallani, bármilyen masszív is az mindenféle más üzemmódban. Érdekes, a még nagyobb úthibákon megint egészen toleráns a felfüggesztés, tehát az egésszel az a baj, hogy épp az említett, legkellemetlenebb, közepes méretűből van sok Magyarország úthálózatán, szerteszéjjel.

Tény viszont, hogy ez a feszesség, a csekély közeg-ellenállású karosszéria, a nyolcgangos, hagyományos automata váltó hosszú két felső fokozata és a fojtott hangú, nyomatékos dízelmotor egykedvűsége isteni kilométerzabáló géppé teszi a Focust. A nálunk engedélyezett 130-as tempóhoz annyira nem kell erőlködnie, mintha csak 50-nel bandukolnál vele a városban – ilyenkor se zaj, se fordulat nincs, kvázi megy magától, olyan boldogan, mintha csak érett szilvát falatozna a meleg őszi napsütésben, a Rába-parton heverészve.

A tespedés már-már alvásba fajulhat – legalábbis a sofőr részéről – ha bekapcsolod a vezetési segédleteket is. Ebben a műsorszámban briliáns a Focus, mert a radaros tempomatja puhán lassít, viszonylag keményen gyorsít, nagyjából úgy, ahogy egy utasait megzavarni nem akaró, de a forgalmat feltartani sem szándékozó, hús-vér pilóta is tenné. A sávtartó rendszere is hasonlóan emberi – míg más szisztémák keményen a két oldalvonal között pattogva, idegesítően dekázgatnak az autóval, addig a Focusé elég puhán teszegeti az autót a sávban. Ha osztályozgatni kellene a mai rendszereket, az új Ford elég magasan végezne ebben a 2-es szintű önvezetési versenyben – úgy, hogy a legtöbb vetélytársa presztízskocsi. Job well done.

Ja, és még a kivetítős kijelzője (head-up display) is nézegethető polárszűrős szemüvegben, nem sötétedik el fejbillegtetésre, mindezt világelsőként. Ha hozzáveszem a Titaniumnál már nyolccolosra felhúzott, jól használható és látható kijelzőt – bár a tolatókamera képe elég fakó rajta –, a két mobiltartót – az egyik alatt indukciós töltő lakik –, a jó helyen levő, tologatható kartámaszt, illetve hogy még a hátsó ajtókban is van egy-egy másfél literes palackot elnyelő zseb, azt kell mondanom: ezen az autón sokat, alaposan gondolkoztak. Hiszen még az első övek magassága is állítható – egy további funkció, amiről mostanában leszokóban vannak az autógyárak, pedig nem ez a káros, hanem a dohányzás.

Pár olyan részletet is elő kell vennem, amivel keveset szoktunk foglalkozni, pedig ha sokáig megvan az autó, nagyon is számítanak. Például, hogy a külső tükrök ugyan kicsik – nyilván a szerény légellenállást célozva –, de olyan jól belőtték a torzításukat, hogy kiválóan hátralátni belőlük. A belső tükörnél fel sem merül az a probléma, mint oly sok más, ötajtós ferdehátúnál – hogy a tető lejtése miatt vagy úgy állítom, hogy a tükör keretén belül a teljes hátsó szélvédő látsszon, de akkor csak a kocsi mögötti, nem túl távoli aszfaltdarabot lehet szemlélni benne (az én magasságomból), vagy úgy döntöm meg, hogy ténylegesen hátra is tudjak tekinteni benne, viszont akkor egy szívószálnyi vastagságú résen kémlelek kifelé. Ó, nem, itt teljes a kép hátra, még nekem is.

Mi több, az első tetőoszlopokat is befelé erősítették meg, a keresztmetszetük ezért csúcsos, lapos, így keveset takarnak ki a külvilágból, a műszerfal pedig messze elöl van és lapos a teteje, tehát az, arrafelé sem zavarja a látást. Finoman lehel a klímaberendezés is, istenien szól a Bang & Olufsen hifi (milyen jó, hogy nem a divatosabb Beatset tették bele), a tekerőgombos váltó-előválasztó és az elektromos rögzítőfék miatt pedig egy csomó pakolóhely maradt a két első ülés között. Apró részletek, de egy igazi tulajdonosnak biztosan számítanak.

Maga a motor, már ha meleg, egészen rendben van. Nem egy atomvillanás a 120 lóerejével és amikor hirtelen el kellene lépni a Daewoo Matiz mellett a pályán, nehezen tudja összekaparni azt a 10-20 km/h-nyi különbséget, ami gyorsan kellene, de a gyors automata, a turbó azért megteszi, amit tud. Országúton, városban azonban a bőséges nyomaték hátán lehet egyensúlyozni, ott szépen megy, s ami a legjobb, finoman, csendesen, nagyon csendesen tesz mindent. Több utasom megkérdezte, hogy ez az autó ugye, benzines? Sőt, még olyan kolléga is akadt, aki a nyitott motorházfedél alatt meglapuló motort kezdte épp szemrevételezni, és megkérdezte, hol vannak a nagyfesz kábelek. Nem ő a süket, hanem ennyire finoman jár ez az új, 1,5-ös dízel. No meg ennyire keményen járnak a modern, közvetlen befecskendezéses benzinesek. Tehát kulturált a motor.

Csak akkor zajong – viszont akkor csúnyán –, amikor hideg. Amíg a mutató bele nem lép a normális hőmérsékleti zónának legalább az aljába, gyorsításkor éktelen csörömpölést köp ki magából a négyhengeres dízel. Olyan a hang, mintha a fogorvosnál a csúcsra járatott fogfúró tokmányában meglazulna a betét. Nem kellemes, szerencsére csak egy-két percig idézhető elő a jelenség, aztán eltűnik.

A másik fájdalmam, hogy az idő java részében puhán és gyorsan működő automatának van egy olyan, keskeny, azonban sokszor érintett tartománya, amiben darabosan teszi a dolgát. Főleg akkor válik zavaróvá a jelenség, amikor nagyjából nyolcad-negyedgáz táján elstartolnánk a lámpa zöldre váltása után. A start/stop elektronika ekkor újraindítja a motort, rádobja a kuplungot (rántás), húzat egy rövid egyest, majd át kettőbe (még kellemetlenebb rántás), aztán nem sokkal később jön a harmadik (kicsit enyhébb, de még mindig nem kellemes rántás) megint. Ezek után érdekes, hogy nagyobb gázadás mellett nem jelentkezik ez a probléma, sőt, akkor sem jelentősen, ha a motor már jár, amikor elstartolunk. Én itt inkább valami kifésületlen algoritmusra gyanakszom a szoftverben, mint mechanikai hibára, remélem, a széria rendes felfutásáig kivasalják a sorok közül.

Eddig van egy igen jó és tágas alap-autónk, mesterien megvalósított segédfunkciókkal, egy nem túl erős, de kellemes motor-váltó kombinációval, csodás úttartással, viszont kemény rugózással és egy olykor furcsán, keményen működő váltóval. A két kifogásból az egyik valós, a másik talán el is tűnik, mire a vevőkhöz jut a Focus. Ami viszont tényleg nem tetszett, az az utastér kialakítása.

Ugyanaz a bajom vele, mint pár évvel ezelőtt az Astráéval volt – a továbbra is rendre referenciának elővett Golffal egy minden tekintetben egyenértékű, sok szempontból pedig jobb autót lehúz a jellegtelen utastér. A Focusban ott van a túl egyszerű műszercsoport, az ugyan végig puha, de a fényessége miatt olcsóságot sugárzó műszerfalborítás, a csak a hátsó felénél emelhető-süllyeszthető ülőlap, a műbőrborítású, belesütött varrás-imitációs ajtókárpit, illetve az, hogy nem is kell nagyon turkálni, hogy a kéz mindenféle rangon aluli műanyagokba és eldolgozásokba akadjon – gondolok itt a szellőzőrendszer gombja körüli dobozkára, a pőre, lezáratlan első üléssínekre. Kicsit olyan érzés, mintha itt minden zugból egy pénzügyi előadó kukucskálna kifelé – holott egy kilencmillió forintos tesztautóban ülök, aminek minden zugából dőlnek már kifelé az extrák. Tényleg, még egy üvegtetőt és egy megfordítható csomagtér-tálcát lehetett volna kipipálni a tételeket százas nagyságrendben felvonultató listából, azzal kifújt volna.

Parasztvakításban a Volkswagen – ennélfogva a Škoda és a Seat is – messze a Ford előtt jár, de a Mazda, a Kia, a Hyundai és a Peugeot szintén mesteribben űzi ezt a műfajt – mert ugye, a Vignale meg már kicsit túl van a határon, tehát feljebb sem biztos jó mászni Ford-országban. Holott könnyen lehet: egy közvetlen összehasonlítás a fentiek közül simán kihozná a Focust kedvencnek. Remélem, hamarosan sort kerítünk egy olyan cikkre is, addig meg legyenek nyugodtak, jegyezzenek előre bátran az új modellre.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.