A technikát adják, a humort neked kell vinned

Teszt: Volvo XC40 Recharge - 2021

2021.10.14. 06:07

Kellemes kikapcsolódásnak tűnt az őszbe hajló Kassán való sörözés, gondoltuk, elugrunk oda egy hétvégére. Vajon ez már van akkora kihívás, hogy egy öt fővel megrakott elektromos tesztautónak külön tétel legyen az itinerben?

Biztos vannak olyan szétgyorstöltőzött öreg Nissan Leafek, amiknél 270 kilométer - ennyire van Kassa Budapesttől - már rezgeti a lécet, pláne autópályán, de a bő 22 milliós Volvo XC40 Recharge már nagyon nem ilyen. WLTP szerint 418 kilométert bír, a valósághoz közelebb mérő EPA szerint pedig 358-at, tehát a kamionok mögötti 100-zal való kullogást megúsztuk, nem lehetett bennünket kicsúfolni, mint a télikabátban szöttyögő kilométer-skótokat. Még úgy sem, hogy öt fővel már a megengedett legnagyobb össztömeg is látótávolságba került.

Valahogy mégsem teljes nyugalommal mondtuk rá az igent a Volvóra, még úgy sem, hogy 2018-ban ő lett az Év Autója. Azért nem, mert az XC40 Recharge alatt ugyanaz a hajtáslánc munkál, ami Karottát egy Polestar 2-ben jó fél évvel ezelőtt már méltóztatott cserben hagyni. Megállt, mint egy szamár, és nem mozdult egy tapodtat se, darus emelővel kellett felimádkozni a platóra. 2-300 kilométert trailereztetni meg még a Volvo kontójára se lett volna buli, mert nekem ugyan jó sztori, de a négy utastárs hétvégéjének nettó elbaszását azért nem üti. Ez az autó viszont nem egy Polestar, ilyen fiaskót a Volvo saját belgiumi minőségellenőrzése meg csak nem enged meg (az XC40 Recharge a rokon C40-nel együtt Gentben készül), így végül mégis bizalmat szavaztunk neki.

A kapcsolat kiépítése elsőre viszont nem sikerült. És másodikra sem. A Volvo munkatársával jó húsz percig unszoltuk, hogy egye meg az email-címemet, próbáltuk a telefonos applikációval párosíttatni, de juszt sem fogadott el gazdájának, végül inkább ráhagytuk - volt már más újságíró kolléga, akinek egyszer csak jó lett, én is bízzak ebben. Az igazságosság miatt muszáj megjegyezni, hogy a legtöbb embernek nem okoz gondot a kapcsolódás, arra gyanakszunk, hogy a Google Workspace által kezelt, de nem @gmail.comra végződő címmel volt a baj.

Mindez egyébként azért szükséges, mert a fedélzeti rendszer teljes értékű működéséhez Google-fiók kell: térkép adatokat szinkronizál, ügyesebben beszélget az Asszisztens (angolul), stb. De miért pont Google? Azért, mert az egész cucc Android alapon fut, becsületes neve Android Automotive OS és nem összekeverendő az Android Autóval. A nehézkes működés egyébként pont a kereskedésekben kellemetlen: a legfeljebb postaládával rendelkező öregurakat az autójukon keresztül belekényszeríteni a digitális világba, hát... türelmet kíván.

A kütyükre tekeredett, szigorú fogyasztó viszont csalódni fog az infotainmentben: vannak ugyan szórakoztató appok (pl. Spotify), de sehol a Tesla-féle garmada; sem a központi, sem a sofőr előtti kijelző felületét nem lehet különösebben személyre szabni; a vezetést és az autót érintő funkciók pedig egy zsúfolt Beállítások menüpont alá vannak összehányva. A kritikusok ellen szól, hogy a felhasználók jelentős része ezekkel évente maximum egyszer, ha babrál; a másik, hogy egészen friss a rendszer, eleinte meg inkább nyújtson kevesebbet, de azt hibátlanul - mint fordítva. Az automatikus frissítések úgyis tovább bővítik, csiszolják majd.

A Google legnagyobb kézzelfogható előnye a Maps és az útvonaltervezés: az adott szakaszon megengedett legnagyobb sebességeket, vezetési stílust és a forgalmi viszonyokat is figyelembe véve megmondja, hány százalék töltöttség marad az akkuban a célnál, és mivel adaptív, folyton korrigálja is a korábbi becsléseit. Ha időnek előtte fogyna el az áram, természetesen töltőpontot is keres. Tapasztalat szerint pontos, sőt, biztonsági játékos módjára hangyányival még kevesebbet is mond, ez a pontosság pedig roppant megnyugtató, ezért a bizonytalanság-oszlató funkcióért a hatótáv tíz százalékát is simán feláldoznám. A hatótáv amúgy kategóriájában közepes, az általunk mért 22,2 kWh-s átlagfogyasztásból (ami a konkurensekhez képest sok) és az akkupakk felhasználható 75 kWh-jából 337 km jön ki. Ez a Tesla Model Y Long Range-től (Edmunds mérése szerint 510 km) vagy épp a BMW iX3-tól (~400 km) is elmarad, apró öröm, hogy egy szoftverfrissítés további 24 kilométert facsar ki belőle.

Igaz, hogy normál 11 kW-os töltéssel 8 óra kell a tele akkuhoz, de az ultragyors töltőkből limitált ideig 150 kW-os maximummal is tudja szívni az egyenáramot, ez fél óra alatt 70 százalék pluszt jelent, itten egy töltési görbe, ha valakit érdekel. Mi - főleg mert a Mobilitihez van totalcaros token -, a festői Miskolcon álltunk meg egy 50 kW-os oszlopnál. Az applikáción láttuk, hogy több mint egy napja nem használta senki, így nem kellett és egy darabig még biztos nem is kell aggódni a foglaltságok miatt. Körülbelül 20 fokos, optimális kinti hőmérséklet mellett egy óra alatt 38 százalékos töltöttségből csinált 91-et (63 perc alatt 41,5 kWh), közben megreggeliztünk, meg egy kávé is elfogyott, mert a szakirodalom szerint a töltő-szeánszokhoz az dukál. Belehaltunk a várakozásba? Nem. Szemmel látható időt vett el a hétvégénkből? Nem.

Az autó egyéb területeken kárpótol: nincs indítógomb, beszállás után csak rá kell lépni a fékpedálra, D-be húzni a kart, és már lehet is indulni. Megszokást igényel, hogy hagyományos értelemben véve leállítani sem kell, elég megnyomni a P-t, mindenesetre menüben van lehetőség a teljes OFF-ra, ha muszáj, egyébként meg egy nagyon minimális áramigényű alvó módban pihen az autó. A Recharge Twin esetében tengelyenként egy villanymotor hajt, a kombó összesen 408 lóerőt és 660 Nm-t ád. Egy kompakt crossoverben ezek tekintélyes számok, a 4,9 másodperces 0-100 így leírva nem is adja vissza, mennyire.

Legutóbb a Mustang Mach-1 járt nálam ilyen, 400+ lóerős territóriumban, és az egy ötliteres bombardier ám, nem egy ilyen hygge-pozitív villanybojler. Padlózás után mégis mindkettőben kellett röhögnöm: a Mustang összérzéki téboly, a Volvóban viszont hanghatástól és rezgésektől mentesen, célzottan stimulálják a belső fület a csupasz G-k. Lehet, hogy sírhatnékja támad ilyenkor a kétütemű/sorhatos/V12-es mögött cseperedett műkedvelőnek, mert voltaképpen a csendtől süketül meg, de nincs mese, erre halad a világ, és ha nem akar belebolondulni a deprivációba, örüljön a maradéknak, mint a vakok a füleiknek.

Nehéz eldönteni, hol áll az XC40 Recharge a szórakoztatás és a veszély között, mindenesetre amikor tényleg megindul a 2,2 tonna, a (menübe rejtett és egyébként remek) egypedálos mód fékhatása is kevés ahhoz, hogy megállítsa, kell alá a rendes fék. Még szerencse, hogy 180 km/h-ra van szabályozva a végsebesség. Az ötmázsás akkupakk miatt nem csak hízott a Recharge, de 4 centit eresztett is a hasán (17,6 cm a hasmagasság) a normál XC40-hez képest. Ilyenkor jön a villanyautós mantra: sok, de legalább alacsonyan van a súlypont. Aki szerpentinezéssel egy mondatban említ egy bármilyen crossovert, már megbocsásson, de az hülye. Nem arra való, kár számonkérni rajta. Dinamikus haladás közben viszont stabilan tartja a feszes futómű, ami kell is alá, hogy a nagyobb súly alatt se rottyanjon meg. Cserébe a pesti/borsodi kátyúk bele-belekrákognak a komfortérzetbe, mint a színházi néző a feszült csendbe.

A sötét, nem hivalkodó, de igényes belteret csínján adagolt fém felületek (szellőzőrostélyok, kilincsek) törik meg, a komorsága így nem zavaró, a tapogatással mozgatható, nyitható napfénytető pedig még tovább ellensúlyozza a sötétséget. A bunkersége viszont hátrány: már a B-oszlop is vaskos, a C-oszlopra meg nyugodtan mondhatjuk, hogy CSÉ-oszlop, semmit nem látni tőlük. Tudjuk, tudjuk, azért ilyen vastagok, hogy az autó hozza az IIHS Top Safety Pick+-t és az ötcsillagos NCAP töréstesztet, meg hát erre való a tükör, a holttérfigyelő és a körültekintő, 360 fokos kamerarendszer, aminek a képe, látószögei legalább kifogástalanok.

Az XC40 külsőre játékosabb, mint a többi Volvo, és ez a Recharge-ra is érvényes, igaz, hogy ehhez a színhez kell egy kis humor, nekem mondjuk bejött. A villanyos verziót legegyszerűbben a lefalazott hűtőrácsról, esetleg a CSÉ-oszlopba mart Recharge-feliratról lehet megismerni. A prémium kompakt crossover definíció szerint olyan, mint egy szűkre szabott ing, amiben folyvást a gallért kell lazítgatni, ám az XC40 még az akkupakkal együtt is tágas tud maradni: a 2702 mm-es tengelytáv miatt két magasabb ember is kényelmesen elfér egymás mögött, fejtér is van, de a hátsó ülés szélessége a kifejlett kísérleti patkányaim szerint már egy kicsit kevés, főleg ha három személyről és hosszabb távról van szó.

A csomagtér 419 liter, ami a kategóriájában átlagos, de becsületére, alig kisebb, mint a normál verzióké, további pozitívum, hogy némely vetélytárssal ellentétben a Volvo nem spórolta el az első csomagteret, ebbe a 31 literbe két hátizsák vagy a töltőmadzagok pont elférnek. Apró szépséghiba, hogy utóbbiakból a 20+ milliós ár mellett is csak egy jár ingyen, a másik 105 ezer forintos extra, a tesztautóhoz például otthoni, fali töltő nem volt.

A Recharge Twin ára nem kirívó (Core: 20,73 millió forint, Plus: 21, 48 millió forint, Pro: 22,9 millió forint), a versenytársak is ezen a környéken halásznak, de ilyen fogyasztással és hatótávval a Volvo papíron nem is kiemelkedő, még akkor sem, ha a vevő nem kéri az árba integrált, 1,6 milliós Cascót. Ha viszont valaki belátja, hogy évente csak néhányszor megy egyhuzamban 5-600 kilométert, és az az egy óra gyorstöltés sem fáj neki, akkor a nyers adatoknál jobban fogja értékelni az összeszerelési minőséget, az igényes és praktikus utasteret, a Volvóhoz méltó aktív és passzív biztonságot, és talán az Android OS-ben sem a hiányosságokat, hanem a potenciált látja majd.

Ha fogyasztanál még gyors Volvókról szóló kontentet, de már unod a szöveget, katt a videóra:

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.