Öldöklő angyal

Tesztautót nem jó összetörni. Pláne háromszor!

Szerencsére egyelőre nem tudom, milyen érzés összetörni más autóját. Azok a tesztautók, amik az én kezemen átmentek, eddig sértetlenül megúszták. Ha az ember a saját kocsijára nagyon vigyáz, akkor egy tesztautóra nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon vigyáz. Ez persze nem azt jelenti, hogy kíméljük a motort, a futóművet vagy a fékeket - ha így tennénk, sosem ismernénk meg az autó egyik igen fontos énjét -, hanem hogy mindezt csak olyan helyen és mértékben műveljük, hogy ne legyen baj belőle.

Az élet azonban produkál kiszámíthatatlan szituációkat. Az ember sohasem úgy ül be a kocsijába, hogy ma aztán, ha törik, ha szakad, összetöri, akármi is lesz, aztán mégis mennyi a baleset. Egy tesztautónál az anyagi kár, a vesződség meg a kiesett idő csak az alap, erre jön a magyarázkodás a szerkesztőségben, a még hosszabb magyarázkodás az importőrnél, és jó eséllyel a szakmabeli kollégák csípős megjegyzéseit sem lehet megúszni, jobb hát az elővigyázatosság.

Én vigyáztam is, a 350Z-n azonban átok ült. Rögtön az első nap egy T elágazáshoz érkezvén kinéztem balra, semmi, kinéztem jobbra, semmi, ráléptem a gázra, de azonnal át is ugrottam a fékre, ugyanis időközben balról megérkezett egy hölgy egy Honda CR-V-vel, körülbelül hatvannal. Igaz, bűnbánó arcot vágott, és integetett is, hogy bocsi, de valahogy nem tudtam jó képet vágni a dologhoz. Nem sokon múlt.

Másnap egy szűk, meredek utcában araszoltam egy kisteherautó mögött. Vascsöveket szállított. A csövek jócskán lelógtak a platóról, rá is kötöttek egy kis piros kendőt, mindenki lássa, mi a helyzet. Ezzel eddig nem is volt semmi baj, azonban a kisteherautó sofőrje egyszer csak hirtelen fékezett. Mivel kábé hússzal mentünk, nem volt nehéz megállni mögötte, láttam, hogy udvariasan beenged valakit egy bal oldali mellékutcából.

Igen ám, de a sofőrnek annyira későn jutott eszébe udvariasnak lenni, hogy a balról jövő autó már nem tudott tőle kikanyarodni, a kisteherautó elkezdett hát tolatni. No, ennek a fele se tréfa, jön felém a batár platóján a vascsövekkel, én meg nem tudok hátrébb menni, időközben már mögöttem is álltak. Nyomtam a dudát, mint az őrültek, közben csaltam néhány centit hátrafelé, a sofőr meg csak gurult magabiztosan, nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mi van mögötte.

Aztán az utolsó pillanatban a duda hangja valahogy mégis eljutott a tudatáig, és rálépett a fékre. Nem vagyok vallásos, úgyhogy nem tudom, kinek, de nagyon szépen megköszöntem, hogy ezúttal sem lett baj.

A harmadik incidens egyszerű történet. Kicsiny mellékutcában haladtam úgy harminc-negyvennel, mikor balról úgy kanyarodott ki egy kis 121-es Mazda, hogy a volánnál ülő úr egyáltalán nem nézett abba az irányba, amerre az autója haladt. Valamit megszokásból tekert ugyan a kormányon, de az ív, amelyen közeledett, fenyegetően közel volt a roadster karosszériájához. Felüvöltöttem. Tényleg.

Nagyon ideges lettem. Harmadszor kerültem lehetetlen szituációba, sok volt már. Legalább csatában halna meg szegény, az én hibámból, de így... Így nincs semmi értelme. Amennyire tudtam, jobbra húzódtam, a kis Mazda milliméterekkel kerülte csak el a 350Z-t. A sofőr talán észre sem vette, mi történt. Én meg olyan boldogan adtam vissza másnap a tesztautót, mintha egy Zastavától válnék meg. Pedig amikor épp nem akartak összezúzni, nagyon jól éreztem magam benne.