Mozibusz

A Seat Alhambra szinte csavarra megegyezik a Sharannal. Akárcsak a PSA konszern autóinál a megszokott első, hátsó és kormányembléma (esetleg hűtőmaszk) különbségein kívül alig találunk eltéréseket. A Sharan-tesztek után nekem csak a csupasz csont marad, igaz a velős fajtából.

Az Alhambra luxuskivitele, egy kicsit átépített Signo verzió járt nálunk. A csúcsfelszereltségen túl optikai tuningot is kapott: küszöbspoilert, futómű-szélesítést és ültetést, durva, 17"-os felnit és 225/45-ös méretű gumit. Létezik az Alhambrából egy Sport változat, az többek között keményebb rugózást és a szériánál 25 mm-rel alacsonyabb karosszériát kap. Tesztautónk a Signo és a Sport verziók erényeit ötvözte további extrákkal. Jól állt neki, mindenütt komoly elismerés üldözte. Nem győztem csodálkozni, mi a csudát néznek egy viszonylag régi, 1996-os fejlesztésen, mégsem volt hely, ahol ne forogtak volna a tűzpiros adrenalinautó után.

A feltűnést fokozza, hogy az Alhambra elején és hátulján Pioneer feliratok hirdették, akad további meglepetés is. Tesztautónkba még egy kisautót építettek a vas alá: a házi-, illetve autómozi-rendszer még egy autónyi összegért került a falak közé. A TotalCar házi hifiszakértőjéhez, Busánszky Lajoshoz fordultam, mondjon pár szót az extra villanyról:

Az Alhambrába készült hifi alapvetően demonstrációs célra épült, kizárólag Pioneer-alkatrészeket tartalmaz. Egy laikusnak még elmegy, de komoly versenyen már csúnyán elvérezne. Vannak olyan elemei, amelyektől egy profi igencsak tartózkodna. A Pioneer folyadékkristályos monitorai elismerten jók, és az Alhambrába is szerelt, tetőből nyíló monitor egyenesen zseniális.

Ahogy megtudtam, a legnagyobb baj, hogy nincs középső beszédhangszóró, ami a házimozi-rendszereknél alapkövetelmény. Érthetetlen, mert az íróasztalnyi műszerfalon lenne helye gazdagon. Nekem — a hozzá nem értőnek — a rendszer nem tűnt rossznak, élveztem a dugóban a dínódübörgést.

Ha a másfél milliós hifi nem is a legtökéletesebb, az Alhambra dízelmotorja hibátlan. Nem vagyok dízelrajongó, de a Pumpe-Düse takarékossága előtt le a kalappal. A Volkswagen teszteinkben agyondicsért 115 lóerős 1.9 PD TDI motort most szélsőséges körülmények között is volt szerencsénk tesztelni. Az Alhabra alapból sem kevés 1,7 tonnája mögé — egy kéttengelyes utánfutón — 1200 kg-ot akasztottunk. Sport változat ide vagy oda, az Alhambra elsősorban ilyen viszonyokra termett. A teljes család lakókocsival, úton az Adriára.

Az 1.9 PD TDI derekasan megküzdött a vontatmánnyal. A bizonytalan utánfutó miatt a megengedett maximális sebességet, a 80 km/h-t ugyan nem nagyon közelítettük meg, de állandó hetvennel haladtunk hegyen-völgyön. A hivatalosan 240 Nm-es maximális nyomaték 1900-as fordulaton el kellett bánjon a teherrel. A hatsebességes váltó pedig a gazdaságos üzem szolgálatában állt.

Tesztautónk futóműve az ültetés és szélesítés ellenére az alapváltozathoz hasonló megoldással készült. Elöl klasszikus MacPherson, hátul keresztlengőkaros felfüggesztést kapott úgy, hogy a lengőkarok segédkeretre csatlakoznak.

Segédkeret a Sharan cikkből ollózva:     „A lengőkarok nem közvetlenül a karosszériához, hanem az alá, gumibakokon át csatlakozó, terjedelmes szerelvényekhez kapcsolódnak. Ennek következtében a gördülési zajból szinte semmi sem hallatszik, csak a legdurvább úthibáknál, amikor végállásig bekoppan valamelyik lengéscsillapító.” (vomit)

Az alacsony hasmagasság miatt a fekvőrendőrökön, járdára le és fel, valamint úthibáknál észnél kell lenni. A sportfutómű keményebb, pattogósabb, és a szebb megjelenés mellett a kanyarstabilitásra is jótékony hatással van. A négy tárcsafék tisztességesen lassított, még a hátul verdeső utánfutóval is elbánt.